Az Éhezők viadala utolsó része a filmművészet csúcsteljesítménye, amit mindenkinek látnia kell

  • Eddig, ha azt hallottad, hogy film, akkor gondolhattál az Aranypolgárra, a Keresztapára, a Psychóra vagy valami hasonlóan régi, híresen úttörő filmre.
  • Mostantól, ha a filmre gondolsz, akkor a filmek filmjére, a történelem utolsó filmjére fogsz gondolni.
  • Vége a mozinak, az utolsó verje szét a vetítőgépet.

Az Éhezők viadala – A kiválasztott 2. rész az, amiről Orson Wellestől John Fordon keresztül Steven Speilbergen át Nemes Jeles Lászlóig mindenki álmodhatott. Az összes mozifanatikusnak boldogan mondhatom: révbe értünk, megszületett a film, ami leszámol a film műfajával.

Gyöngy bújt meg a szovjet szarban

Az első rész egy ütős akciófilm volt, a folytatás egy tisztességesen túltolt folytatás, a harmadik rész viszont már egy tisztességtelenül elnyújtott évődés lett, minden percéből sütött, hogy: „Bocs, ez az a film, amit a nagyobb bevételért csak a könyv első feléből csináltunk.”

Aki a könyvet is elolvasta, az nyilván tudta, mire megy ki a játék, de az egyszerű néző tavaly még csak simán kényelmetlenül érezhette magát, amiért Hollywood tényleg leforgatott egy hőseposzt a szovjetek helyett: a lázadók gyógyzokniszínű főhadiszállásán rettegtek a kapitalisták bombáitól, miközben csak hazug propagandát forgattak, és olyan nagygyűléseket tartottak, hogy a 30-as évek sztálinistái is ilyennek képzelhették az 50-es évek kommunistáit.

Lenin beájulna

Most viszont nagy meglepetésre minden a helyére került, hiszen kibontották az igazság minden részletét. De még hogy! Az utolsó részben a színváltós hajú Katniss Everdeenék elindítják a Kapitólium elleni végső támadást, és eldől, hogy a forradalomnak volt-e értelme.

Bár mutatóba a Viadalt is beleerőltetik a történetbe, és a szerelmi háromszög is felbomlik, az igazi főszereplő már nem is Jennifer Mogyorópopsi Lawrence, hanem a történelem és a filmművészet.

Ennyit tud az emberiség

Ebbe a részbe már a nyugati civilizáció egész történelmét beleszőtték, Snow elnök (Donald Sutherland) és az emberei valamiféle kapitalista barokk monarchiát képviselnek, a lázadók pedig mondjuk a XIX. század Amerikájának bolsevik IRA-ját. Hasonlít a helyzet a kevésbé jól sikerült Vakok földjére (szintén Donald Sutherland játszik benne), amiben egy klasszikus egyeduralmat elsöpör egy forradalom, hogy egy még keményebb, totális diktatúra váltsa fel.

Itt is hasonló a felállás, de már nem az a kérdés, hogy mi lesz Panemmel, az észak-amerikai posztapokaliptikus birodalommal, ami olyan, mintha az amerikai polgárháború rossz véget ért volna. Az Éhezők viadala-trilógia a gladiátorok világától a francia forradalmon át a Gulagon és a délszláv háborún keresztül az ISIS-propagandáig minden fasza ötletet felvonultat, amit az emberiség kitermelt.

Az előző részekben még sokszor nevetségesnek tűnő stíluselemek – mint amilyen Elizabeth Banks jelmeze – most mind a helyükre kerülnek, és a futurista esztétikával jól érzékeltetik, hogy a történelem nevetséges, a politika meg szánalmas. (Magyarországon még egy fokkal jobb is nézni: amikor a konyhásnénihangú parancsnokkal a lakótelepek között lövöldöznek, mintha az egész Kelenföldön történne, nem sokkal később pedig a 2-es metró egyik aluljáróban szaladgálva igyekeznek megdönteni a velejéig rohadt rezsimet.)

De ez még egyáltalán nem lenne elég ahhoz, hogy kibírjunk 2,5 órát a moziban.

Film (1895-2015)

Az Éhezők viadala befejező része attól lett meghaladhatatlan műalkotás, hogy nemcsak az emberi történelem, hanem a filmtörténelem minden fontos pillanata is belefért (természetesen a Bud Spencer-filmeken kívül). Hogy szándékosan vagy véletlenül, az nem egyértelmű, de az biztos, hogy a film percről percre változtatja a műfaját. (Csak egy dolog állandó: a megoldás minden konfliktusra természetesen a szeretet.)

Jennifer Lawrence egyébként a filmben is elesett
  • Az egyik pillanatban még egy Starship Troopers-szerű háborús sci-fi.
  • A következőben már Dawson és a Haverok-típusú romantikus tinifilm.
  • Majd hirtelen az Alient idéző horrorrá válik alagutakban megbújó emberevő szörnyekkel.
  • Aztán leginkább katasztrófafilm.
  • Amíg minden átmenet nélkül történelmi/politikai szatíra nem lesz belőle egy méregkeverős cári vacsorával.
  • Még amikor Jennifer Lawrence nem sokkal egy vicces beszéd után a taknyát-nyálát folyatva bőg, az sem zökkenti ki a nézőt.

Minden olyan szépen, szervesen épül egymásra. (És közben egyébként stílusosan tisztelegnek a forgatás alatt meghalt Philip Seymour Hoffman előtt.)

Annyira pörgős az egész, hogy a 10 perces epilógusra, ahol az utolsó kérdésekre is választ kapunk, már semmi erőnk sem marad. De nem is kell, hogy maradjon, hiszen addigra mindent megkaptunk, amit egy film nyújthat. Jó és rossz értelemben is olyan, mintha megnéznéd egyben az 1001 filmet, amit látnod kell, mielőtt meghalsz.

És aztán nem halsz meg.

Egy jól sikerült kép a New York-i prömierről (Fotó: Timothy A. Clary / AFP)