Idén másodjára kaptam meghívást az ortodox zsidóktól, hogy gyújtsak meg egy hanukagyertyát a nyugati téren és tartsak rövid beszédet a vonatkozó ünnepségen. Minden évben meghívnak újságírókat, színészeket és más külsős vendégeket. Tavaly voltam itt először, akkor azt meséltem el, hogyan robbantottam majdnem föl egy katolikus papot. Nem vallásháborúzó zsidóként hanem katolikus ministránsként. Nagyszerű buli, főleg a gyertyagyújtás Oberlander Baruch rabbival egy ingatag daruskocsi emelőkosarában, főleg ha az ember tériszonyos. Idén Hegedűs D. Gézával és két másik újságíróval, Vári Györggyel és Winkler Róberttel kerültem egy műszakba. Uj Péter is a fellépők között lett volna, de ő lemásolta egy ismert magyar zsidó, Harry Houdini híres trükkjét, és egyszerűen eltűnt.

A sztorihoz tartozik, hogy bár irtó régóta csinálom, mindig halálosan izgatott leszek, ha emberek előtt kell beszélnem, főleg, ha még azt is várják, hogy elszórakoztassam őket. Ennek megfelelően zabszem nem fért volna a fenekembe, amikor 6 előtt pár perccel a robogómmal begurultam a Nyugati térre. Elszoruló torokkal, enyhén szédelegve, finoman káprázó szemmel pattantam le a motorról, de már Köves Slomót és a többi szervezőt kerestem a tekintemmel. Meg is lettek, villámgyorsan odaügettem jattolni, aztán befutott Winkler és lassan végre megnyugodtam.

Lement a műsor, mindenki elmondta a beszédét - Winkler teológia helyett előadott autóvásárlási tanácsai nagyszerűek voltak - meggyújtottuk a gyertyákat, a hívek a szokásaik szerint elkezdtek szintetizátozenére körbe vonatozni, én meg csendben odaosontam a motoromhoz, hogy induljak haza.

Csakhogy a robogó felé tartva észrevettem, hogy nincs meg a motorkulcs.

Sem a bal nadrágzsebemen.

Sem a jobban.

Sem a dzsekiben.

Sem sehol. 

Nyomorult állapotban léptem oda a Piaggióhoz, hogy azonnal meglássam, hogy a kulcsot egyszerűen benne hagytam. "Uramisten, mekkora egy segg vagyok" - gondoltam éppem az eseményhez illő módon, amikor észrevettem, hogy a műszerfalon ég egy zöld lámpa. "Hogy az istenbe?" - kérdeztem az eseményhez egyáltalán nem illő módon. Hát úgy, hogy járt a motor.

Igen, annyira izgultam, hogy sikerült járó motorral, lengedező kulccsal otthagyni a motort. Ami egy órán át berregett finoman a rengeteg zsidó között. De ott várt, ahol hagytam.

Hát ez volt az én megható karácsonyi történetem.

A beszédem pedig ilyen volt:

Kedves ünneplők

Két nagy világvallás ünnepli meg decemberben a harctéri sikereit, szűk családi körben. A zsidók azt ünneplik, hogy sikerült elkergetniük a görögöket a templomból, a katolikusok pedig azt, ha sikerült elkergetniük a rokonaikat otthonról.

A zsidók azt a remek üzletet ünneplik, hogy egy adag olajjal nyolc napig égett a szent menóra, a katolikusok pedig azt a pompás bizniszt, hogy nekik is marad valami a baromi drága rántott harcsából.

Az okoskodó teológusok - rosszabbak ők az internetes fotelkommetelőknél is - szeretnek arról károgni, hogy a két ünnepnek amúgy nincs semmi köze egymáshoz, de mi tudjuk, hogy itt sokkal mélyebb összefüggések léteznek annál, mint ahogyan ők képzelik.

Hitéletileg eléggé aktív római katolikus családban nőttem fel. Ezért is emlékszem rá, hogy a katolikusokat mennyire izgatta, hogy mi történhet a zsidók ünnepein. Főleg a hanukán, mivel az kábé egyidőben volt a karácsonnyal. Nyolcéves józsefvárosi hittanosként, a társaim döntő többségével ellentétben én már láttam egy rakás zsidót, sőt csókolóztam is az egyikükkel, egy nálam két fejjel magasabb lánnyal, akit őszintén szólva csak az alapján gondoltam zsidónak, hogy erős volt a szemöldöke, pont úgy, mint a nőknek a Képes Bibiliámból. Ráadásul úgy hívták, hogy Piros és egy osztálytársam pont akkoriban mesélte, hogy akinek a neve jelent valamit, az mindig zsidó. Akkor még nem tudtam, hogy a Róka bácsi, aki a szüleim ismerőse volt, és Fukszról magyarosított, igazából sváb, így simán beszoptam a dolgot.

Nagyrészt ezekre az élettapasztalatokra alapozva én vittem tehát el a hírt a Horváth Mihály téri templom plébániájára arról, hogy hanukakor a zsidó gyerekek is kapnak ajándékot.

Ez totális teológiai káoszt okozott az egész hittanos csoport fejében - az enyémet is beleértve - hiszen azt pontosan tudtuk, hogy az ajándékokat a Jézuska hozza, de Feri atya korábban már azt is elmesélte, hogy a zsidók nem hisznek Jézusban.

Ha nem hisznek benne, akkor miért visz nekik ajándékot? - kérdezte egyszer a Sanci hittan után.

Te sem hitted el, hogy észrevesznek az Ápiszban, mégis elkapott az eladó a radírral - vágtam vissza kapásból, mire Sanci nagy meglepetésemre meghajtotta a fejét a támadhatatlan teológiai érvelésem előtt.

Ekkor tanultam meg, hogy az életben a legfontosabb, hogy az ember elég határozottan mondja azt, amit mond, az értelem abszolúte másodlagos.

Hozzá kell tennem, hogy nemcsak a zsidók miatt volt nekünk olyan zavaros ez az egész karácsony-téma. Az nagyon hamar szöget ütött például a fejembe, hogy miért is örvendezünk mi annyira a Kisjézus megszületésén, ha egyszer minden hittanos tudja, hogy három-négy hónapos korában, március-április táján már keresztre is fogják feszíteni. Úgy, hogy addigra már kinő a szakálla is, és tök izmos lesz, pedig az még a felsősöknek sem nő ki, kivéve a Végh Gyurit, akinek három-négy borzasztóan idegesítő szőrszál lebeg az állán, de még ő is olyan vékony, mint Ferenc atya pásztorbotja.

Így, bár a két világvallás mindegyike vidám és pozitív dolgot ünnepel decemberben, én katolikusként egy kicsit azért szomorú is voltam mindig, hogy ez a szegény Jézuska megszületik nagy vidáman, aztán mire kettőt matchboxozna, máris ellepi a borosta.

Csak remélni tudom, hogy az ortodox zsidó gyerekek ennyire nem gondolják túl a Templom felszabadítását, és ezekben a napokban olyan lelkesen pörgetik a pörgettyűt, mintha nem lenne holnap és főleg nem lennének felnőttek.

Mindenkinek jó hanukázást kívánok!