A londoni derbi igazi nyertese a Leicester lett, ez a mögöttünk hagyott kör első és legfontosabb következtetése. Na meg az, hogy innentől már tényleg Ranieri bandájának áll a zászló a bajnokságban, nincs mellébeszélés, se kifogás. Kilenc meccs van hátra, öt pont az előny a Spursszel szemben, tündérmese ide vagy oda, ez olyan komoly fór, amit tényleg csak elbalfaszoskodni lehet. Hajtás után erről, és hat másik dologról értekezünk a hétvégi PL-forduló kapcsán.

1) Ranieri innen nem bukhat, vagy ha mégis, akkor örök lúzer

Nem arról van szó, hogy a Leicestertől innen már elvárás a bajnoki cím, dehogy, viszont azt is kár lenne tagadni, hogy jócskán túl vagyunk a versenyfutásnak azon a pontján, amikor még komoly képpel fel lehetett tenni a kérdést arról, tényleg van-e reális esélye Ranierinek behúzni a címet. Van, és nem is kevés. Kilenc meccset kell még lepörgetni a végéig - és ez a Leicesternek tényleg pontosan ennyi, mert minden más kupából gondosan kiestek jó előre, ahogy azt tanítják - , az előny öt pont a Spurshöz képest, és a City is legalább héttel lesz lemaradva, he bepótolja elmaradt meccsét. Ne kozmetikázzunk, ne beszéljünk mellé, a papírforma az lenne, ha a Leicester ezt a bajnokságot már nem engedné ki a kezei közül. Ezt diktálja a logika.

Tudjuk, bőven vannak ellenpéldák hasonló esetekről - elsőre a '93-as Norwich, és a tíz évvel későbbi Real Sociedad ugrik be -, de érdemes ezek helyett inkább a közeljövőre irtányítani a figyelmünket. Induljunk ki abból, hogy ha a Leicester a hátralévő kilenc meccsén 18 pontot szerez (ez ugyebár hat győzelemnek felel meg), akkor tuti bajnok, akárhogy pörögjenek a saját arcukon az üldözők. Na most, a hátralévő meccsek őszi odavágóin Ranieri csapata - írd és mondd - 23 pontot kapart össze: verték idegenben a Newcastle-t (3-0), a West Hamet (2-1), a Swansea-t (3-0) és az Evertont (3-2), otthon a Palace-t (1-0), a Sunderlandet (4-2), és a Chelsea-t (2-1), valamint ikszeltek otthon a Southampton (2-2) és a United (1-1) elleni meccseken. Kikapni viszont még véletlenül sem sikerült nekik. Akkor most őszintén, mi a búbánatos fittyfenét várnak azok, akik City- és Arsenal bajnoki címekről beszélnek egymás között?

Igen, már halljuk is a választ: fokozódik a nyomás, lesz veszítenivaló, és hát Ranieri eddig mindig mindent elbukott, most sem lesz, most sem lehet máshogyan. Oké, persze, benne van a pakliban, de nem kell hozzá Einsteinbe oltott Stephen Hawkingnak lenni, hogy belássuk, a fentiekhez képest ez igencsak vékonyka érvnek hangzik. Szóval mi a magunk részéről azt mondjuk, jobb, ha mindenki megbarátkozik a tudattal, hogy májusban újabb olasz edzőt vésünk majd fel a PL dicsőségplatekktjére.

2) Wenger felébredt téli álmából

A londoni rangadó képét alapvetően Wenger határozta meg azzal, hogy az őszi odavágó tapasztalataiból kiindulva az Elneny-Coquelin párost tette a pálya közepére. Ebből három dolog következett:

a) a Spurs megkapta ajándékba a labdát, és eldőlt, hogy a két edző közül Pochettino maradhat a komfortzónáján belül,
b) Ramsey kikerült a jobb oldalra, igaz, gyakran cserélgette a helyét Özillel attól függően, hogy az Arsenal a pálya melyik pontján szerezte meg a labdát,
c) Wenger a gyors transitionben bízott, vagyis abban, hogy nem az Elneny-Coquelin páros valamely tagjának kell majd kihoznia a labdát, hanem hosszú labdákkal lehet támadni a Spurs védelme mögötti területet.

Utóbbi számításra kiváló bizonyíték, hogy az Arsenal az idei szezonban most passzolt a legkisebb hatékonysággal (71%). Legutóbb a tavalyi évadban hoztak ennyire alacsony számot, érdekes módon akkor is a Spurs otthonában.

Wenger húzása főleg azért volt nagyszerű, mert azzal, hogy fizikai fölénnyel szállta meg a pálya közepét, megakadályozta, hogy a Spurs ott törjön át, és kerüljön helyzetbe. Két szűrő mellett Alli és Eriksen sem sok sót evett meg, a Tottenham így kénytelen volt beadásokkal próbálkozni, miközben a csapat leggyengébb pontja épp a két szélsőhátvéd.

Azzal ráadásul, hogy Wenger támadóbb pozícióba helyezte Ramsey-t - de nem is parkoltatta folyamatosan a szélen -, a walesi játékos legnagyobb erényét használta ki: azt, hogy milyen remek ütemben képes érkezni a kapu elé második szándékból. Erről szól egyébként a taktika a futballban: nagytísd fel az ellenfeled gyengéit, és domborítsd ki a saját erősségeidet.

A kiállításig ezt a meccset agyonnyerte Wenger és az Arsenal, de érdemes kiemelni, hogy a fordítás után is bele mert nyúlni a játékba a francia, és simán bevitte Elneny helyett Giroud-t. Nem feltétlenül taktikai szempontból volt nagy ez a húzás - arra már Ferguson is felhívta a figyelmet anno, hogy egy piros lap után a taktika másodlagossá válik -, inkább azt jelezte a csapatának, hogy semmi nincs veszve, innen is vissza lehet jönni, én rajta vagyok. Hatalmas volt a kontraszt a Swansea-meccshez kéepst, ahol ellenben semmiféle kapaszkodót nem adott a játékosainak Wenger.

3) Piros betűs ünnepek

A 29. fordulóban összesen öt piros lapot mutattak fel a játékvezetők, öt különböző mérkőzésen. Az első rögtön a nyitómeccsen, Coquelin óriási butaságát követően hullott. Nincs miről beszélni, a francia teljesen feleslegesen, az oldalvonal mellett tette meg a szívességet Kane-nek, és kaszálta el őt. A hétvége balfasza díj mindeképpen a franciáé, aki ezzel a mutatvánnyal elérte, hogy a végén még Wengernek kelljen kaparni a döntetlenért – egy amúgy nagyon fasza meccsen.

Mirallast sem fogja utólag senki megsimogatni azért, hogy 18 perc alatt két sárgát gyűjtött, de először nem úgy tűnt, mintha ez megzavarta volna csapatát, az Evertont. Emberhátrányban növelték addig mindössze egygólos előnyüket, a 70. percben pedig elszalasztották a végső győzelmet bebiztosító harmadik gól lehetőségét, ami ráadásul egy büntetőből kínálkozott fel. Na, itt zavarodott meg a csapat, és az utolsó negyedórában benyeltek három gólt, a West Ham pedig köszönte szépen, és menetel tovább a BL-helyek irányába.

Fonte kiállítása nélkül a Southampton-Sunderland valószínűleg egy unalmas 0-0-ba torkollott volna, így viszont lett belőle egy unalmas 1-1, a végén némi slusszpoénnal. Defoe a védő hiányát kihasználva megszerezte 11. gólját a szezonban, hogy aztán a hosszabbításban a hazaiak maradék belső védője, van Dijk a kapu előtt kószáljon és kiegyenlítsen.

Ha az Evertont előbb lelúzereztük, nem tehetünk másképp a Palace esetében sem. A londoniak zsinórban tizenkettedik meccsüket hozták le győzelem nélkül, annak ellenére, hogy a Liverpool ellen underdogként tehették volna zsebre simán a három pontot. Még az emberelőny előtt megszerezték a vezetést, Milner kiállításával pedig minden esélyük megvolt a végső győzelemre. Viszont ha nincs Hennessey, ott van nekik McCarthy, aki készségesen megajándékozta Firminót egy találalattal, a végén pedig Benteke unta meg, hogy normálisan nem tud gólt lőni, így Cristiano Ronaldot megszégyenítő műesést produkált a tizenhatosban. Marriner megette – illetve ő nem is, csak az asszisztens –, a belga tank pedig flegmán gurította be a győztes gólt a 96. percben. Mata talán még Coquelinnél is eszetlenebb volt, a mentsége csak annyi, hogy legalább nem egy félig megnyert meccset dobott ki a kukába a kiállíttatásával. Számítani lehetett rá, hogy a WBA semmivel sem fog támadóbb focit játszani tíz ember ellen sem, ez be is jött, az MU ment előre, Pulis csapata pedig köszönte szépen, és egy ellentámadásból megnyerte a meccset.

4) Az van, hogy megint kb. semennyire nem jó a United

A Manchester United újra belefutott abba, amibe nagyon nem kellett volna: esélyük nyílt a felzárkózásra a BL-ért folytatott harcban, de csúnyán pofára estek a Hawthornsban. Oké, a csapat lényegében Juan Mata butaságának köszönheti a bukást - a spanyol a mérkőzés elején négy perc alatt két sárga cetlit is kiérdemelt a bírótól - de ettől függetlenül is elég kínos volt látni a vergődésüket a WBA ellen. Lehetett reménykedni egy pontrúgásban, egy kései gólban, vagy valami hasonló szépben, de végül ez sem jött össze, sőt, a 2014 óta első bajnokiját játszó Pocognoli beadásából Rondón a hazaiaknak szerezte meg a győzelmet. Hab volt a tortán Louis van Gaal meccselése: a holland látszólag ismételten előre levajazott vonalak mentén cserélgetett, Depay is későn érkezett, az örök B-terv Fellaini pedig egyáltalán nem kapott lehetőséget arra, hogy arcon könyököljön néhány ellenfelet.

Pedig a csapatra igencsak ráférne a jó forma, hét közben ugyanis újabb feladat vár rájuk: a Liverpoollal meccselnek az Európa Liga nyolcaddöntőjében. Érdekesség, hogy Klopp legénysége vesztett pontok számában beérte a Unitedet a bajnokságban, ami egyrészt jól jellemzi, mennyire kisiklott van Gaal vonata, másrészt zárójelbe teszi a vitákat arra vonatkozóan, melyik csapatnak érné meg beáldozni az EL-t a bajnokság érdekében. Nehéz lenne megmondani, hogy a Liverpoolban sorra kerülő első találkozón milyen eredmény születik majd - amúgy is közmondásos sikerességgel tippelünk -, de az előjelek most inkább talán hazai sikert ígérnek.

5) A West Ham egy baromi jó csapat, és simán bejuthat a BL-be

Azok a kalapácsok nagyot oda tudnak sózni! Aztán meg néha nagyon mellé mennek az ütések. Slaven Bilic érkezésével az utóbbi évek legkiszámíthatatlanabb West Ham United-e az, amit hétről hétre láthatunk. Már nyáron sejthettük volna, hogy micsoda hullámvasút lesz számukra ez a szezon. Bilic vezetésével egyrészt már a selejtezők során kiesett a West Ham az EL-ből, másrészt a horvát szakember olyan Allardyce-alapembereket selejtezett ki a keretből, mint Stewart Downing, Kevin Nolan vagy Matt Jarvis. A tisztogatások viszont ezúttal kimondottan jót tettek a csapatnak, főleg hogy Dimitri Payet érkezésével felfrissült a West Ham támadójátéka. Közben a kezelhetetlen elemek eltávolítása tovább folytatódott. Amalfitanoval októberben bontottak szerződést, míg Zarate januárban távozott. A szekér pedig ment tovább.

Olyannyira, hogy a Kalapácsosok akár betonbiztosan tanyázhatnának a BL helyek egyikén is, ha nem vállalták volna fel Robin Hood örökségét. Mert ezt teszik egész évben. Bravúrral veszik el a pontokat a nagyoktól, hogy aztán a kicsiknek meg bőkezűen adakozzanak. Történelmi győzelmek az Arsenal, a Manchester City, a Chelsea, a Tottenham, és kétszer a Liverpool ellen, viszont érthetetlen vereségek a Bournemouth-tól vagy a Newcastle-től, ajándék egy-egy pontok az Aston Villanak és a Norwichnak. Hétvégén pedig megint valami hihetetlen bravúrt vittek véghez a Goodison Parkban. Emberelőnyben, de kétgólos hátrányban voltak a második félidő derekán, amikor Lukaku tizenegyest hibázott, majd az utolsó tíz percben a West Ham fordítani tudott. Bármire képesek, a megfelelő managerük is megvan, de még hiányzik valami belőlük ahhoz, hogy megcsípjenek egy BL helyet. Az EL indulás már esélyesebb, akár a bajnoki helyezés jogcímén, akár azért, mert még az F.A. kupában is állnak.

6) City: bajnokság aligha, BL egyre inkább

A Manchester City csapata felett némileg kiderült az ég a hétvégi fordulót követően. Azon túl, hogy a városi rivális vereséget szenvedett, a Spurs és az Arsenal döntetlenje is leginkább Agüeróéknak kedvezett. A City ráadásul az eredmények szerencsés alakulása folytán vesztett pontok tekintetében megelőzte az Arsenalt, és az elmaradt meccs megnyerése esetén a Tottenham is mindössze két pont távolságra lenne Pellegrini együttesétől. Touré és társai aligha álmodnak már a bajnok címről, de amennyiben jövő héten szombaton, a forduló nyitómérkézésén sikerül legyűrniük a poklok bugyraiba alászállni készülő Norwich-ot, további nyomást helyezhetnek a körülöttük lévő riválisokra.

Az egyenes ági BL indulás - főleg, hogy látjuk az ellenfeleket is játszani - nehezen tűnik elbukhatónak, bár nyilvánvalóan nem lesz mindegy, hogy meddig jut a City a Bajnokok LigájábanEzzel pedig egyértelműen harcba szállhatnak az egyenes ági Bajnokok Ligája pozícióért folyó küzdelembe is. A Manchester City csapatának ráadásul további lökést is adhat, ha történelmük során először a Bajnokok Ligája legjobb nyolc együttese közé is bejutnak, ami most már csak formalitásnak tűnik. A kékek formája továbbra is ingadozó és kiszámíthatatlan, de azért egy ember egészen biztosan fellélegzett a hétvégi eseményekre hatására. Ez az ember pedig egy bizonyos Pep Guardiola lehetett, aki azért nem az azerbajdzsáni csütörtök estéket képzeli el magának ősztől.

7) A tulajdonostól bűzlik a Newcastle, de McClaren becsülete is ki kell, hogy teljen

Amikor 2007 nyarán Mike Ashley három lépésben megszerezte a Newcastle United tulajdonjogának 100 %-át, elég vegyes fogadtatásban részesült. A szurkolók egyrészről tartottak attól, hogy a fociban kevésbé jártas üzletember nem érti majd meg, hogy akármekkora biznisz egy Premier League csapat, egy nagyon speciális szegmense az üzleti életnek, ahol nem mindig az észserűség alapján kell dönteni. Másrészről viszont jó volt, hogy egy angol vette meg a klubot, ráadásul egy olyan angol, aki már évtizedek óta komoly sikereket ér el az üzleti világban. A 3,5 milliárd dolláros vagyonnal rendelkező Mike Ashley ugyanis 18 évesen, 1982-ben alapította a SportsDirect-et, egy mára 24 ezer embert foglalkoztató, évi 180 millió font profitot termelő óriás vállalatot.

A pozitív és negatív jóslatok egyaránt bejöttek. Egyrészről az elmúlt tíz évben a Newcastlenek sem a csődtől, sem egy pénzügyi Fair Play vizsgálattól nem kellett tartani, sőt a klub teljesen önellátó, a SportsDirect pénzek nélkül is nyereséges vállalkozássá nőtte ki magát. Cserébe viszont szakmailag összesen két jó szezont tudott felmutatni a klub, és ebből az egyik a másodosztályban volt. Egészen tavaly nyárig centralizált irányítás jellemezte a Newcastle-t. Minden fontosabb kérdésben Mike Ashley mondta ki a döntő szót, éppen ezért az Angliában népszerű manager státusz itt teljesen megszűnt. A Newcastle tulajdonosa aztán tavaly nyáron – valószínűleg a siralmas bajnoki eredmények hatására – stratégiát váltott. Szerepvállalása óta először TV interjút adott, és kijelentette, hogy addig semmiképpen nem adja el a klubot, amíg nem nyer valamilyen trófeát, vagy nem csípnek meg egy BL induló helyet. Emellett visszavonult a mindennapi ügyektől és egy négytagú igazgatótanácsra (az egyik tag Steve McClaren) bízta a klub vezetését.

A várt eredmény viszont nem hogy nem jött, de még mélyebben van a csapat, mint tavaly ilyenkor. Pedig a korábban fukarnak mondott Ashley szépen kinyitotta a pénztárcáját, és az utóbbi két átigazolási időszakban több mint 80 millió fontot költött. Igaz rosszul. Az igazolások fele kidobott pénz volt, amiről viszont már nem a tulaj, hanem a fenti négyes csoport tehet. A szombati, Bournemouth elleni vereség után McClaren-t rapportra hívták, és a meeting ma is folytatódik. A játékosok pihenőt kaptak és várják, hogy kedden ki tartja nekik az edzést. Ha McClaren, akkor borítékolható a kiesés. A sorsolás kedvező, hátralévő meccsek alapján bőven kivívható a bennmaradás. Viszont csak akkor, ha leváltják Steve McClarent. A szóba kerülő nevek közül David Moyes brit média favoritja. Ki tudja, talán ő képes lenne felrázni ezt a mentálisan romokban heverő társaságot. Lesz-e a Newcastle a következő Leeds? Nem, mert amíg Mike Ashley a tulaj, addig a pénzügyek rendben lesznek. Viszont minőségi stáb nélkül komoly célokat sem érdemes kitűzni.

A posztot stanleykubrick, Mark29, rocnrolla és mc_deere rakták össze.