Orbanizáció a Visztula partján

Ne kerülgessük az elefántot a szobában: a Jog és Igazság (PiS) októberi, parlamenti abszolút többséget hozó győzelme után mindenkinek, de tényleg mindenkinek azonnal Orbán Viktor és a Fidesz 2010-es magyarországi győzelme, illetve az azt követő fülkeforradalom alkotmánymódosító, bírósági jogköröket kurtító, közmédiát kisajátító intézkedései ugrottak be.

A zsigeri reflex ezúttal jól működött, az új lengyel kormány - illetve a szintén PiS-es új köztársasági elnök - az év végéig

• puccsszerűen, az éjszaka közepén új alkotmánybírókat nevezett ki, egyben korlátozta az alkotmánybíróság jogköreit;
  
• elfogadta az új médiatörvényt, amely alapján azonnal felmenthette a közmédia vezetését, hogy a jövőben kedve szerint nevezzen ki új vezetőket.
  

Emellett a PiS már a kampányban jelezte, hogy át is írná a lengyel alkotmányt, gazdasági programját pedig mintha maga Matolcsy György írta volna: van abban szó a bankokra és multikra kivetendő különadóktól kezdve a minimálbéremelésen és a nagycsaládosok adókedvezményén át a magánnyugdíjrendszer államosításáig mindenről, tán csak a dohánykereskedelem államosításáról feledkeztek meg.

Pedig a PiS egészen más helyzetben vette át a hatalmat, mint Orbán és a Fidesz: míg 2010-ben Magyarországon a különadókat indokolni lehetett a pénzügyi válsággal és az IMF-szerződés felmondása miatti finanszírozási igénnyel, addig

Lengyelország a régió gazdasági bezzeggyereke, ahol az előző kormány nyolc éve alatt évi csaknem négy százalékkal bővült a GDP, a főváros és térségének gazdasági teljesítménye pedig felzárkózott az európai nagyvárosokéhoz.

Mondjuk az is igaz, hogy a gazdasági fejlődés egyenetlen volt az országban: a PiS hátországában, a keleti és délkeleti, jellemzően falusias vajdaságokban keveset érzékeltek belőle az emberek.

Az alkotmánybírósági tisztogatást, a közmédia vezetőinek leváltását és úgy egyáltalán, az alkotmánymódosítási terveket pedig Marek Garztecki, a Rzeczpospolita publicistája árnyalta a Foreign Affairsben megjelent cikkében. Mint írta, az alkotmánybírók puccsszerű kinevezésének van előzménye:

a távozó kormány ugyanilyen pucccszerűen nevezett ki alkotmánybírókat egy héttel a PiS győzelmét hozó parlamenti választások előtt,

a közmédia leváltott vezetői pedig ugyanolyan pártkáderek voltak, mint akiket a helyükre most kinevezhetnek. Az alkotmánymódosításra pedig nem olyan mondvacsinált indokok vannak, mint Magyarországon - ahol Orbánék sztálinista alkotmányról beszéltek, bár az tartalmában és szerkezetében is teljes egészében lecserélődött a rendszerváltáskor, és minden részletében megfelelt egy európai demokráciával szemben támasztható követelményeknek. Gaztecki szerint a lengyel alkotmánynak igenis vannak zavaros részei, például

elég homályosan fogalmazza meg az elnöki és miniszterelnöki jogköröket,

annyira, hogy emiatt a zavaros megfogalmazás miatt egy éven át nem sikerült kinevezni a lengyel hadsereg új főparancsnokát. Vagyis az alkotmány módosítása indokoltnak tűnik az állam jobb működése érdekében.

Persze az, hogy az alkotmánymódosítás szükségszerű, még nem jelenti azt, hogy a végeredménye nem a liberális demokrácia Magyarországihoz hasonló leépítése lesz. A lengyel alkotmánybíróság mozgásterének korlátozása legalábbis intő jel, ahogy az unortodox gazdaságpolitika is. Ennek megvalósítását azonban nehezíti, hogy

• a PiS-nek ugyan abszolút többsége van, de kétharmados nincs;
  
• a kormányfő, Beata Szydło megítélése már egy hónappal megválasztása után negatívba fordult, miközben Magyarországgal szemben a kormánynak van erős ellenzéke.
  

A putyinizmus lengyel arca

Ahogy Orbánt, úgy a PiS valódi vezérét, a miniszterelnök-jelöltséget az eladhatóbb, kevésbé megosztó Beata Szydłonak átengedő Jaroslaw Kaczynskit is szokták Vlagyimir Putyinhoz hasonlítani. De míg Orbán és kormánya valóban közeledik Oroszországhoz - az ukrajnai válság idején rendre az Oroszországgal szembeni szankciók tompítása, vagy egyenesen feloldása mellett érvelt, hogy a paksi ügyletről ne is beszéljünk -, Kaczynskit aligha lehet oroszbarátsággal vádolni.

Már csak azért sem, mert meggyőződéssel hiszi, hogy ikertestvérét, Lengyelország egykori elnökét, Lech Kaczynskit az oroszok gyilkolták meg. Lech Kaczynski 2010-ben, Szmolenszk közelében vesztette életét, amikor gépe - amin felesége mellett a fél lengyel vezérkar és több kormánytag is utazott - landolás közben lezuhant. Az oroszokat gyanúba keverő összeesküvés-elméleteket csak táplálta a lassúság, amivel Oroszország kivizsgálta a balesetet, amit amúgy minden jel szerint pilótahiba, a rossz időjárás és pár, a pilóta dolgába beleszóló részeg lengyel vezérkari tiszt együtt okozhattak.

Lech Kaczynski amúgy a katyni mészárlás 70. évfordulójára tartott gépével, a mészárlás emléke pedig elevenen él és folyamatosan táplálja a lengyel keresztény jobboldal oroszellenességét.

Az előző kormány, azon belül is az időközben az Európai Tanács elnökévé választott Donald Tusk miniszterelnöksége alatt Lengyelország volt az egyik legelkötelezettebb az Oroszországgal szembeni kemény fellépés mellett. Ez bizonyosan nem fog megváltozni a PiS kormányzásával.

Történelmi sérelmek

Annál nagyobbat fordulhat a lengyel-német viszony. Tusk kormányzása alatt Lengyelország nagyon szoros szövetségi kapcsolatot épített ki Németországgal, ennek eredménye Tusk ET-elnöki posztja is, illetve az, hogy Lengyelország közvetlenül beleszólhatott az európai döntéshozatalba. Az új lengyel kormány viszont, ha nem is ellenségként, de nem is barátjaként tekint Németországra és a német kormányra.

"Azért kell önöknek Lengyelország, hogy ütközőzóna legyen önök és Oroszország között? Vagy hogy olcsó munkaerőt szállítson? Vagy hogy a német konszernek beszállítója és meghosszabbított munkapadja legyen? Avagy mi, lengyelek a nagy gazdasági különbségek ellenére Németország partnereinek számítunk, legalábbis ami a problémák megoldását illeti Európának ezen a felén" - üzente a német kormánynak a Bildnek adott interjújában az új lengyel külügyminiszter, Witold Waszczykowski.

Ennek a németellenességnek vannak előzményei: a PiS előző, 2006-2007-es kormányzása idején Kaczynskiék arra hivatkozva követeltek aránytalanul nagy mandátumszámot Lengyelországnak az Európai Parlamentben, hogy ha Németország nem gyilkolt volna meg hatmillió lengyelt a II. világháborúban, akkor most sokkal több lengyel élne.

A német-lengyel viszony élezése érdekes stratégiának tűnik most, amikor amúgy Lengyelország kifejezetten erős pozícióba került azzal, hogy Nagy-Britannia a tagságról tartott népszavazással próbálja zsarolni Brüsszelt. Mondjuk az is igaz, hogy a PiS sose volt elkötelezett rajongója ennek az egész európai projektnek: pont a brit konzervatívokkal együtt alakítottak 2009-ben euroszkeptikus frakciót az EP-ben.

Mivel a lengyel Európa-politika egyik legfontosabb, meghatározó eszköze a lengyel-német kapcsolat, így a lengyel-EU kapcsolatok szempontjából kulcsfontosságú, hogy miként alakul a két ország viszonya. Ezt a már említetteken túl két dolog befolyásolja alapvetően:

• egyrészt a menekültkérdés, amely ugyan kevéssé érinti Lengyelországot, de amiben a két ország álláspontja elég távol áll egymástól;
  
• másrészt az, hogy Németország a szorosabb integrációban érdekelt, az új lengyel kormány viszont a nemzeti érdek érvényesítéséről szóló vitában a másik oldalon áll.
  

Az előbbiben amúgy, annak ellenére, hogy Lengyelországot nem érinti különösebben a menekültválság, az új kormány számíthat a lakosság támogatására: az Ariadna tavaly novemberi felmérése szerint a lengyelek 65 százaléka szerint újra kéne tárgyalni a menekültkvótákat.

Lengyel polgárháború Európában

Bár attól nem kell tartani, hogy Lengyelország Oroszországhoz közeledve eltávolodna a nyugati szövetségi rendszertől, a szorosabb európai együttműködésnek, már csak mérete, gazdasági potenciálja és középhatalmi státusa miatt is Magyarországénál sokkal nagyobb, Nagy-Britanniával majdnem egyenrangú akadálya lehet az új lengyel kormány.

A lengyel-EU kapcsolatokat illetően a kormányváltástól függetlenül is nehezebbé időszakot vetítettek előre 2016-ra a szakértők. Lengyelországnak van néhány sajátos érdeke amit csak egy szövetségeseket kereső és maga mellé állító, a közös európai politikákat preferáló, a látványos konfrontációt kerülő lengyel külpolitika lehet képes elérni: 

• a NATO keleti szárnyának megerősítése állandó katonai bázissal; 
  
• a lengyel szén védelme, ami az európai klíma és energiapolitika szempontjából sajátos;
  
• az Oroszországgal szembeni kemény politika és az Ukrajnával kapcsolatos erős szolidaritás fenntartása;
  
• a cameroni követelések egy részének elutasítása, mert Nagy-Britanniában 853 ezer lengyel él Nagy-Britanniában.
  

A látványos konfrontáció elkerülésére, úgy tűnik, kevés az esély. A német-lengyel viszony alakulása mellett a helyzetet tovább bonyolítja, hogy az Európai Tanács elnöke is lengyel. Elméletben ennél kevés kedvezőbb helyzetet lehet elképzelni egy tagállam szempontjából, de Tusk Kaczynskiék legnagyobb hazai riválisa, így ha valami, akkor már inkább az valószínűbb, hogy Kaczynskiék belpolitikai haszonszerzésre, Tusk ellenzékbe szorult pártjának ellehetetlenítésére használhatják a helyzetet - kb. úgy, ahogy az Orbán-kormány az Altus EU-s megbízását Gyurcsány Ferenc ellen használja.

Mit lehet tenni?

A cikk elején már idézett Garztecki szerint először is

vissza kéne venni egy kicsit a kritikákból.

Szerinte a nyugati média komoly túlzásokba esett a PiS szélsőségességének jellemzésében, elfeledkezve arról a sokkal kétségbeejtőbb tényről, hogy az októberi választásokon a pártvezérről, a megtért alkoholista rockénekes Pawel Kukizról elnevezett Kukiz 15

a harmadik legnagyobb párt lett

Lengyelországban. És bár Kaczynskiéktől sem áll távol az idegengyűlölet - a pártvezér szerint a menekültek "parazitákat" hurcolnak be Európába -, melegjogokról hallani sem akarnak, az abortuszt pedig akkor sem engednék, ha az anya élete veszélyben van, Kukiz ultranacionalista, fasiszta szimpátiáit nem is leplező pártjához képest Garztecki szerint már-már liberálisnak tünnek.

Októberben még  a Guardian Kelet-Európa-szakértője, Timothy Garton Ash is ezen a véleményen volt. Akkor azt írta, hogy az európai kormányoknak nem elítélnie kéne az amúgy demokratikusan megválasztott új lengyel vezetést, hanem intenzív és konstruktív párbeszédet kéne kezdeni velük. 

"Meg kell értenünk az orbanizáció igazi jelentését. Az orbanizáció azt jelenti, hogy a domináns párt a hatalmával visszaélve aláássa a liberális, alkotmányos demokrácia alapjait, amik elvben az EU-tagság feltételei volnának" - írta akkor. Azóta nagyot fordult a világ:

januárban, az alkotmánybírósági puccs és a médiatörvény módosítása után már kőkemény fellépést sürget,

szemben azzal a lagymatag válasszal, amit az EU a magyarországi változásokra adott. "Az összes szövetséges demokráciának, itt Európában és az óceán túl partján, hangosan jeleznie kell aggályait" - írja legfrissebb cikkében. Erre hamar lehetőség is lesz, január 13-án az EP a lengyelországi demokrácia helyzetét tárgyalja. Ez lesz egyben az első alkalom, amikor Donald Tusk és Andrzej Duda, az ET lengyel elnöke és Lengyelország elnöke is találkoznak. Az is érdekes lesz, hogy ők miről, és főként, hogyan beszélnek majd egymással.

(Címlapkép: Janek Skrazynski / AFP)