• 1980-ban Fidel Castro megnyittatta Kuba egyik kikötőjét, és szabad kihajózást engedélyezett bárkinek, aki el akarta hagyni a diktatúrát.
  
• Óriási menekültáradat indult meg a 200 kilométerre fekvő amerikai partok felé.
  
• A határt fél év után újra lezárták, ezalatt nagyjából 125.000 kubai érkezett az Egyesült Államokba.
  
• Az amerikaiak a pénzüket, a munkájukat és az életüket is féltették.
  
• Carter elnök befogadó politikája rekordsebességgel megoldotta a válságot.
  

Jelenleg nincs olyan ember a világon, aki garantálni tudna bármit az Európába irányuló menekülthullám hosszú távú következményeivel kapcsolatban, sőt, annak megjóslásához is bátorság és hozzáértés kell, hogy mi történik a következő hónapokban. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy megpróbálunk a korábbi, hasonló esetekből kiindulni, és mérlegelni a döntéshozók akkori megoldásait. Nagyobb menekülthullámra és annak megoldására jó példa a Mariel-kikötő 1980-as megnyitása és az, ahogyan az USA befogadta a 125.000 beáramló kubait. 

Kétségtelen, hogy ennek a több évtizeddel ezelőtt lezajlott eseménynek sok olyan sajátossága volt, amely a mostanihoz képest könnyebbé tette a helyzet megoldását. Az egyik legfontosabb, hogy az Egyesült Államokban 1980-ban már körülbelül félmilliós kubai kisebbség élt, akik mind gyakorlati, mind lelki értelemben hatalmas segítséget nyújtottak újonnan érkező honfitársaiknak. Emellett az amerikaiak számára sem volt idegen Kuba kultúrája, így könnyebben meg tudtak birkózni a menekültek befogadásával, mintha azok egy szinte teljesen ismeretlen világból érkeztek volna közéjük.

A másik nagy különbség a vallás. A 70-es és 80-as években Kuba vezetése a marxista és leninista tanokat hirdette, kiszorítva ezzel a vallásokat, akik azonban mégis ápolták hitüket, azok többségében keresztények voltak. Csakúgy, mint Florida állam legnagyobb része, azon belül pedig Miami lakói, ahol a legtöbb kubai letelepedett. Ez jelentős előny volt, a hitbeli különbség jelentősen mélyíthette volna a két csoport közti ellentétet.

Mindezek ellenére a bevándorlók munkaerőpiacra gyakorolt hatásának szabályozása és a beáramló tömeg társadalmi integrációjának segítése a nyolcvanas évek Amerikájában is komoly feladat volt, így mindenképpen érdemes megvizsgálni, milyen megoldóképletet használt harmincöt évvel ezelőtt Carter elnök.

“Nem akarjuk őket! Nincs szükségünk rájuk!”

A Fidel Castro vezette kommunista diktatúrában lehetetlen volt külföldre utazni, legfeljebb szökni lehetett, de ez is csak nagyon keveseknek sikerült. A 70-es évek végétől egyre erőteljesebb gazdasági hanyatlás nagy tömegeket ösztönzött a kiút elszánt keresésére, gyakoriak voltak az olyan gerillaakciók, amikor kubaiak kisebb-nagyobb csoportja autóval, busszal hajtott neki egy-egy nagykövetség kerítésének, hogy így jusson be a politikai védelmet nyújtó területre. 

Castro és kormánya mindent megtett, hogy véget vessen az ilyen megmozdulásoknak, rendre kezdeményezte a kiadatást, de a követségek elutasították a követeléseket. 1980 tavaszán, az egyik ilyen vakmerő akció során egy a perui követséget őrző  kubai biztonsági őr megsebesült, és meg is halt a helyszínen. Alig pár nappal később a kormány visszahívta  az őröket. A követségre a következő napokban több ezren nyomultak be, elfoglalva az összes talpalatnyi helyet. 

Az épület csordultig telt, a menekülni vágyók a tetőre és az udvar fáira is felmásztak. Az élethez szükséges tér és a megfelelő ellátás hiánya sorozatos konfliktusokat eredményezett, az emberek féltették egymástól  azt a pár centi helyet, amit sikerült kiharcolniuk, így mindennaposak voltak az összetűzések. Az embertelen körülmények között töltött hetek történetét Alejandrin, a 30. születésnapját a nagykövetség falai között töltő kubai író dolgozta fel, Days of the Embassy című könyvében.

A helyzet megfékezésére április 20-án Castro hirtelen felindulásból kiadta a parancsot, és a hatóságok megnyitották a Mariel öblöt, közölve a néppel, hogy akinek nem tetszik a rendszer, az elmehet. A börtönöket és az elmegyógyintézeteket is kinyitották, és szabadon engedték - más források szerint erőszakkal a hajókra rakták - a bűnözők és mentálisan sérült emberek nagy csoportjait is. Az öbölhöz kirendelt pártkatonák, a vezetés parancsát teljesítve szitkokat kiáltoztak, a hazájukhoz hűtlen árulóknak nevezték a menekülőket, miközben azok roskadozó hajókkal, csónakokkal, és a táv megtételére egyáltalán nem alkalmas, egyéb eszközökkel nekivágtak a 200 kilométeres útnak. 

Hogy nem történt katasztrófa, az az amerikai partiőrségnek, és a Key West közelében kikötött civil hajóknak köszönhető, akik tömegesen mentették ki a túlterhelt, süllyedő, vagy üres tankkal veszteglő bárkákról az embereket. A hajókon a menekültek élelmet kaptak, innen pedig menekülttáborokba szállították őket, és megkezdték a menekütkérelmi eljárásokat. Az áradat körülbelül 6 hónapig tartott, és mind az USA, mind Kuba sajtójának egyik fő témája lett. 

Castro híressé vált nyilatkozatban reagált: “Nem akarjuk őket, nincs szükségünk rájuk!” mondta, úgy állítva be az eseményeket, mintha az eszmékhez hűtlen polgárok kivándorlásával erősödött volna rendszere. A hidegháború közepén, a keleti blokk egyik meghatározó országának ilyen mértékű belpolitikai válságát persze nem volt könnyű sikernek kommunikálni. Sokkal egyszerűbb dolga volt az amerikai sajtónak, ami a Mariel-i kihajózással az egész szovjet tömb embertelen mivoltát, és az USA felsőbbrendűségét igyekezett példázni.

Az USA és Kuba 1980 októberében kölcsönös megállapodást kötött, és a kubai kormány újra lezárta a Mariel-öblöt. Ez alatt az idő alatt körülbelül 125.000 menekült érte el sikeresen az amerikai partokat, és mindössze 27-en vesztek a tengerbe, közülük 14-en egy balesetben, egy többszörösen túlterhelt hajó fedélzetén. A menekültek a menekültügyi eljárások és a különböző vizsgálatok lezárásáig táborokban laktak. Ezeket követően az áttoloncolt rabokat és mentálisan sérült embereket börtönökbe és egészségügyi intézményekbe szállították, vagy kiutasították az országból, több mint 100.000 kubai pedig megkapta az engedélyt a letelepedésre, és a munkavállalásra, így 1981 januárjára sikerült a menekülttáborokat teljesen kiüríteni és felszámolni.

Befogadó politika és jól elköltött pénz

Az akkori amerikai elnök, Jimmy Carter az első perctől kezdve “open heart, open arms” politikát hirdetett, kijelentette, hogy az USA minden segítséget meg fog adni az arra rászoruló kubaiaknak. Ennek köszönhetően rengeteget vesztett népszerűségéből, különösen akkor, amikor kiderült, hogy a hajókon érkezők 2-3%-a, nagyjából 3000 menekült értelmileg sérült, vagy elítélt bűnöző. A következő hónapokban a marielitók -ilyen néven váltak ismertté a világ számára- több mint fele telepedett le Miami-ban, ami a Key West-hez legközelebb eső nagyváros volt. Miami-nak ekkor, az 1980-as népszámlálási adatok szerint nagyjából 1,6 millió lakosa volt, amihez képest a betelepülők száma hatalmasnak tűnt, félő volt, hogy a térség munkaerőpiaca nem lesz képes befogadni az új munkavállalókat, annál is inkább, mivel legtöbbjük alacsonyan iskolázott volt, sokan még angolul sem beszéltek.

A közhangulat egyre ellenségesebb lett, politikai ellenfelei egyre élesebben támadták az elnök intézkedéseit, és egész hozzáállását. A leggyakrabban elhangzó érvek között szerepelt, hogy a menekültek nem tudnak és nem is akarnak majd munkát vállalni, segélyekből fognak megélni, jelentősen terhelve ezzel az államot. Szintén általánosan hangoztatott ellenvetés volt, hogy a beáramló kubai tömeg elveszi a helyiek munkáját.

Carter azonban kitartott a humánus megoldás mellett, nyáron a kongresszus elé került, októberre pedig már az elnök aláírásával be is iktatták a Refugee Education Assistance Act of 1980 nevű törvénycsomagot, mely jelentős segítséget nyújtott a menekülteknek.

A törvény határozott egy egyszeri, 100 millió dolláros alapról, melyet vissza nem térítendő támogatásként, készpénzben kaptak meg az új életet kezdő kubaiak. Az összeg mértéke még hevesebb felháborodást váltott ki, pedig ez  fejenként még az 1000 dollárt sem érte el. A kormány a csomagon belül biztosított további évi 5 millió dollárt, amit közvetett támogatásként, a letelepedést, és az otthonteremtést segítő célokra, valamint szociális és egészségügyi segítségnyújtásra fordítottak.

Miami-ban és a környék más városainak iskoláiban külön programok indultak, hogy segítsék a menekültek nyelvtanulását, minél gyorsabb és gördülékenyebb felzárkózását. A kubaiak hálásak voltak, egy alkalommal fesztivált is rendeztek Miami utcáin, hogy kifejezzék köszönetüket. Pedro Pablo Peña kubai táncművész, aki menekültként az egyik szervező volt, ezekkel a szavakkal nyitotta a rendezvényt: “Ez Mariel másik arca. Azt mutatja, hogy hozzá fogunk járulni az ország sikeréhez.”

A munkaerőpiac gond nélkül kibírta

David Card amerikai munkaügyi közgazdász-professzor 1990-ben részletes tanulmányt publikált a Mariel-i kihajózás gazdasági következményeiről. Ebből kiderül, hogy a betelepülők hatására Miami munkaerőpiacán 7%-kal nőtt a munkavállalók száma, és 20%-kal emelkedett a kubai munkaerő. 1980 tavaszától nyár végéig 2%-kal lett több a térségben a munkanélküli, ez azonban nem az öbölből érkezők hatása, hiszen ez a szám semmiben sem különbözik a többi amerikai nagyvárosban, ebben az időszakban megfigyelhető munkanélküliség növekedésének mértékétől. Az előzetes félelmekkel ellentétben a  dolgozók munkabérei stabilak maradtak.

Az eredmények felülmúlták a várakozásokat. A menekültek legnagyobb része néhány hónapon belül, sőt sokan hetek alatt találtak munkát, és elkezdtek adót fizetni. Sem a munkanélküliség aránytalan növekedése, sem a várt bércsökkenés nem következett be, hiszen a felzárkóztatásra tett törekvések rengeteg új munkahelyet teremtettek, ellensúlyozva a beáramló munkavállalók számát. Ezen felül pedig a menekülteknek a letelepedés után hirtelen sok-sok dologra szükségük lett, amit a keresetükből meg is tudtak venni, élénkítve ezzel a gazdaságot. Sokan közülük saját vállalkozásokat alapítottak, ezzel nem csak maguknak, hanem másoknak is munkát teremtve. A Miamiban és környékén élő etnikai csoportok közül még így is a kubaiak, ezen belül pedig a marielitók keresték a legkevesebbet,

Természetesen nem csak aluliskolázott emberek érkeztek a Mariel-i hajókon, ekkor kerültek Amerikába olyan ismert kubaiak is, mint Elizabeth Caballero operaénekes, Reinaldo Arenas költő vagy Mirta Ojito, Pulitzer-díjas író, aki később 2006-ban kiadott, Finding Mañana című könyvében le is írta a menekülés történetét. Nem csak könyv, hanem világszerte ismert film is foglalkozik a témával, Brian de Palma Sebhelyesarcújában az Al Pacino által alakított Tony Montana is a kubai határnyitás során jut át az Egyesült Államokba.

Szerző: Szőke Dániel