1962. október 28. rendkívül feszült napja volt a világnak. 13. napja tartott a kubai rakétaválság, amerikai és szovjet hadihajók néztek egymással farkasszemet az Atlanti-óceánon. A világ azelőtt, és azóta se volt még olyan közel az atomháborúhoz.

Hogy milyen közel? Egy, akkor Okinaván, az amerikai légierő egyik atomcsapásmérő bázisán szolgáló katona, a most 74 éves John Bordne visszaemlékezései szerint csak egy rendkívül óvatos tiszt, William Bassett százados türelmén és lélekjelenlétén múlt, hogy az amerikaiak ne mérjenek atomcsapást a Szovjetunióra, Kínára és Vietnamra.

Mielőtt tovább mennénk, pár dolgot tisztázni kell:

az alábbi történet egy ember visszaemlékezésén alapszik, amit teljes egészében eddig nem erősítettek meg független források. 

De létezik legalább egy másik tanú, akinek a hitelessége ellenőrzött, és aki legalább részben meg tudta erősíteni a történteket - ő az akkori beosztásából fakadóan a történet lényegi részénél nem volt jelen, de a kilövési parancsról, majd annak visszavonásáról értesült.

A történetet hivatalosan nem erősítették meg, a légierő egyelőre a közérdekű adatkérésekre sem reagált az incidenssel kapcsolatban. Az elismert szaklap, a Bulletin of the Atomic Scientist, amit hetven éve olyan tudósok alapítottak, akik részt vettek az atombomba megalkotásában, mégis közlésre érdemesnek találta. Ebben megerősítette őket a Nixon-kormány vietnami eszkalációs terveit leleplező Daniel Elsberg, aki szerint a történet publikálása kiugraszthatja a nyulat a bokorból, és Bruce Blair, a Princeton egyetem kutatója is, aki saját kutatásai során legalább két hasonló esetről szerzett tudomást. John Bordne pedig idén október 28-án az ENSZ-ben is elmesélhette történetét.

Visszatérve a sztorihoz

1962. október 28-a volt, a kubai rakétaválság 13. egyben utolsó napja. Hogy az utolsó, azt Okinaván már csak a tizenegynéhány órás időeltolódás miatt sem sejthették. A bázison október 23. óta a második legmagasabb készültségben, DEFCON2-ben voltak, vagyis percek alatt elrendelhető lett volna a legmagasabb készültség, a DEFCON1, amikor a parancstól számított egy percen belül akár indíthatták is volna az atomcsapást.

Bordne aznap szolgálatot teljesített a titkos okinavai rakétatelepen, ahol összesen nyolc rakétakilövési irányítóközpont működött, melyek eggyütt 32, darabonként négy darab, 1,1 megatonnás Mark 28-as töltettel szerelt Mace B cirkálórakétát tudtak volna kilőni. Vagyis összesen 35,2 megatonna, cirka kétezer hiroshimai atombombányi pusztítást zúdíthattak volna akár 2200 kilométernyire lévő célpontokra. Vagyis jellemzően Kínát, Vietnamot, Észak-Koreát tudták volna innen támadni, de az szovjetek távolkeleti bázisait is.

A készültséget leszámítva a nap eseménytelenül telt. Az sem volt szokatlan, hogy pár órával a műszak kezdete után bejelentkezett az okinavai Rakétaműveleti Parancsnokság ügyeletes tisztje. Különös még ebben sem volt, rutineljárás volt, hogy a műszak közben rádión bejelentkezik az üti, hogy egyeztesse az órákat és leadja az időjárásjelentést. Ezeket az üzeneteket rendszerint egy alfanumerikus kód zárta.

Normál esetben ez a kód nem egyezett az irányítóközpontban levőknél lévő kóddal. Gyakorlatok esetén az első kódrészlet egyezett, de most DEFCON2-es készültségben voltak, a parancsnokok meg világossá tették, hogy készültségben nem lesznek gyakorlatok.

De 1962. október 28-án egyezett a kód.

Sőt, a kód második részlete is egyezett, ami azt jelentette, hogy az irányítóközpont kilövési tisztjének - William Bassett századosnak - elő kellett vennie az erre rendszeresített autóstáskát, amiben egy harmadik kód volt. Ha az a kód is egyezett, akkor a századosnak elő kellett vennie az indítókulcsokat és feltörnie a zárt borítékot, amiben a célpontok voltak.

Itt újra meg kell álljunk egy pillanatra. A Bulletin cikke alatti kommentekben egy Dennis Fitzsimons nevű kommentelő kétségbe vonta Bordne történetét. Fitzsimmons 1965-ben, három évvel később szolgált az okinavai bázison, és állítja, hogy a rakéták indításához semmiféle kulcs nem kellett, ahogy azt is, hogy az indítási kódokat sosem rádión kapták, mert azt az ellenség zavarhatta és le is hallgathatta. Hogy Bordne emlékezett rosszul, vagy a protokollt változtatták meg az incidens után, az csak akkor derülhet ki, ha a légierő végre eleget tesz a közérdekű adatkéréseknek, és feltárja az információkat az incidensről.

Visszatérve Bordne történetére,

a harmadik kód is stimmelt.

Elvben ekkor már nem voltak döntési helyzetben az irányítóközpontban szolgálók, ki kellett volna lőniük a rakétákat. De Bordne visszaemlékezése szerint Bassett századosnak szemet szúrt, hogy rakétakilövésre csak a legmagasabb, DEFCON1-es készültségben kaphattak volna parancsot. Esetleg még akkor, ha a Szovjetunió már megelőző csapást indított volna, de erre utaló jeleket nem láttak vagy hallottak. Továbbá az is gyanús volt, hogy amikor Bassett időhúzásból elrendelte a rakéták készenlétének ellenőrzését, a célpontok egyeztetésekor kiderült, hogy a négy rakétából csak egyet lőttek volna a Szovjetunióra, a másik hármat olyan országokra, amelyekkel elvben nem is léptek háborúba.

Bassett ekkor újabb megerősítést kért, felhívta az ügyeletes tisztet, hogy újra adja le a napközbeni rádióüzenetet. De megint minden kód egyezett. Közben az is kiderült, hogy a nyolc irányítóközpont egyikében mind a négy rakéta szovjet célpontot kapott, így az ottani kilövési tisztben nem merültek fel azok az aggályok, mint Bassett századosban, és bár az a kilövési tiszt csak hadnagy volt, nem ismerte el, hogy Bassettnak joga lenne felülbírálnia a kilövési parancsot. Bordne szerint Bassett ekkor két felfegyverzett közlegényt küldött a másik bunkerba, azzal a parancscsal, hogy ha a hadnagy szóbeli megerősítés vagy a teljes készültség elrendelése nélkül indítaná a rakétákat, lőjjék le.

Ebben a feszült pillanatban Bassett megvilágosodott. Már azt is szokatlannak érezte, hogy egy kilövési parancsot egy időjárásjelentés végén mondanak be, azt meg végképp, hogy az ügyeletes tiszt még a megismételt üzenetet is fahangon, minden izgatottság nélkül olvasta be. Ezért rátelefonált, hogy figyelmeztesse:

vagy el kell rendelnie a teljes készültséget, vagy vissza kell vonnia a kilövési parancsot.

Bordne csak hallgatózott, de emlékei szerint ettől már az ügyeletes tiszt is izgatottá vált, és szinte azonnal új kódsort olvasott be a rádión: visszavonta a kilövési parancsot.

A történet szereplői közül Bassett százados már halott, 2011 májusában hunyt el. Bordne tolószékhez kötött, beteg öregember. Így a cikk szerzője, Aaron Tovish szerint mindennél fontosabb volna, hogy a kormányzat a lehető leghamarabb nyilvánosságra hozzon minden, az esettel kapcsolatos iratot.