"Tisztelt Elnök Úr! Engedje meg, hogy a Magyar Országgyűlés és a magam nevében köszöntsem Önt abból az alkalomból, hogy az Országgyűlés a Magyar Köztársaság elnökévé választotta. Államfővé választotta Önt a Magyar Országgyűlés, mint tette egykoron - hogy a legnevezetesebb esetekre emlékeztessek -, amikor államfővé választotta Hunyadi Jánost, Kossuth Lajost, Tildy Zoltánt.

A Magyar Országgyűlés, a népszuverenitás megtestesítője azért választotta Önt a Magyar Köztársaság elnökévé, mert úgy ítélte, hogy kiváló felkészültsége, tiszta múltja, gerincessége, előítéletmentessége, döntésképessége, igazságérzete teszi alkalmassá az államfői tiszt betöltésére.

A Magyar Országgyűlés Önben olyan személyiséget lát, aki nem ura lesz ennek a nemzetnek. hanem első polgára, első tisztségviselője, első az egyenlők között. A Magyar Országgyűlés büszke arra, hogy Önben egyszerre tisztelheti az embert, a magyart, és a demokratát.

Éljen megválasztott köztársasági elnökünk! (Erőteljes, hosszan tartó taps.) Éljen az újra reménykedő Magyarország! (Erőteljes taps.)"

Ezt követően pedig Göncz Árpád első beszéde megválasztott köztársasági elnökként így hangzott:

"Tisztelt Ház! Kedves Barátaim! Engedjék meg, hogy első szavam a köszönet szava legyen. Jóleső érzés, hogy a Ház valamennyi pártja, s a függetlenek csoportja egyaránt egyetértett jelölésemmel, hiszen ők a szabad választások egyértelmű tanúsága szerint a magyar nép túlnyomó többségét képviselik, s így joggal tekinthetem magam nem csupán az ország Háza, hanem az ország közös választottjának. Meglehet, ennek ékesebb kifejezése lett volna, ha magának a népnek a színe előtt mérettem volna meg, mégis úgy érzem, hogy az elnöki hivatal aligha bírt volna el tekintélyének súlyos csorbulása nélkül még többhavi ideiglenességet, amit az ország politikai stabilitása sínylett volna meg.

De engedjétek meg, hogy azt is kijelentsem: tudom, hogy ez a jelölés - bármilyen egyhangú is volt - nem annyira nekem, mint legújabbkori történelmünk azon személyeinek szól, akiknek az életem során munkatársa voltam, némelyiknek rabtársa voltam, akiknek neve politikus létem állomásait jelzi, s akiket, ha élnének - mint magamnál méltóbbakat -, szívesen látnék az új Magyar Köztársaság elnöki székében.

A magyar nemzeti függetlenségnek olyan védelmezőit, mint a vértanúhalált halt Bajcsy-Zsilinszky Endrét; a Magyar Diákok Szabadság Frontjának vezetőjét, a Paraszt Szövetség igazgatóját, a Margit körúton megkínzott Kiss Sándort vagy a Független Kisgazdapárt egykori főútkárát, az elhurcolt s Vorkutában hosszú éveket raboskodó Kovács Bélát és Nagy Imrét, '56 mártír-miniszterelnökét; mint Bibó Istvánt, akiben a legnemesebb demokratikus eszmék, keresztényi türelem és hazaszeretet, a citoyen függetlenség öltött testet; vagy Donáth Ferencet, a haláláig fáradhatatlan hídverőt, a Márciusi Front legszebb hagyományainak örökösét; vagy mint az ellenállás, nemzeti függetlenségünkért életüket áldozó, kommunista és nem kommunista résztvevőit, '56 utcai harcokban vérüket ontó, életüket bitófán végző Angyal Istvánjait és Bárány Jánosait.

Talán ez a névsor, egykori tanítómestereim, bajtársaim és barátaim névsora bizonyítja, hogy nem vagyok, nem lehetek pártok, pártérdekek szolgája. Világéletemben pártban és párton kívül a nemzet függetlenségét, a szabad gondolatot, a szabad szót, a "szabad hazában szabad hit" gondolatát, a társadalmi igazság emberjogokban kiteljesedő, megkülönböztetést és kirekesztést el nem ismerő védelmét szolgáltam és fogom szolgálni, a pártvitákban is érlelődő magyar demokráciát, a jövőt. Azt a jövőt, amelyet a két győztes, és győzelme teljében eltaposott magyar forradalom, 1848 jobbágy-felszabadító és 1956 munkás-felszabadító szabadságharca jelöl, azt a demokráciát, amelynek teljes megvalósításával még mindig adósok vagyunk. Életem ugyancsak kacskaringós pályáján az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy élvén élve ismerhettem meg a munkássorsot, a paraszti sorsot, a szabad értelmiségi sorsot. Nem vagyok hát alkalmas rá, hogy szűk osztályérdekek kovácsa legyek. Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei, akiknek nincs eszközük megvédeni Önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.

Végezetül hadd mondjam meg Önöknek, hogy nem félek a vitáktól, nem rejtettem eddig sem, és nem rejtem ezután sem véka alá a véleményemet, mert vitában érik az igazság. Mindig is bíztam és bízom az igazság erejében, mint ahogy bízom abban is, hogy a magyar nép tökéletesen érett a demokráciára, felismeri és képes megvédeni az érdekét, az igazát, és - mint ahogy a közelmúltban többször bebizonyosodott - ítélete biztos, és ezt szóval, tettel ki is nyilvánítja. Joggal hiszem tehát, hogy jövő, fényes jövő vár rá.

Ebben a hitben merem vállalni megtisztelő megbízatásukat, hogy önökkel együtt e jövő formálója legyek. (A képviselők felállva, hosszan tapsolnak.)"

1995: az újraválasztás

Göncz Árpádot 1995. júniusban újraválasztotta az Országgyűlés. A kisgazdák közvetlen elnökválasztást szerettek volna, ezért nem szavaztak. A jobboldali pártok Mádl Ferencet jelölték. A 335 érvényes szavazatból 259-et kapott Göncz Árpád, 76-ot Mádl Ferenc. 14-en érvénytelenül szavaztak.

Göncz újraválasztása után megköszönte "baráti ellenfelemnek, Mádl Ferenc professzor úrnak", hogy

"vállalta három ellenzéki párt közös jelölését, közös megmérettetésünket. A magyar demokráciának tett vele értékes szolgálatot. (Taps.) Köszönöm, hogy nagy nyilvánosság elõtt több ízben is tárgyilagosan és pontosan fejtette ki, hogy mit nem helyesel eddigi köztársasági elnöki mûködésemben, és azt is, hogyan kívánja õ e tisztet betölteni. Ezzel lehetőséget nyújtott a kettőnk közti érdemi választásra".

Azt mondta, hogy

"nem voltam és nem vagyok ellene a közvetlen elnökválasztásnak. Egy valaminek mégis örülök, annak, hogy ma nem kell lelkiismeret-furdalást éreznem, mégpedig a miatt a mintegy 2 milliárd forintos költség miatt, amit a népszavazás és a közvetlen elnökválasztás az amúgy is nehéz anyagi helyzetben lévõ országnak jelentett volna. Nem is szólva az elkerülhetetlen kampányköltségekrõl és a különben is rossz politikai közhangulat kampány szülte elmérgesedéséről." 

A rendszerváltozás után ötödik évben arról beszélt, hogy

"Társadalmunk egésze telis-tele van élesen elhatárolt lelki, szellemi, anyagi, érték- és érdekzárványokkal. S ezt a szinte kibogozhatatlanul bonyolult társadalmi szövedéket képezi le kicsiben az Országgyûlés pártszerkezete, sõt az egyes pártok belsõ világa is. Ez természetes. És ami természetes, azt nem szabad nem tudomásul vennünk. Meg kell tanulnunk e ténnyel együtt élni, azzal, hogy egyazon világunkat más-más szemüvegen nézzük. Mert ha ezt nem tanuljuk meg, létezésünk alapfeltételét, mûködésképes politikai és gazdasági demokráciánkat károsítjuk. Az egymást kiegészítõ sokféleség erõt jelenthet, az egymást pusztító sokféleség akár nemzetpusztulást is."

Végül azt üzente a törvényhozóknak:

"Önökre a közeljövőben az a feladat vár, hogy a nagy újraelosztó rendszerek - a közoktatás, egészségügy, társadalombiztosítás - ésszerûsítését és korszerûsítését, az államháztartás reformját, s az ezzel járó irdatlan munkát elvégezzék. Mégpedig hajszolt ütemben, kemény viták árán, s ha nem is hibátlanul - mert aligha lesz idejük minden döntésüket tökéletesen kiérlelni -, legalább korrigálhatóan, s egymás iránt legalább annyi jóindulattal, hogy az ország érdekét mindenkor képesek legyenek a pártérdek elébe helyezni.

Ne feledjék: az önök bölcsességén múlik, hogy épül-e járható út a csoportérdekek és a közérdek kusza dzsungelében. Mint ahogy önökön múlik az is, hogy Magyarország a XXI. században magyar ország lesz-e, s a szó teljes - politikai, kulturális és erkölcsi - értelmében ugyanakkor európai is."