Az úgy volt, hogy Esterházy Péter még 1981 végén fogta magát, és Ottlik Géza közelgő hetvenedik születésnapjára készülődve lemásolta az író Iskola a határon című regényét. Egyetlen rajzlapra.

Mivel az Iskola a határon elég hosszú, több mint négyszáz oldal, természetesen nem fért rá arra az árva rajzlapra úgy, hogy aztán el is lehessen olvasni, de ez a híres írót egyáltalán nem zavarta: ha már egyszer nekiállt, csak írta, írta, amíg rá nem fért az egész. A munka bruttó négy hónapon, nettó 250 órán át tartott, az eredmény pedig egyetlen hatalmas, kibetűzhetetlen tintapaca. Egyszerre alázatos műalkotás és pimasz performansz, hiszen Esterházy a másolással nemcsak újraírta, hanem egyúttal olvashatatlanná is tette az Iskola a határont.

Több mint harminc évvel később, 2015-ben hét nagyszerű kortárs magyar író és költő - Parti Nagy Lajos, Kemény István, Cserna-Szabó András, Péntek Orsolya, Garaczi László, Péterfy Gergely és Németh Gábor - fogta magát, és újfent lemásolta Ottlikot. Nem mindegyikük az Iskola a határont: ki a Budát, ki a Szerelmet, ki egyetlen, Esterházy által vendégszövegként átemelt Ottlik-mondatot (para-parafrázis!), aztán múlt pénteken elvitték az elkészült alkotásokat a budapesti Bábszínházba, és a Margó által szervezett est keretében megmutatták őket a közönségnek.

Volt ott minden, mint a búcsúban. Németh strukturalista ábrát készített, Péntek fekete alapon fehérrel rajzolt képverset madárral, Péterfy ceruzával és madzaggal ügyeskedett össze egy spirált, amire aztán rámásolta a másolandót (merthogy a próza az egy spirál, ami halad, ellentétben a verssel, ami törik), Cserna-Szabó pedig pofátlan punk húzással a Copy Generalban másoltatta le saját művét, az eredetihez hasonlóan természetesen egyetlen lapra, mert, mint mondta, a kézírás már nem nagyon megy neki.

Lehetne rajta vitatkozni, hogy jó ötlet volt-e harminc év múltán lenyúlni egy ötletet, és felkérésként előadni, ami jobb helyeken, például az iskolában, büntetés: most pedig, fiam, százszor leírod egymás után, hogy Ottlik. Ottlik, Ottlik, Ottlik. Azon meg főleg lehetne vitatkozni, hogy mennyire sikerültek az elkészült művek, megállják-e a helyüket képzőművészeti alkotásként, és hogy amikor majd elárverezik őket, mert egyszer majd elárverezik őket, akad-e, aki pénzt ad értük.

De azon egy percig sem lehet vitatkozni, mert elég egyértelműen kiderült, hogy ennek az írónemzedéknek, már ha ők heten egy nemzedékhez tartozónak tekinthetők egyáltalán, Ottlik és Esterházy az abszolút atyaúristene, a mindene, a bálványa, vagy ha ezek közül véletlenül egyik sem, akkor minimum megkerülhetetlen referenciapontja, akit még lemásolni is igazi megtiszteltetés. Akinek még a másolási ötletét lemásolni is megtiszteltetés.

És bár nem biztos, hogy a bálványimádáshoz feltétlenül szükséges, hogy az ember személyesen is találkozzon önnön bálványával, az est egyik központi témája mégis az volt, hogy ki milyen körülmények között nem találkozott Ottlik Gézával. Hát mit mondjak, a lehető legváltozatosabb módokon. Keményt például talán bemutatták neki, talán nem, és egyszer mintha látta volna a Pesti Barnabás utcában, a bölcsészkari lépcsőfordulóban. Többen voltak a fellépők között, akiknek az Örley Kör valamelyik Astoria kávéházbeli estjén volt szerencséjük megpillantani Ottlikot, de Németh férfiasan bevallotta, hogy soha nem találkozott vele. Garaczi pedig, és ezt most úgy tessék elhinni, ahogy mondom, mert szemtanúk megerősítették, egy történelmi jelentőségű estén órákon át sündörgött Ottlik körül anélkül, hogy a közvetlen közelébe sikerült volna férkőznie. Viszont miután az író észrevétlenül meglógott a buliból, ifjú tisztelője lecsapott a poharára, és megitta a pezsgőt, amit Ottlik otthagyott! Ha másból nem, ebből világosan látszik, mekkora író volt Ottlik Géza.

Az est egyik szervezője elmondta, hogy amikor kitalálták ezt az egészet, úgy volt, hogy meghívják Esterházyt is, és biztosan sokan voltak a nézők között, akik titkon abban reménykedtek, hogy a végén az egyik félreeső sarokból, egy sötétlila brokátfüggöny mögül slusszpoén gyanánt előbújik Írófejedelem úr őfőméltósága, és szól egy pár szót az egybegyűltekhez - mert akik elmentek, írók és olvasók, nemcsak Ottlik miatt, hanem Esterházy miatt is mentek el.

Esterházy Péternek azonban most más dolga van. És könnyen lehetne ugyan azt mondani, hogy az este ennek a két embernek a hiányáról szólt, de én még életemben nem láttam embert ennyire jelen lenni, mint amennyire az a két ember péntek este a Bábszínházban jelen volt. Hát én így találkoztam Ottlik Gézával. Vagy így nem.