Görgei Artúrnak alig egy év adatott meg, hogy katonai tehetségével elkápráztassa a magyar közvéleményt. De aztán egy nemzet gyűlölte meg, mert ő volt az, akinek Kossuth Lajos már a teljes reménytelenségben, a temesvári vereség után, a nyomasztó orosz-osztrák túlerőtől szorongatva az utolsó pillanatban átadta a hatalmat. A kényszerű világosi fegyverletétel után pedig az elmenekült volt kormányzó azonnal árulózni kezdte a diktárorrá kinevezett hadvezért, egyszemélyben felelőssé téve a bukásért. 

A kapituláció után a tábornok még 67 évig élt. 1916-ban matuzsálemi korban, 98 évesen hunyt el. (Hosszú betegség után május 21-én, leghíresebb győzelmének, Budavár bevételének évfordulóján halt meg. ) 

Hogyan viselte a nemzet bűnbakja azt a gyűlöletet, ami körülvette, és hogyan búcsúztak tőle a lapok száz éve? 

„Más ember elpusztult vagy megőrült volna olyan sorsban, mint ami neki osztályrészül jutott, de ő a kivételes emberek kemény jellemével nyugodtan tűrte a vádakat, és nem kért kegyelmet senkitől. De nem mondott le az önérzetéről egy pillanatra sem. Férfiasan kiállta a reá zúdított vádak áradatát, és mikor a világosi kapituláció miatt árulással vádolták, százszor megismételte, hogy ma sem tenne máskülönben, ha ugyanolyan viszonyok közé állítanák” – írta róla a Pesti Napló. 

Kossuth kitartó árulózása

Görgei azért nem viselte annyira jól a vádaskodásokat, legalábbis azokat nem, amiket Kossuth Lajostól kapott. A külföldre emigráló egykori kormányzó a világosi fegyverletétel után már egy hónappal, a vidini levelében alapozta meg az árulózást. 

„Görgeit felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.”

Görgei – bár lényegében felajánlotta magát, hogy rajta álljanak bosszút a fegyverletétel után – nem került akasztófára az orosz cár közbenjárása miatt. Még hosszú börtönnel sem sújtották, Ausztriába internálták.

Rosszabb, mint az akasztófa

1849. karácsonyán az egykori fővezér az öccsének ezt írta: 

„Emlékezel-e még, öcsém, azon mondásomra, hogy nekem – bármerre dőljön el hazánk sorsa – mártírszerep fog jutni. Jutott is: de ennyire kínteljesnek nem véltem volna. – Akasztófát, golyót vagy örökös börtönt vártam – rövid szenvedések után végső nyugalmat. De jelen állapotom százszorta rosszabb mindezeknél! Kitéve minden buta vadállat szamárrúgásainak, tört erővel, minden oltalom és védelem nélkül; és, mi a legfájóbb, tapasztalni azt, mint kárhoztatnak engem éppen azok, akikért számtalanszor kockáztattam életemet: állapotom hasonló egy dermenetben szenvedő tetszhalottéhoz, aki fültanúja legjobb barátjai rendelkezéseinek eltemettetése iránt.”

Görgei Kossuthnak is írt egyszer nyílt levelet,a kiegyezés után, amiben felidézte a volt kormányzó saját helyzetértékelését a kapituláció előtt:

„A szerencsétlen harcok után, amelyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta a nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk.” 

A volt hadvezér a kiegyezés után térhetett haza. Ausztriában nem engedélyezték, hogy dolgozzon, sem katonaként, sem kiváló kémikusként, de még a szabadságharcra visszaemlékező könyvét is betiltották, így azok jogdíjára sem számíthatott. Mivel két gyereke született, kénytelen volt az osztrák kormánytól appanázst kérni. Magyarországra visszatérve sem oldódtak meg a gondjai, nem kapott rendes munkát. A magyar kormány végül szerény életjáradékot adott neki.

Megabcugolták

És körülvette a gyűlölet. Pethő Sándor az 1930-ban megjelent Görgey Artur című könyvében több történetet is írt ezzel kapcsolatban: 

„Egy ízben — beszéli el Ábrányi Kornél — a tordai vasúti állomáson felismerték, és durván tüntettek ellene. Csoportokba verődve körülvették, hangosan, ámbár illő távolságból szidalmazták, gyalázták, de Görgey ügyet sem vetett reájuk és nyugodtan várta a legközelebbi vonatot, amely azonban csak órák múlva érkezett. Az állomásfőnök figyelmeztette Görgeyt, hogy merényletet forralnak ellene s felajánlotta neki lakását a vonat érkezéséig. A tábornok azonban bár köszönettel vette az ajánlatot, nem fogadta el. 

A nyílt állomáson az egyik falócára lefeküdt s a leggyanúsabb mozgás, a leggyűlölködőbb fenyegetések zajában — elaludt. 

S akik az agyonverés szándékában gyülekeztek és alattomosan mosolyogva közelítették meg az árulót, az alvó ember láttára meghökkentek és mintegy megbűvölten, csendesen és megszégyenülten visszasompolyogtak.”

„Ha ritkán mutatkozott a nyilvánosság előtt, nem kerülhette el, hogy néhanapján, főképpen Gyulai Pál biztatására, megjelenjen valamely felolvasáson vagy előadáson. Az Akadémia egyik nagygyűlésén a karzatról hallgatta a felolvasásokat. A karzatról, — beszéli el Ábrányi Kornél, — egy szűk csigalépcső vezetett. Az ülés végén valaki felismerte Görgeyt s mint futótűz terjedt el, hogy itt van a hazaáruló. Vésztjósló moraj támadt s a nagygyűlés végén a lelkes ifjúság a csigalépcsőre nyomult, hogy útját állja Görgeynek. Görgey sohase hordott magánál más fegyvert, csak egy vasboxert a nadrágja zsebében. 

Ezúttal is, midőn a szűk csigalépcsőn megjelent, s a rámeredő dühös és vérszomjas arcokat megpillantotta, csak annyit tett, hogy zsebébe nyúlt, a boxert ujjaira illesztette, aztán csendesen nyomult lefelé, farkasszemet nézve az útjában állókkal. 

A támadók lépcsőfokról-lépcsőre hátráltak, s a végén bántatlanul juthatott ki az emeleti folyosóra, innen aztán igaz, hogy fülsiketítő piszkolódások között, de biztonságban és bántatlanul távozhatott. A fővá­rosi lapok minden ilyen botrányról természetesen hasábos tudósításokat közöltek s a Görgey-ellenes hangulat újra lángralobbant az egész országban.”

„Visegrádra kiránduló diákok a gőzhajón gyakran láthattak a nyári idő alatt egy friss mozgású, fekete-ruhás öreg urat, aki egyedül vagy idősebb urak társaságában sé­tálgatott a fedélzeten. A hajóskapitány vagy a kísérő tanár olykor elárulta a diákgyerekeknek, hogy az öregúr nem más, mint Görgey, az áruló. 

Ez a felfedezés gyakran, kivált a nyolcvanas években, azzal a csattanóval végződött, hogy az árulót hangosan megabcugolták és lehurrogták. 

Egy fiatal anya, aki kézen fogva vezette fiacskáját, rámutatott az öregúrra s azt mondta gyermekének: Nézd, kis fiam, ez az az ember, aki elárulta a hazát. »Talán nem egészen igaz az, amit Ön a kis fiának mondott rólam — felelte az öregur —, de talán igy van jól. Hadd higyje a magyar, hogy csak árulás győzhette le. Ez a hit talán, ha én szenvedek is miatta, a nemzeti jövő egyik eleme.«”  

Miért nem végzett magával?

Görgei 1850. májusban gróf Károlyi Györgynének azt írta:

„Önnek azt beszélték, hogy augusztus 13-a egy általam az ellenséges hadvezérekkel kötött egyezménynek volt az eredménye, holott pedig az csak a legszomorúbb kényszerűség cselekvénye volt.

A vonatkozó határozatot egy számos tagú haditanács mondta ki: én azt csupán végrehajtottam. – Azon haditanács tagjai agyonlövettek, felakasztattak, börtönben sínylenek: én amnesztiát kaptam. A gyanú, hogy én amnesztiámat valamely alávaló cselekedet által magam kijártam, kikötöttem, sokkal közelebb fekvő, semhogy ne érintsen.

Ezen irtózatos gyanú ellenében nem maradt más fegyverem, mint szavam és életem. Szavam, mellyel ünnepélyesen kijelentsem, hogy amnesztiámban épp oly ártatlan vagyok, mint az október 6-a szörnyűségeiben. Életem: hogy ezen kijelentésemet lehetőség szerint bebizonyítsam.

Ha véget vetek életemnek: azzal jogot adok rágalmazóimnak azt mondani, hogy a lelkiismeret furdalásai bírtak az öngyilkosságra.”

A hosszú életének köszönhetően megérte azt, hogy halálakor már jóval árnyaltabb kép élt róla. A Vasárnapi Újság ezt írta:

"Korának legkitűnőbb hadvezére volt. Amikor letette a fegyvert: nem volt már más választása. S úgy tette le, ahogy azt szerinte megkövetelte a becsület s ahogy legjobban vélte biztosíthatni csapatait és tiszttársait az osztrák bosszú következményeitől. De méltóságosabb lett volna a nagy tragédia befejezése , ha a világnak nem lett volna alkalma látnia a viszályt, mely nagy harczunk két legkimagaslóbb férfiát nemcsak ellenfelekké tette, de vádaskodásokra is ragadta egymás ellen. Kétségtelen, hogy Görgeinek minden nagy tehetségei daczára, megvoltak a maga hibái is. De hát áruló volt-e? Kérdéssel válaszolhatunk a kérdésre. Ugyan miért, mi czélból követett volna el oly iszonyatos bűnt, mint az árulás? Pénzért? Hisz a háború utáni években csaknem nyomorban élt s később is csak a magyar kormány juttatott neki szűkös évjáradékot. A legmagasabb körök kegyeit kereste talán? Hiszen főbe lövetés várt reá s csak az orosz czár közbenjárása mentette meg az életét. Vagy a dicsőség és hírnév után szomjazott mértéktelenül? Hiszen átkot szórt reá nemzete s a gyűlölségnél, mely személyét körülvette, csak a méltóság volt nagyobb, amellyel igaztalan sorsát elviselte."

Halála előtt két évvel a Délmagyar a családnál érdeklődött az ekkor már 96 éves Görgei állapotáról. Vele már nem tudtak beszélni, de a család üzent az olvasóknak. Alig hihető, de azt mondták, hogy harag, keserűség soha nem élt a meghurcolt hadvezér lelkében, ő csak teljesítette a kötelességét, erre az áldozatára pedig szüksége volt a nemzetnek. A család szerint eltakarta lelkének mélységeit, de azért voltak arra utaló jelek, hogy igenis foglalkoztatták az őt ért vádak. "Örökké történelmi tanulmányokat folytatott, és 82 éves korában elkezdett angolul tanulni hogy eredetiben olvashassa Shakespeare-nek azokat a drámáit, melyekből megnyugvást kereshet mindenki, aki igazságos ügyekkel bukott el nagy tömegekkel szemközt".

A világháború történéseit eleinte figyelemmel kísérte, 1914-ben például arra kérte környezetét, csomagoljanak össze mindenféle ennivalót, vásároljanak dohányt, azt pedig osszák szét a katonák között, azzal az üzenettel, hogy ő küldi. De az utolsó hónapokban megszűnt a kapcsolata a külvilággal.

Föld fölött való eltemettetés

A Pesti Napló azt írta a halálakor: 

"Görgei Artúr is utánazuhant a korának - a halála véget vetett a föld fölött való eltemettetésnek s talán most, hogy az élő emlékszoborból eltűnt az élet, végleg tisztázódni fog nagy tragikuma. Itt élt közöttük és mégis száműzött volt, itt élt és az élete mégis egy emigráns drámai élete volt. Csodálatos tálentum, kolosszális energiamennyiség, tudás, elszántság, akarat és a szabadságharcunknak sok tüneményes, forró részlete az ő nevéhez tapad. De az ő nevéhez tapad a bukás is és ha egy katasztrófa élő szimbólumának lenni mindig rettenetes, a legrettenetesebb, ha az árulás bélyege ég rajta. Valamikor talán szükséges volt a fájdalom korbácsütései alatt a vonagló nemzetnek arra, hogy Görgei hazaárulónak látassék, szükség volt, hiszen ez talán életelixírje volt a nemzet erejébe, ellenálló hatalmába vetett hitnek - ez a pszichológiai motívum azonban régen megszűnt, és az utókornak, amely nem lehetett igazi, elfogulatlan, tiszta utókor, amíg Görgei élt, csak a Görgei cselekedetei fölött kell ítélkeznie."

Minden fegyverletételt hazaárulásnak kell Magyarországon bélyegezni

A Pesti Hírlap viszont nem vacakolt, szerintük a népítélet jogos Görgei felett:

„A népítélet Görgeit a világosi fegyverletételért hazaárulónak nevezte. Hogy az egyénre igazságos volt-e az ítélet, azt eldönti majd a história. De azt eldönthetjük már ma is, hogy ebben az ítéletben az a magasabb igazság nyilatkozott meg, hogy minden fegyverletételt hazaárulásnak kell Magyarországon bélyegezni. Országos szükség és magasabb kötelesség mindenféle nemzeti fegyvernek, kardnak, tollnak vagy eszmének és elvnek letételét megbélyegezni. S abban a tényben, hogy hetven esztendőn keresztül a népies felfogás hazaárulást látott a világosi fegyverletételben, a magyar népnek azt a hazafias érzését kell látni, hogy a szabadságért, önállóságért vívott harcokban nem bocsátja meg a fegyver letételét, mert maga sem akarja soha letenni a fegyvert. Nem akar letenni semmiféle nemzeti álmáról, semmiféle jogáról."

Szerintük „súlyos terhet viselt Görgei hetven esztendőn keresztül a hazaárulás vádjának hordásával. De sokkal súlyosabb lett volna, ha az egész nemzet 49 után meg tudott volna barátkozni a fegyverletétellel és sietett volna gyorsan megalkudni a kényszerhelyzettel.”

Azzal fejezik be a cikket, hogy:

„Ebben a gerinctelen korban örülni kell, ha van még közönség, mely megbélyegzi a fegyverletételt. Mert Magyarországon minden fegyverletétel egy-egy világosi katasztrófához vezet.”

Tisza szerint nagy ember volt

A temetést a család rendezte, a főváros a Kerepesi úti temetőben díszsírhelyet adományozott a tábornoknak, a kormány átengedte a Nemzeti Múzeum épületét a búcsúszertartásra, azon a kormány több tagja is részt vett, Tisza István miniszterelnök is, aki ráadásul levélben is elbúcsúzott. 

„Nagy ember volt Görgei Artúr – úgy a cselekvés órájában, mint a nemes büszkeséggel elviselt néma szenvedés hosszú évtizedeiben. Küzdött, mint egy oroszlán s amidőn a küzdelem folytatásának céltalan voltáról meggyőződött,  habozás nélkül vette magára a befejezés egész ódiumát és tűrte egyetlen jajszó nélkül a félrevezetett nemzet átkait és gyűlöletét.”

A temetésen 48-as honvédek is részt vettek, akik közül többen a Pesti Napló beszámolója szerint a szertartás végén botra támaszkodva, lassú, cammogó léptekkel átmentek Kossuth Lajos közeli mauzóleumához, és kalapjukat levéve halk imát mormoltak ott is.