Anyám, Apám, Hitler, Sztálin és Imolka

“Anyám, Apám, Hitler, Sztálin és Imolka döntötték el, miről szól majd az életem. Bár azt hiszem, Imolkát leszámítva ezzel mindnyájan ugyanígy vagyunk. És persze mindenkinek megvan a maga Imolkája is.”

Szabad András Imolkája A vége című regényben élettel teli, huszonnégy éves lány, aki éppen csak véletlenül hagyja mindig kigombolva a ruhája alsó meg felső gombját, és igazság szerint nem nagyon várja haza a férjét a hadifogságból. Aztán Vándor Ferenc, aki valaha a plébánost is lepofozta az esküvőn, mégiscsak hazajön, és Imolka onnantól elfelejti kigombolva felejteni a ruháját. Dorvai állatorvos, a kisvárosi párttikár-PUA pedig tudja, mit jelent, ha egy nő egyik napról a másikra begombolkozik. “Ilyenkor a lelkét kell simogatni, asszisztens elvtárs, és meglátod, úgy hullik le az a ruha, mint egy utolsó kurváról.” 

És kutyakölyökkel meg kimérten adagolt megértéssel addig simogatja Imolka lelkét, hogy a végén a lány ott hasal a konyhaaasztalon a teáscsészék és csirkefarhátak között, és Szabad András, aki ezt az egészet gyerekként a pinceablakra néző résen át végignézi a fásszínben, nem tudja pontosan, mi történik, de abban biztos, hogy Imolka minél jobban vonyít, annál inkább el akar pusztulni. Csak aztán ezt Vándor Ferenc is látja, és az ember, akitől régen az egész város tartott, felakasztja magát a daru végére, Imolka pedig még aznap fog egy kartonlapot, ráírja, hogy ROSSZ VOLTAM, a nyakába teszi, és felakasztja magát ő is.

És ez még csak Imolka. Ott van még Hitler, Sztálin, és főleg az anya, meg az apa.

Véletlenül, egy újságcikkből tudtam meg néhány hónapja, hogy megjelent Bartis Attila új könyve, A vége. Úgy örültem, mint panda a hóesésnek, de ez igazából semmiség ahhoz képest, ha Bartis-szereplő lennék, mert akkor fulladozni kezdtem volna, felforrósodok belülről, kiver a veríték és úgy érzem magam, mintha kirántották volna alólam a Népköztársaság útját. Persze ha Bartis-szereplő lennék, már biztosan elvitt volna a szívem a folytonos érzelmi felfokozottságtól.

A Marosvásárhelyen született író előző regénye, a 2001-ben megjelent A nyugalom a kétezres évek irodalmi kultuszslágere volt. Készült belőle színdarab, film, tusfürdő és ketchupos baromfi snack, de eszemben sem volt ezek közül bármelyikhez hozzányúlni. Ahogy a tizenöt éve lakásába zárkózott Weér művésznő odaveti a fiának, amikor bemutatja neki Fehér Esztert, hogy nem tűröm, hogy a ribancaidnak mutogass, vidd garniszállóba, mint a többit (és ez a mintatöbbit jobban fáj egy arconköpésnél vagy pofonnál, és persze, hogy a regény szinte bármelyik jelenetét írhattam volna ide) - úgy voltam vele, hogy ehhez a saját képzeletemen kívül a világon senkinek sincs köze, nemhogy Alföldi Róbertnek meg Udvaros Dorottyának. És azt hiszem, ebben valahol Bartis is egyetért:

“Ha kell felszerelek még húsz biztonsági lakatot az ajtóra, ha kell, azt hazudom a szomszédoknak, hogy köszönöm, jól vagyunk, de abba, hogy mit írok egy ánégyes papírra, abba nem szólhat bele senki a kibaszott világon.”

Teljesen érthető, engem viszont cserébe semmi más nem érdekel azon kívül, ami a papíron van. Ezért nem követtem, hogy mi történik a szerzővel, és ért meglepetésként az új regény megjelenése. Az utóbbi hetekben aztán láttam Bartis-tévéinterjút, és voltam egy könyvbemutatóján is, de főleg csak arra jutottam, hogy amikor A nyugalom főszereplője elmeséli, hogy neki szenvedés a nyilvános szereplés, az elég őszinte pillanat a regényben.

Viszont ami azon a papíron van, azt újra és újra elő szoktam venni, és néha csak néhány oldalt olvasok újra belőle, néha meg az egészet.

Vannak kritikák, amik megdícsérik a stílusát, majd mennek tovább a fontosabb dolgok, az úgynevezett mondanivaló felé, de ezzel pont a lényeg mellett mennek el. Bartisnak nem egyszerűen jó a stílusa, hanem kokrétan 

megrázó, zajos rockzenét játszik szövegben.

Olyan a ritmus és olyan az intenzitás. Halk, halk, hangos, nagyon hangos, aztán megint halk, és amikor nagyon hangos, akkor néha le is szoktam tenni egy kicsit a könyvet, és engedem, hogy csak zúgjon a fehér zaj, mielőtt jönne a kövekező szám, és úgy érzem magam, mint aki mellé az Úristen elfelejtett világot teremteni. Elfojtott feszültségek, erőszakos kitörések, egyre jobban elfojtva, egyre erőszakosabb kitörésekkel. Miindig működik, és éppen ezért tudom újra és újra elővenni, ahogy a Pixies-t meg a Sonic Youth-t sem untam meg soha.

Bartis nyelve egyébént teljesen demokratikus, bárki megértheti. Nem erőszakolja csapdákkal teli labirintussá a nyelvet, de nem aggatja tele életidegen és modoros díszítőelemekkel sem. Akkor sem érezném hülyén magam, ha beszélgetés közben kimondanám egyik, vagy másik mondatát, leszámítva, hogy egy idő után feltűnő lenne, hogy mindenre van egy színházivégszó-hangulatú válaszom.

Épp ezért nem is választom igazán külön A nyugalmat és A végét. Lehet az egyiket anya- a másikat meg aparegénynek nevezni, az egyikben ír a főhős, a másikban fényképez, az egyik egy lendületből megy, a másik kétrészes, satöbbi, satöbbi, de azért alapvetően Bartis is, mint olyan sok rockzenekar, mindig egy számot játszik. Ami akár csalódás is lehet azoknak, akik úgy állnak neki A végének, hogy tizenöt év után ez lesz a definitív nagy mű. De mivel ez csak külső körülmény, elvárás, ennek nincs köze ahhoz, ami a papíron van, úgyhogy engem nem igazán érdekel.

Amiben Bartis még nagyon erős, az az élet fontos csatatereinek bemutatása. Zsigerien kelet-európai csataterek ezek, és nálam ez nem a legjobb alapállás. Én legalábbis már úgy vagyok vele, egy kicsit elég volt az elbaszottság feletti búsulásból, meg az abszurditáson való egyre erőltetettebb nevetgélésből is, és ha máshogy nem, legalább képzeletben meg lehetne próbálni elszakadni ettől a világtól. Nem hiányzik még egy szürkeségbe belefulladó magyar sorstragédia, de Bartis elég ügyesen kezeli ezt is.

Kádár azzal az egy mondatával, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van, kivégzett egy egész országot, írja, és a publicisztikai rész ezzel nagyjából el is van intézve. Aztán jelenetről jelenetre leírja, hogy mit jelentenek az életben igazából ezek a ránk rohadt igazságok. Hogyan lesz a feloldhatatlan és feldolgozhatatlan terhekből, felvállalhatatlan kompromisszumokból évekig tartó, lesütött szemű egymáshoz nem szólás a konyhákban, feszült és szégyennel teli várakozás arra, hogy becsukódjon egy ajtó, reménytelenül eltört gerincű emberek kimondhatatlan feszültségeinek elfojtásai. Az otthonokból, a beszélgetésekből, a legintimebb helyzetekből lesznek a csataterek, mert máshol nem lehet megvívni ezeket a harcokat, és amíg a szereplők keservesen kihúznak egymásból néhány mondatot, mielőtt mindenki újra bezárkózna a saját magányába, na abban van benne minden a rendszerről.

Ezek a halk részek. És aztán mindig jön a hangos, és úgy tör ki az elviselhetetlen feszültség, mint a városszéli sátoros cigányoktól rekvirált páva, aki majdnem kiette Szabad András szemét gyerekkorában, mikor a tiszt, aki nem akart emberséges náci lenni, tiszta lelkiismerettel szájba lőtte magát. És akkor a házmester kirugdossa a magzatot a tizennégy éves lányából, mert azt mondja, ő szívből szereti a tornatanár bácsit, és egyébként is, az apád, ugyan már, hol van egy szerencsétlen félrészeg fasz az anyádhoz képest, aki patyolatra mos meg élére vasal mindent, közben meg úgy tesz, mintha nem látná a férje gecijét a lánya lepedőjén, csak nehogy felboruljon a családi béke.

De azt a számot is szeretem az első lemezen, ami úgy végződik, hogy

“Nem kérdezett sokat, régi gyengéje volt a deflorálás, úgy szerette a legjobban, ha közben ököllel verik az arcát, ezt direkt hagyta is. De tény, hogy amit nyáladzva lihegett, azt állta is. Nevezetesen, hogy ne félj, ha baj lesz, majd odaát a horthysta orvosok kipucolják a zsidó picsádat, angyalom.”

Ha szemétkedni akarnék, és miért ne pont azzal szemétkedjek, akit nagyon szeretek: néha úgy érzem, akár Bartis-generátorral is készülhetnének ezek a szövegek, olyan pontos ütemeben váltakozik hangos és halk. De legalábbis mintha a szerző húsz-harminc oldalanként a fejére csapna, hogy nahát, régen nem volt már abortusz, vérfertőzés, láncra vert családtagok vagy legalább erőszakos szex, és akkor mindig odaver egyet. De ezt felhozni Bartisal szemben olyan lenne, mint azt mondani a Minor Threatnek, miért ordibálnak annyit.

És ha már szex. Bartis szerint nem maga a szex az, ami érdekes, hanem ahogy eljutnak odáig az emberek, és ebben teljesen igaza van. Ahogy ezek a figurák belefojtják egymást a húsukba, az elválaszthatatlan attól, ahogy előtte meg utána leszegett fejjel elmennek a kerületi könyvtárba meg a koporsóvá alakított lakásba. Olvastam, hogy Bartis dícsérte Houellebecq munkásságát - hát, szép tőle, de amit attól a reménytelen kispolgártól olvastam, abban összesen nem volt annyi szexualitás, mint mondjuk Selyem Adél nevében A végében, pedig ő csak egy mellékszereplő, és akkor még csak a nevénél járok, Szabad András még el sem indult még hozzá a kísérleti lakótelep hatodik emeletére.

Bartis szövegei mindemellett még viccesek is tudnak lenni. És felemelőek, még ha ehhez arra is van szükség, hogy a giccsel kokettáljon, amiért szinte már elnézést is kér a szövegeiben.

A vége egyik jelenetében Éva úgy dönt, megszeretteti a giccset, a buták művészetét az ilyesmit mélyen elítélő Szabad Andrással. Hajnalban eltaxiznak az Erzsébet-hídhoz, hipermangánt és mosóport szórnak a vízesésbe, aztán a kőpárkányról nézik szex közben, ahogy kiönt az útra a halványlila hab. (“Kornél bő húsz év múlva egyszer azt mondta, soha semmit nem irigyelt tőlem, csak ezt a hajnalom.”).

Ez például egy olyan pillanat volt, ami után le kellett tennem egy kicsit a könyvet, mert azt akartam, hogy semmi más ne sisteregjen a fejemben, csak ez a megelevenedett My Bloody Valentine-borító. Felemelő, eksztatikus, szíbemarkoló giccs, amit legszívesebben pólóra nyomtatnék, hogy gyakrabban jussanak eszembe azok a pillanatok, amik miatt igazából nem is számít olyan sokat, hogy minden más el van baszva.