Bohócújságírás: a média gyilkosa vagy a média megmentője?

Alig másfél éves a Last Week Tonight az HBO-n, de a műsor eszét és arcát, John Olivert máris a világ egyik legbefolyásosabb embereként tartják számon – olyan nagyságok között, mint Merkel, Putyin, Castro, Piketty, Murakami és Ferenc pápa. És olyanok között, mint Kim Kardashian, Taylor Swift és Jeb Bush, ami persze semmit nem von le Oliver érdemeiből. 

A Last Week Tonight négymilliós nézettségével az indulás után néhány hónappal beérte, sőt meg is előzte HBO-s konkurensét, a veterán Bill Maher Real Time with Bill Maher című műsorát, és a Youtube-on, ahová az Last Week Tonight részletei felkerülnek, további milliók tekintenek meg minden egyes adásrészletet, nem beszélve a direkt a webre gyártott extrákról.
A vasárnaponként jelentkező, félórás műsort a szakma is elismeri: a Last Week Tonight eddigi története alatt öt díjat kapott, és Olivert máris úgy emlegetik, mint az Egyesült Államok egyik legmegbízhatóbb, leghitelesebb hírforrását, műsorvezetőjét, elemzőjét, újságíróját.

Újságíróját? Aki csak egyetlen adást is megnézett, abban biztosan felmerült a gyanú, hogy amit John Oliver művel, az nem újságírás, hanem kabaré, ő pedig következésképp nem újságíró, hanem humorista. A Time befolyásosember-listáján viszont nem az újságírók, igaz, nem is a humoristák, hanem egyenesen a művészek között szerepel. Akkor most micsoda John Oliver, és miért?

Ez nem újságírás, ez kabaré

Nem is kell egy egész adást, elég öt percet megnézni a Last Week Tonightból ahhoz, hogy az ember meggyőződjön róla: ez bizony nevettető célú műsor, úgynevezett kabaré. Csattognak a poénok, pörögnek a vicces, kacsintgatós utalások, a netről összeszedett gifek, mémek, direkt elrontott térképek és a végén a látványos, jelmezes, show-szerű betétek (lottósorsolás, szépségkirálynő-választás, vidám halálbüntetéses dal előadása gyerekekkel,) és minden egyes poént hálás konzervröhögés kísér, ahogy az a modern szórakoztatóipari termékekben lenni szokott. Ellentétben az esti híradóval.

Igaz, a műsor alapját hírszerű események, illetve átfogó társadalmi-politikai témák adják, de a műsort akkor is egy bohóc adja elő, azzal a céllal, hogy a közönség nevessen rajta, és a közönség persze nevet is. Tehát kabaré.

Ez nem kabaré, ez újságírás

A konvenciók szerint ha egy öltönyös-nyakkendős-szemüveges ember egy asztal mögött ül, és aktuális eseményekről beszél a tévében, akkor az bizony újságírás. Főleg, hogy amiről szó van, az nem Oliver magánügye, hanem az egész világ ügye: halálbüntetés, melegházasság, emberi jogok, gazdasági nehézségek, jövedelemegyenlőség, háború, menekültkérdés, szóval a jól bejáratott híradós-elemzős témák.

A műsorvezető, a formátum és a téma is újságírásra utal, és akkor még nem beszéltünk a műsorkészítés folyamatáról. John Oliver ugyanis nem egyedül gyártja a Last Week Tonightot, hanem egy több tucatnyi emberből álló csapatot vezet. A műsor készítői között pedig rengeteg az újságíró, akik közül többen a New York Times Magazine-tól és a ProPublica független nonprofit oknyomozó vállalkozástól érkeztek a csapatba. Researcherek, fact checkerek, infografikusok – minden, ami az újságíráshoz elengedhetetlen, a kabaréhoz viszont teljesen felesleges.

Ha ez nem lenne elég, maga Oliver sem artistaképzőben, hanem Cambridge-ben, a Christ’s College-ban végzett, ugyanott, ahol John Milton, Charles Darwin, és mindannyiunk szeretett Boratja, Sacha Baron Cohen. És az elmúlt másfél évben olyan hírességeket interjúvolt meg, mint Edward Snowden és Stephen Hawking, akikhez rendes újságírók is nehezen férnek hozzá, nemhogy bohócok. Tehát újságíró.

Ez nem újságírás, ez kabaré

Viszont amikor Jorge Ramos, a több háborút megjárt riporter, a spanyol nyelvű amerikai Univision műsorvezetője és abszolút sztárja feltette neki a kérdést, hogy akkor ő most köztiszteletben álló újságíró-e, John Oliver azt válaszolta:

„Nem vagyok köztiszteletben álló újságíró, mert nem vagyok újságíró. Humorista vagyok.”

Ugyanezt mondta a Daily Beast újságírójának is:

„Nem újságírás, hanem komédia. Komédia elsősorban, és komédia másodsorban.”

Ez nem kabaré, ez újságírás

Az újságíró szakma válasza?

„John Oliver humorista valójában oknyomozó újságírást végez”

- írja a Talking Points Memo.

„A Last Week Tonight igenis újságírást művel, bármit is mond John Oliver”

- írja a már említett Daily Beast.

„John Oliver, sajnos ön igenis újságíró”

- írja a Time.

Annak, aki Magyarországon gyártott híreken és vicceken nőtt fel, nem könnyű megértenie, honnan bújt elő John Oliver, mert a hírközlés és a szórakoztatás, különösen ami a televíziót illeti, itthon hagyományosan és szigorúan elkülönül egymástól. Léteznek kivételek, mint Árkus József Parabolája az elmúlt rendszerből, a létező szocializmus bátortalan kísérlete arra, hogy humort vigyen a hírekbe. Csakhogy Árkus akkoriban szókimondónak tartott szarkazmusa mai szemmel inkább somolygós sunnyogásnak tűnik, és a valódi kritika lehetetlensége miatt mostanra gyakorlatilag élvezhetetlen:

Nem visz közelebb a megoldáshoz a rendszerváltás korának népszerű televíziós terméke, a Maksa Híradó sem: Maksa Zoltánnak a Hír Tv-n máig futó műsora az induláskor sem volt több, mint híradó formátumban előadott viccelődés, így nyilvánvalóan semmi köze az újságíráshoz.

A politikai humor a magyar televíziózásban a határokat jól ismerő Hofi, a mérsékelten vicces Uborka és a néhány jó évet megélt Heti Hetes kivételével mindig is csak nyomokban létezett, és bár mostanában is megesik, hogy egy humorista odaszúr, az a legtöbbször abban merül ki, hogy elváltoztatott hangon azt mondja, hogy „Tisztelt hölgyeim és uraim”, esetleg hogy „böszmeség”, és akkor azon kellene röhögni.

A John Oliver-jelenséget az amerikai iskolák, egyetemek újságírókurzusai alapján sem lehet megérteni – ugyanis olyat, amit Oliver csinál, ott nem tanítanak. Az amerikai újságíró szakma ehhez túl komolyan veszi magát: ha csökkenő mértékben is, de még mindig ragaszkodik a tudományosan definiált pártatlansághoz, objektivitáshoz és a 133 egymástól független forrásból származó információk ütköztetéséhez. A mainstream média képviselői között máig sokan sértésnek veszik, hogy az amerikaiak ha nem is jelentős, de már nem elhanyagolható része primér hírforrásként kezel egy-egy olyan műsort, aminek szerintük semmi köze az újságíráshoz.

De ha az újságírás papíron lefektetett hagyományaiból nem is, az amerikai szórakoztató televíziózás történetéből és az utóbbi évek globális médiatrendjeiből a Last Week Tonight nemcsak hogy megjósolható, hanem teljesen logikus, szinte elvárható módon jött létre.

John apukája: Jon

Azt a szöveget, hogy ő nem újságíró, viszont humorista, nem John Oliver találta ki, hanem szellemi elődje, mentora, korábbi alkalmazója és megcsinálója, a legendás Jon Stewart, akiről Oliver többször is elmondta, hogy mindent, de tényleg mindent neki köszönhet.

A Comedy Central műsorából, a Daily Show-ból másfél évtized után idén visszavonult Stewart volt az, aki úgy csinált komédiát a hírekből, hogy ha kellett, kifejezetten komoly tudott maradni: ő volt az, akire az amerikaiak egy része figyelt, amikor megrendült hangon először jelentkezett a World Trade Center elleni merénylet után; ő volt az, bement a CNN híres műsorába, a Crossfire-be, és úgy kiosztotta a műsor készítőit, hogy a csatorna hónapokkal később végleg leállította a műsort; és ő volt az, aki Amerika-szerte népszerűvé tette a híralapú humort úgy, hogy folyamatosan azt hangoztatta, amit most John Oliver is hangoztat: nevezetesen hogy ő nem újságíró, hanem humorista.

Amikor a Crossfire emlékezetes adásában szembesítették Stewartot azzal, hogy bezzeg ő sem tesz fel kemény kérdéseket az interjúalanyainak („Hogy bírja?” - kérdezte például az egykori demokrata elnökjelölttől, John Kerrytől) azt válaszolta: furcsa, hogy ezt épp egy hírcsatorna kéri számon valakitől, akinek a Comedy Centralon fut a műsora.

Ez a hozzáállás jellemző Stewart egész pályafutására: már-már politikai szereplőként vesz részt a közéletben, de akárhányszor számon kérik rajta az alapvető újságírói normák betartását, széttárja a kezét: bocsánat, én csak egy komédiás vagyok egy showműsorban, ami ugye a Comedy Central nevű csatornán fut két fingós poén között. Én nem tehetek semmiről. Pontosan ezt a hagyományt folytatja ifjú, ám tehetséges utóda, John Oliver.

"Ki itt belépsz, hagyj fel a hírekkel": felirat a Daily Show stódiójának bejárata fölött

Jon Stewart nem a semmiből bújt elő: az amerikai hírtelevíziózásban régóta megfigyelhető az a folyamat, amelynek során egymás után termelődtek ki az olyan sztárok, akik nem újságírói teljesítményükkel, szakmai felkészültségükkel és oknyomozó tevékenységükkel váltak népszerűvé, hanem minél többek által szerethető egyéniségükkel, non-konfrontatív, a nézőket inkább bevonó és közös platformra hozó, mintsem megosztó hozzáállásukkal. És most nem is az NBC és a CBS legendás ellenfeleiről, Jay Lenóról és David Lettermanről van szó, mert ők a hírekkel valójában csak érintőleges kapcsolatban álltak, hanem például a CNN világhírű sztárjáról, Larry Kingről, aki egy évtizeden át volt képes úgy vezeti a Larry King Live-ot, hogy erős a gyanú: nem hogy kemény nem volt az interjúalanyaival, hanem pályafutása során egyetlen igazán kérdésnek minősíthető kérdést sem sikerült feltennie nekik.

A late night show műfaja az USA-ban az elmúlt években folyamatosan olvadt össze a late night news műfajával, ezt tökéletesítette Stewart, és részben ennek a folyamatnak a terméke a tehetséges tanítvány, John Oliver. A Stewart-féle Daily Show és az Oliver-féle Last Week Tonight műfaji besorolására már született kifejezés, még ha a médiaelméleti szakkönyvekben nem is szerepel: úgy hívják, hogy „comedic journalism”, vagyis humoros újságírás, és annyira új, hogy még a vonatkozó Wikipedia-szócikk is csak 2011-ben született. Igaz, se nem túl kimerítő, se nem túl tudományos, és a műfajnak mindössze három képviselőjét sorolja fel: Stephen Colbert időközben megszűnt Colbert Reportját, Stewart időközben megszűnt Daily Show-ját és a kanadai Rick Mercer Reportot, ami még létezik ugyan, viszont a kanadaiakon kívül alig hallott róla valaki.

Eszerint a definíció szerint tehát amit ezek művelnek, az újságírás, humoros felhangokkal, azzal ellentétben, amit Stewart és Oliver állít magáról. A műfajt comedic journalism helyett ugyanígy lehetne éppen journalistic comedynek, hírkabarénak is nevezni, de tény, hogy taxonómiailag is inkább tekinthető újságírásnak, mint például a standup comedy egyik alműfajának, amit az különböztet meg Louis CK-től, hogy a gyereknevelés nehézségei helyett az Egyesült Államok választójogi rendszerével foglalkozik.

Ennek a kettősségnek egészen kézzelfogható, gyakorlati haszna is van: a hírhumorista egyszerre ártja bele magát a politikába nagyon mélyen (olyankor újságíró, aki felkészült stáb élén oknyomoz), és egyszerre tartja magát távol tőle (olyankor humorista, aki csak nevet ezen az egészen). Oliver ráadásul brit származású, viszont New Yorkban él, egyszerre vallja magát angolnak és amerikainak, így egyszerre beszélhet többes szám első vagy második személyben, attól függően, hogy melyik szerep illik jobban a mondanivalóhoz.

A polarizáció előidézői vagy a polarizáció termékei?

Ami a globális médiatrendeket és a hozzájuk való illeszkedést illeti, az utóbbi évtizedekben a nyugati demokráciákban egyre inkább megfigyelhető a társadalmi és politikai polarizáció, az a folyamat, amelynek során az emberek egymástól élesen elkülönülő, sőt szemben álló csoportokhoz csatlakoznak, odatartozónak vallják magukat, és hallani sem akarják a másik tábor véleményét.

Arról további évtizedekig lehetne vitatkozni, hogy a média a felelős-e a közvélemény polarizációjáért, vagy a társadalom részeként csak követi az eseményeket, illetve egy aktorként a sok közül alakítja-e azokat, és ha igen, mennyire. Azzal az általános megfigyeléssel viszont nem nagyon lehet vitatkozni, miszerint

„ha a társadalom polarizáltsága nő, az növeli a média politikai elfogultságát, ami – önálló magyarázó tényezőként - negatívan hat a médiafogyasztó állampolgárok informáltságára, és tovább csökkenti annak tárgyilagosságát"

- írja Körösényi András, az MTA Politikatudományi Intézetének igazgatója 2012-es, A politikai polarizáció és következményei a demokratikus elszámoltatásra című tanulmányában.

A médiapolarizáció nyomait a magyar televíziózásban is tetten érhetjük: míg a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején az akkori médiahatóság, az ORTT patikamérlegen méregette az egyes közszolgálati és kereskedelmi adók hírműsorait, és stopperórával ellenőrizte, mennyi megszólalási lehetőséget kaptak a felek egy-egy riportban (nem mintha épeszű ötlet lett volna a belső szakmai-etikai normák betartásának ellenőrzését az államra bízni), mostanra az adott médiaorgánumon belüli mérlegelést – például a különböző vélemények ütköztetését egyetlen adáson belül – lassan felváltja az eltérő vélemények eltérő csatornákon való szerepeltetése. A nagy kereskedelmi csatornáknak a híriparból való részleges vagy teljesen kivonulásával, a közismert ideológiai-politikai kötődésű Hír Tv, az ATV vagy az Echo Tv megjelenésével, illetve az adófizetők pénzén működő közszolgálati televízió hírműsorainak kormánypropaganda általi eluralásával Magyarországon megvalósult a végletekig polarizált televíziózás. Ami lehet, hogy a demokratikus folyamatoknak hosszú távon rosszat tesz, médiafogyasztói szempontból viszont kényelmes, gazdasági szempontból pedig az adott körülmények között jövedelmező is. Hogy ismét Körösényit idézzük:

„a határozott politikai nézetekkel rendelkezők szívesebben hallják a személyes politikai elfogultságukat megerősítő híreket, a saját pártjuk vezetőinek helyzetértékelését, miközben elnyomják, „kiszelektálják” a kellemetlen tényeket, amit jól tükröznek a médiafogyasztási szokások”.

Ezeknek a fogyasztói igényeknek sokkal inkább megfelel egy eleve polarizált, mint a hagyományos pártatlanságra-objektivitásra törekvő média. Míg a magyar közszolgálati médiában a kormány érdekei, a piacról élő sajtóorgánumok esetében a „kereskedelmi média nyereségességi igényei” játsszák a döntő szerepet – a média nyereségességi igényei pedig egybeesnek azzal a fogyasztói igénnyel, miszerint a néző csak arra kíváncsi, amivel eleve egyetért. Nem mellesleg ugyanezeknek az igényeknek igyekszik megfelelni a Facebook is, amikor addig babrál a posztokat a News feedben megjelenítő titkos algoritmussal, amíg mindenki csak azokat a híreket és véleményeket látja, amelyek feltehetően tetszenek neki. (A média polarizációjáról részletesebben lásd Barry Hollander 2008-as tanulmányát.)

De hogy jön ide John Oliver és a Last Week Tonight? A társadalmi és médiapolarizációs folyamat igazán emlékezetes manifesztációja volt az amerikai televíziózásban a Fox News 1996-os indulása. Rubert Murdoch csatornája a pártatlanság hangoztatása helyett addig teljesen szokatlan módon deklaráltan jobboldali, konzervatív, republikánus alapokra épült és építkezett, olyannyira, hogy a jelenség a róla írt könyv (The Fox Effect) megjelenése óta a köznyelvbe is Fox hatásként vonult be. (Az Urban Dictionary vicces definíciója szerint a Fox hatás az, „amitől dühöngő liberális válik belőled"; a másik, egy fokkal precízebb meghatározás szerint a Fox hatás az, amikor „tévesen azt feltételezed, hogy az elfogult véleményeddel megegyező információforrás korrekt és kiegyensúlyozott.”)

A többé-kevésbé akadémikus standardokat (emlékezzünk: pártatlanság, objektivitás, 133 független forrás) követő többi kábelcsatorna, az ABC, a CBS, a CNN és az NBC és azok klasszikus hírműsorainak természetes reakciója a Fox színre lépésére az lett volna, hogy eltolódnak a másik szélsőség felé, de ez a már említett standardok, vagy legalábbis a látszatra való ügyelés miatt csak részlegesenkövetkezett be – igaz, az MSNBC például mindent elkövet az ügy érdekében. Pólus márpedig nem létezik ellenpólus nélkül, így hát a keletkezett űrt az olyan műsorok kezdték betölteni, mint Stewart Daily Show-ja, Colbert Colbert Reportja és Oliver Last Week Tonightja.

A polarizált média pedig a legkönnyebben akkor érhető tetten, amikor az ellenpólussal száll vitába. A CNN ritkán teszi meg, mert nem engedheti meg magának, hogy hírműsorban menjen neki például a hírhedt foxos O’Reilly Factor egyik-másik kijelentésének, Stewart viszont pályafutása alatt egyenesen sportot űzött belőle, hogy adásról adásra kipellengérezze a Fox Newst, és ezzel a hagyománnyal utódja, Oliver sem hagyott fel, sőt, ha lehet, még Stewartnál is művészibb szintre emelte a foxozást. Mainstream hírgyárosként, a tárgyilagosság és a pártatlanság béklyójában erre nem lenne lehetősége: humoristaként annál több van.

Oliver Last Week Tonightjáról még nem készült hasonló felmérés, de az elődöt, Stewart Daily Show-ját a Pew Reserach Center tavalyi kutatása szerint az amerikaiak 12 százaléka tekintette hírforrásnak. A magukat következesen liberálisnak tartók csaknem fele, 45 százaléka mondta, hogy megbízik a műsorban, és mindössze 4 százalékuk mondta, hogy nem hiszi el, amit ott hall. A következes konzervatívok között ugyanez az arány: nem hisz a Daily Show-nak 34%. Hisz a Daily Show-nak: 0%.