Az Iszlám Államban is nevetnek az emberek

  • Interjú az emberrel, aki tudja, mi a vicc a Közel-Keleten, és hogy miért nevetségesek a Közel-Kelet megfejtései.
  • Karl reMarks azt is elmesélte, hogy nevetnek az arab világban a menekültválságon és a magyar termálfürdőreklámokon. 
  • Bede Márton és Plankó Gergő cikke

Ha van valami, ami ritkán jut a nyugati emberek eszébe az arab világról és a Közel-Keletről, az a humor. Gondolunk arra, hogy nem szabad velük viccelődni, mert halálosan mesértődnek, aztán még le is lőnek; gondolunk arra, hogy biztos ők sem nagyon tréfálkoznak az állandó tragédiák és nyomorúság mellett, és amúgy is, ez a világ túl bonyolult és túl ismeretlen a humorhoz.

Szerencsére Karl reMarks nem így gondolja. ReMarks népszerű blogot és még népszerűbb Twittert működtet, amelyek egyszerre csinálnak viccet a közel-keleti mindennapokból és a közel-keleti mindennapokat megérteni próbáló nyugati világból. ReMarks minden politikai korrektségtől mentesen, viszont alaposan, érthetően és szórakoztatóan ír, nem egyszerűsít le, mint a nyugati újságírók, és sokkal szabadabban fogalmazhat, mint a többnyire elnyomó rendszerekben élő közel-keletiek. Írásain így nemcsak nevetni nevetni lehet, hanem nagyon sokat tanulni is belőlük a világ talán legbonyolultabb szegletéről.

Karl Sharro (ebből a videóból)

A jemeni helyzetről szóló magyarázatát megfilmesítette az al-Dzsazíra, írt egy cikket az Istennel beszélető öngyilkos merénylőről, és egymás után szórja a „hárman bemennek a kocsmába” vicceket a Twitteren. Az önjelölt Közel-Kelet szakértők megszaporodására pedig tökéletes válasz a „hogyan tűnjünk Közel-Kelet-szakértőnek” írása, olyan tanácsokkal, mint hogy mindenre vágjuk rá fontoskodva: az olaj miatt.

Karl reMarks Karl Sharro néven született és nőtt fel Libanonban. Ma Angliában él, kifejezetten sikeres építészként. Londoni irodájából, Skype-on válaszolt kérdéseinkre.

("Akarsz egymondatos magyarázatot az ISIS létrejöttére?")

– Mik a legidegesítőbb félreértések nyugaton a Közel-Keletről?

– Nem vagyok kultúrsoviniszta, úgyhogy nem szoktam általában a nyugatról beszélni. Nem vagyok olyan sem, aki azt hiszi, nyugaton „nem értik meg őt”, és hogy kívülállók ne tanulmányozhatnának alaposan egy kultúrát. Sőt, a Közel-Keletről szóló legjobb munkák között vannak angol és amerikai szerzők művei is.

Inkább konkrét szerzőket szoktam kritizálni, és bizonyos gyakori leegyszerűsítéseket. Például azt, amikor politikai elemzők bonyolult konfliktusokat egyetlen tényezővel akarnak magyarázni - csak az olajárral, vagy csak a klímaváltozással. A legrosszabb pedig, amikor csak ősi történelmi okokkal magyaráznak mostani eseményeket. Mintha semmi sem változott volna a Közel-Keleten évezredek alatt. Pedig minden, ami most történik, az utóbbi évtizedek változásainak eredménye. Még a vallás is egy nagyon modern változat. Igen, aki azt hiszi, hogy a Közel-Keleten évezredek óta folytonos, megszakítás nélküli folyamatok zajlanak, azzal szoktam gúnyolódni.

De nem vagyok összeesküvéselmélet-hívő, nem gondolom, hogy „a mainstream média nem az igazságot mondja”. Aki hajlandó többféle forrást is követni, összességében egészen jó képet kap arról, mi történik a Közel-Keleten.

– A nyugati világban van egy kép a muszlimokról, hogy nem igazán mókás emberek, jobb nem viccelni velük. Mit szólsz ehhez?

– Őszintén szólva ez elég rasszista és orientalista dolog. Akik ezt mondják, egyrészt azt hiszik, hogy minden muszlim ugyanúgy gondolkodik, ráadásul leereszkedő hozzáállás azt gondolni, hogy a muszlimok mentálisan képtelenek befogadni azt, amit más igen, vagyis, hogy nevessenek dolgokon. De az sem jobb, amit például az amerikai liberálisok csinálnak, akik inkább nem nevetnek muszlimokon, mert szerintük a szatírának a hatalmasok ellen kell irányulnia. Vagyis minden muszlim eleve alávetett? Ez legalább olyan rossz felfogás.

("Az ellenségem ellensége nem a barátom, de azért lehet, hogy légifelvételekkel segítem a szárazföldi hadműveleteit - ősi arab közmondás.")

– Van olyan humor, ami a világon mindenhol egyformán működik?

– A némafilm és a börleszk mellett nem igazán tudok olyan műfajt, ami mindenhol egyformán érthető. Főleg nyelvi és kulturális különbségek miatt. Volt, hogy ugyanazt a poént elmondtam Angliában és Németországban, és míg Angliában nevettek rajta, Németországban nem tekinttték humornak. A kulturális különbégek viszont nem valami ősi, történelmi gyökerű különbségeket jelentenek, hanem azt, mi vesz körül minket, milyen tévéműsorokat néztünk gyerekkorunkban.

Libanonban például van francia és angol nyelvű oktatás is, én angolt kaptam, ezért sokszor azt érzem, több közös van bennem egy amerikaival, mint egy francia kultúrkörben nevelkedett libanonival. Újfajta identitások határoznak már meg minket - a liberális, nyugatos arabok például már azon nevetnek, és úgy gondolkodnak, ahogy Jon Stewart. Úgyhogy nincs is igazán arra szükség, hogy univerzális nyelve legyen a humornak, inkább arra, hogy mindenki szabadon mondhassa, amit szeretne, a közönség pedig meghallgathassa.

– Közben az elnyomás paradox módon mégiscsak jót tesz a humornak. Magyarországon például sokak szerint jobbak voltak a viccek a rendszerváltás előtt.

– Igen, Slavoj Zizek is sokat beszélt a humor szerepéről a kommunizmusban, és én is azt tapasztaltam, Libanonban a polgárháború segítette a szatírát. Az elnyomás alatt a humornak igazi felforgató ereje van, és ez nem hasonlítható ahhoz, amikor következmények nélkül bármit mondhatsz, és csak azt hiszed, hogy az felforgató.

("Semmi sincs, ami annyira izgatná a nyugati újságírókat, mint amikor felfedeznek egy "új" entikai vagy vallási csoportot a Közel-Keleten")

– Azért biztos van az emberi szenvedésnek olyan szintje, ami már nem fér össze a humorral. Az Iszlám Államban vajon nevetnek titokban az emberek? Vannak al-Bagdadi-viccek Rakkában és Moszulban?

– Biztos vagyok benne, hogy igen. Éltem Irakban Szaddám Huszein uralma alatt, ami szólásszabdság szempontjából pont olyan elnyomó volt, de még ott is mentek a Szaddám-viccek. Persze okosan és óvatosan lehetett csak ezzel viccelni, de biztos vagyok benne, hogy ez most is így van. Az élet az elnyomás alatt sem áll meg.

– Mi a helyzet a menekültkrízissel? Vannak menekültes poénok az arab világban?

– Persze, sok vicc volt erről. Ez inkább keserű humor, nem olyan, amin hangosan felnevetsz, Nyugaton pedig nem fogadnák el jó ízléssel ezeket. Az arab közösségi médiában sokan keményen gúnyolódnak azon, hogy ezeknek az embeknek kár volt elmenekülniük. Viccelődnek azon, hogy Szíria régebben olajat, ma meg már embereket exportál, és azon is, hogy a különféle nemzetiségű menekültek mennyit érnek, mintha tőzsdén jegyeznék őket.

– Van esetleg vicc Magyarországról, a kerítésről, Orbán Viktorról?

– Nem igazán téma Orbán Viktor, vele inkább csak Európában foglalkoznak. De Magyarországról volt egy mémszerű vicc a menekültválság ideje alatt. Magyarország ugye a fürdőkkel hirdeti magát, olyan képekkel, amiken sok a víz. A mém pedig arról szólt, hogy a tengert épphogy túlélő menekültek biztos örülnek annak, hogy újabb víz fogadja őket.

("Ha a klímaváltozás okozta az ISIS-t, akkor tuti, hogy ha megoldjuk a klímaváltozást, megoldjuk az ISIS-t is.")

– A menekültválság, a merényletek, a felfokozott politikai hangulat után mennyire vagy pesszmista?

– Talán meglepő, de alapvetően optimista vagyok, nem hiszem, hogy olyan sötét lenne a kép, hogy azt már nem lehet megfordítani. Inkább az aggaszt, hogy elveszítjük a kontextust, azt az egészséges, erős politikai környezetet, amiben különböző elképzelések és vélemények szabadon versenyezhetnek. Félni egy vitától azért, mert azt esetleg a rasszisták nyerik meg, kontraproduktív, mert azok, akiknek jogos félelmeik és kérdéseik vannak, marginalizálva érzik magukat. Csak a nyílt vitával tudunk kilábalni ebből a helyzetből. Rövid távon lehet, hogy még egy ideig rosszabb lesz, de hosszabb távon ez kitermeli majd az új és jobb ötleteket.

– A kölni események elég jól illeszkednek ebbe a menetrendbe.

– Tipikus példája annak, hogy nem szabad híreket és véleményeket eltemetni, és vitákat nem megnyitni, mert attól félünk, mi van, ha a rasszisták erősödnek ezzel. Ki kell mondani, hogy a támadásokért azok felelősek, akik elkövették őket, és felnőtt, felelős emberekként kell kezelni őket, akiknek a német szabályok szerint kell élniük. Ezekkel a kérdésekkel félelem nélkül kell szembenézni.

("Tetszettek az európai szabálykönyvek a menekülteknek, én is készítettem egy hasonlót arról, hogy kellene a nyugatiaknak viselkedniük a Közel-Keleten.")

– Mostanában egyébként is nagyobb a figyelem akörül, hogy miről szabad beszélni, és miről nem.

– Olyan korban élünk, amikor nyugaton válság van, ami érinti a szólásszabadságot és úgy általában is a felvilágosodás vívmányait. Sokan mondják azt, hogy korlátoznunk kell magunkat a különféle kultúrák együttélése miatt, de ez végső soron csak gyanakvást és megosztottságot eredményez. Ráadásul ellenőrzési mechanizmusokat hoz létre, mert kit kérünk, hogy ellenőrizze, mit szabad és mit nem? Az államot. Amikor pedig az állam ilyesmibe szól bele, az senkinek sem jó. Azt is nagyon problematikusnak tartom, hogy sokan úgy érzik, valami felsőbb hatalomnak meg kellene akadályoznia, hogy valaki akár viccelődéssel is megbánthassa őket. Ez öncenzúrához vezethet.

Azt, hogy milyen fontos a szólásszabadság, leginkább a szélsőséges példákból lehet megérteni. Például, hogy vannak helyek, ahol halálbüntetés jár azért, mert valaki elmondja a véleményét. Egy alkotó embernek abból kell kiindulnia, hogy a lehető legszabadabban beszélhessen.

– Te öncenzúrázol?

– Szeretném azt hinni, hogy nem, de nem mondhatom azt, hogy soha nem fordul elő. Néha tudat alatt csináljuk ezt, főleg a közösségi médiában, ahol bármin fel tudnak háborodni az emberek.

("Nézzünk szembe ezzel: a zsidóknak jobb vicceik vannak, mint az araboknak. De nálunk van az olaj.")

– Mi az, amivel nem viccelnél?

– Nincsenek kifejezetten tabuk, abban a cikkemben például, ahol Isten egy öngyilkos merénylővel készít interjút, minden elem nagyon érzékeny. Néha elgondolkodom, mi fér bele és mi nem, de végső soron arra szoktam jutni, hogy inkább leírom, aztán meglátjuk, hogyan fogadják.

– A Charlie Hebdot szereted?

– Nem tudok jól franciául, ezért soha nem igazán olvastam. A kontextust azért nagyjából értem. A tabudöngetéseit kicsit lejártnak érzem, nem igazán tudok kötődni hozzá. Egyébként is inkább az angolszász humort szeretem. Larry David például egyetlen sitcom-epizódön belül tud viccelni a holokauszttal és szeptember 11-el, mégsem bántó. Szerintem csodálatos, hogy ezt meg lehet tenni.