Egy ember forradalmat csinál Amerikában. Elbukik?
2014 július 07., 14:59
Mi a fene történik az amerikai politikában?
- Ezt a cikket Tábor Áron írta, ő matematikus és politológus, jelenleg a baltimore-i Johns Hopkins Egyetem ösztöndíjasa.
Kaotikus tömegjelenetek, erőszakos összecsapások, lefújt nagygyűlés – egyre inkább olyasmik jellemzik az amerikai előválasztási kampányt, amire a mozgalmas 1968-as év óta nem volt példa, sok tekintetben pedig a harmincas évek is eszünkbe juthatnak. A pártok láthatóan elvesztették az uralmat (ha volt egyáltalán) támogatóik fölött: a republikánusokat teljesen felkészületlenül érte a Trump-jelenség, de a demokratáknál is kevesen számítottak arra, hogy tömegeket mozgat meg egy szocialista címkével kampányoló jelölt. Egyre inkább felmerül a kérdés:
Mi a fene történik az amerikai politikában?
Erre persze sokan keresik mostanában a választ, akadnak is megfejtések szép számmal. Ha valaki az összes friss cikket el akarja olvasni, ami az amerikai sajtóban Trump-témában megjelenik, az egész napja rámehet. A határozott megfejtéseket azért nem árt némi óvatossággal kezelni, és egyáltalán,
szerénység várható el mindenkitől, aki az amerikai politikáról szakértőként megnyilatkozik, hiszen folyamatosan olyasmik történnek, amiket senki se látott előre.
Ezt a részben önkritikus mondatot már Ezra Klein, a Vox.com alapító-főszerkesztője, az „új média” egyik legbefutottabb blogger-újságírója (a Vox előtt a Washington Postnál blogolt, és az MSNBC kábelcsatornán is rendszeresen közreműködött) mondta múlt héten Baltimore-ban. A Johns Hopkins egyetemen zajló beszélgetés eredetileg egyébként az unalmasabban hangzó „hogyan működik Washington?” témát járta volna körbe, de a választási kampány alakulása felülírta a terveket: Washington láthatóan egyre kevésbé működik.
A továbbiakban Klein előadása alapján foglalom össze a főbb pontokat arról, hogy miben hozott újat a 2016-os választási kampány – helyenként kiegészítve saját megjegyzésekkel. De mint azt Klein is hangsúlyozta, ezek a pontok sokkal inkább további kérdéseket vetnek fel, mint határozott válaszokat adnak: egyelőre nem egyértelmű, hogy trendet mutatnak-e, vagy egy kivételesen őrült választási év fejleményei.
1. A pártelitek nem számítanak, a pártok alig működnek
Régen egy szoros előválasztási versenyben a végeredmény szempontjából jó előrejelzésnek bizonyult, hogy melyik jelölt gyűjt be több támogatást a párt fontos tisztségviselőitől. Ma ennek egyáltalán nincs hatása, sőt, ha van valamilyen, akkor negatív – jegyzi meg Klein. A szavazók dühösek: általában a másik oldalra, de sokszor a saját pártjukra is – ezt már mi is megállapítottuk korábban, bár azt azért hozzá lehet tenni, hogy a demokrata és a republikánus oldal között lényeges különbség van ebben (Barack Obama ugyanis a demokraták között továbbra is nagyon népszerű).
A republikánusok között ez nemcsak Trumpról szól: a delegáltakért folyó versenyben most második helyen álló Ted Cruzt egészen a legutóbbi napokig egyetlen szenátusi kollégája se támogatta, a már visszalépett elnökjelölt, Lindsey Graham pedig egyenesen azzal viccelődött, hogy a Szenátusban senki nem ítélné el azt, aki az ülésteremben Cruz életére törne. Egy Klein által idézett felmérés szerint a republikánus szavazók 4:1 arányban kevésbé szavaznának arra, akit az establishment támogat, és így a párt a legalapvetőbb funkciójában, a jelöltek kiválasztásában bukik meg. De a demokraták se állnak sokkal jobban: bár Bernie Sanders továbbra is távol van a jelöltség megszerzésétől, de nála már az is meglepő, hogy (olyan meglepetésgyőzelmekkel, mint legutóbb Michiganben) versenyben van Hillary Clintonnal szemben, akit a párt szinte egyöntetűen támogat.
Ahhoz, hogy megértsük ennek a fejleménynek a jelentőségét, érdemes megvizsgálni a pártok sajátos szerepét az amerikai politikában. Szinte a kezdetektől jelen vannak, viszont az alkotmány egyáltalán nem említi őket: mindig is kicsit „megtűrt” volt a helyzetük a politikai berendezkedésben, miközben az idők során azért számos fontos funkciót betöltöttek. Az alapító atyák – mint az James Madison híres szövegéből kiderül – azonban bizalmatlanok voltak a közös „szenvedélyek” és érdekek által mozgatott kisebbségi vagy akár többségi „faction”-ökkel szemben, ezért fékekkel és ellensúlyokkal, és általában az általuk köztársaságinak nevezett képviseleti rendszerrel igyekeztek a demokráciában rejlő veszélyeket tompítani. (A gondolatmenetet még a 2010-es magyarországi választások előtt Tokfalvi Elek kiválóan összefoglalta.) Az amerikai pártok ezért mindig is inkább laza választási szövetségek voltak, mintsem ideológiailag koherens, erős központi irányítás alatt álló szervezetek. Ez kezdetben a nagy távolságok miatt is lehetetlen lett volna, és a párt fő feladata éppen a távolságok áthidalása volt:
kétirányú kapcsolatot teremtett választó és politikus között.
Az, hogy a modernizáció hatására a pártok szükségtelenné válhatnak, egyáltalán nem új gondolat. Arthur Schlesinger Jr. már a nyolcvanas évek elején a pártrendszer hanyatlásáról írt. „Az amerikai politikai pártok boldog, rövid élete” című esszéjében (ami például ebben a gyűjteményben jelent meg) azt emeli ki, hogy a televízió és a komputerizált közvélemény-kutatások mindkét irányban kiiktatják a pártok szerepét a poliikus és a választó közti kommunikációban, ráadásul a kiépülő jóléti állam, és a korábbi időkhöz képest csökkenő bevándorlás a pártok más szociális funkcióit is jelentéktelenné teszi. A végeredmény pedig az, legalábbis 1982-ben úgy tűnt, hogy a választók nem pártok, hanem politikusok alapján döntenek: egyre elterjedtebbé vált a szavazatok megosztása a két párt különböző jelöltjei között, és a politikusok is egyre kevésbé hangsúlyozták pártkötődésüket kampányuk során. Ha ez így megy tovább (és a pártok, amelyek egy idő után saját érdekeiket eszköz helyett céllá emelték, ehhez maguk is hozzájárultak), jósolta Schlesinger, a pártok eltűnhetnek az amerikai politikából.
Érdekes módon azonban nem így történt. A tendencia egy ideig folytatódott: 1992-ben Bill Clinton minden idők egyik legalacsonyabb támogatottságával (43%) nyerhette meg az elnökséget idősebb Bushsal szemben – köszönhetően annak, hogy a milliárdos Ross Perot független jelöltként elvitte a szavazatok 19%-át. Négy évvel később azonban Perot már csak 8 százalékot kapott, és láthatóan visszatért a demokrata/republikánus kétpártrendszer. 2000 és 2012 között aztán szinte befagyott a választási térkép: láthatóan rögzültek a „piros” és „kék” államok (sokat jelez önmagában az is, hogy ez egy 2000 után elterjedt kifejezés, ugyanis a korábbi térképeken nem volt rögzített, hogy melyik szín melyik párthoz tartozik), az ötvenből negyven állam egyáltalán nem váltott pártot a George W. Bush első győzelmétől Obama újraválasztásáig tartó időszakban.
Ez elvezet Klein második megjegyzéséhez, ami a 2016-os választás egyik paradoxonára hívja fel a figyelmet:
2. Bár az emberek egyre inkább pártokhoz kötötten szavaznak, egy párt lojális tagjának lenni nem jelent előnyt az előválasztásokon
Miközben tehát eljelentéktelenedett a pártok társadalmi funkciója, az amerikai politika (újra) erőteljesen polarizálódni kezdett. Hogy ennek mi az oka, az nem egyértelmű, de tény (ahogy ezt David Frum is megjegyezte nemrég), hogy a politikai értékválasztás egyre erőteljesebben vált identitáskérdéssé. Korábban inkább lehetséges volt, hogy különböző vitatott kérdésekről egy adott párt támogatói eltérően gondolkozzanak, manapság viszont egyre biztosabb, hogy ha az abortuszt ellenzed, akkor fegyverkorlátozás-ellenes vagy, negatívan viszonyulsz a melegházasságot életbe léptető legfelsőbb bírósági döntéshez, sőt, igazából annak se örülnél, ha a gyereked egy demokratához menne hozzá (régen egyáltalán nem volt jellemző, hogy ilyen szintig hatottak a politikai ellentétek).
Arról megoszlanak a vélemények, hogy miből ered a változás, de a legtöbben a republikánus politika erőteljes ideologizálódásához kötik. A hatvanas évek végétől-hetvenes évek elejétől a republikánusok egyre sikeresebben szólították meg a korábban biztos demokrata bázisnak számító déli vallásos fehér szavazóréteget, akik a polgárjogi-háborúellenes liberális demokrata politikát már nem érezték sajátjuknak. Aztán Ronald Reagan elnöksége, majd a Newt Gingrich nevével fémjelzett 1994-es konzervatív forradalom erősítette meg ezt a tendenciát. Az elmúlt 22 évben négy év kivételével végig republikánus többség volt a Képviselőházban, és általában a Szenátusban is – ráadásul a kilencvenes években Clinton, majd 2008 után Obama ellenzése egyre merevebb ideológiai keretet adott a kongresszusi politizálásnak.
Ahogy Klein is emlékeztett rá, régen voltak a Kongresszusban konzervatív demokraták és liberális/mérsékelt republikánusok, manapság viszont a legkonzervatívabb demokrata is balra áll a legliberálisabb republikánustól. De még ez se elég időnként: a „Tea Party” hullám elsöpört több olyan, egyébként elég konzervatívnak tekinthető politikust, akik egy-egy kérdésben hajlandóak voltak együttműködni a demokratákkal: Dick Lugar így vesztette el szenátusi helyét egy republikánus előválasztáson szenvedett vereséget követően, és hasonlóan bukott el Eric Cantor, aki a második legfontosabb képviselőházi pozíciót töltötte be a pártban.
Klein szerint ugyanis a pártok szavazói 2016-ra már a saját pártjukkal is elégedetlenek. Ez főleg a republikánusokra igaz, de Sanders is úgy ér el meglepő sikereket, hogy alig egy éve csatlakozott a Demokrata Párthoz, és gyakran teszi egyértelművé, hogy a pártlojalitás számára másodlagos kérdés. És ez láthatóan a szavazókra is igaz: kitartanak egy párt mellett, de igazából csak azért, mert (főleg ideológiai okokból) jobban utálják a másikat.
Annak idején Ronald Reagan terjesztette el a „tizenegyedik parancsolat”-ként is ismert párton belüli alapelvet:
„Ne mondj rosszat egy másik republikánusról!”
Ez ma már láthatóan nem érvényes a Republikánus Pártra: Trump, de Cruz is nyíltan szembeszáll pártbéli társaival, és nemcsak a korábban megszokott előválasztási kampány keretei között, hanem kifejezetten személyes támadásokkal. Marco Rubio, akinek kampánya (az establishment nagy bánatára) látványos kudarcot vallott, a legutóbbi erőszakos jelenetek hatására már arról beszélt: nem biztos, hogy támogatni tudja Trumpot, akkor se, ha többséget szerez a konvención, és ezáltal felzárkózott az utolsó két republikánus elnökjelölt, Mitt Romney és John McCain egyre élesedő kritikájához. Ha senkinek nem lesz többsége a konvención, az pedig akár még pártszakadáshoz is vezethet.
Trump megerősödése azonban nemcsak a pártelitnek, hanem a kérlelhetetlen ideológiai ellenálláson alapuló Tea Party-mozgalom által megválasztott politikusoknak (mint Cruz) is fejfájást okoz. Gyakran hivatkoznak arra, hogy Trump nem is igazi konzervatív, ha pedig olyat is mond ma, ami tetszik a konzervatív bázisnak, akkor sincs semmi garancia rá, hogy holnap nem fogja a teljes ellentétét képviselni. Láthatóan ez azonban a szavazóit nem érdekli: Trump sikere mintha arra is rámutatna, hogy az elmúlt években teljesen félre lett értve a Tea Party vonzerejének titka: nem a konzervatív-liberális ellentét mozgatja az embereket meg, hanem sokkal inkább az establishment vs. anti-establishment megkülönböztetés. Ez vezet el Klein újabb megállapításához:
3. A demokraták kampányát mozgatja inkább az ideológia, nem a republikánusokét
Korábban az volt az általános vélemény (és a feljebb felvázolt történeti előzmények alapján nem alaptalanul), hogy a republikánusoké az ideologizáltabb párt, a demokraták mindig is különféle érdekek lazább koalícióját képviselték. A hagyományosan demokrata szavazórétegeket (fehér munkásosztály, elit értelmiség, kisebbségek, aktív liberálisok) az köti össze, hogy sokszor valamilyen értelemben az amerikai mainstreamen kívül maradtak, de egyébként eltérőek az érdekeik és eltérő a gondolkodásmódjuk is, ezért érthetően ebből kevésbé alakul ki egy ideológiailag koherens vízió. A demokraták voltak emellett azok, akik igyekeztek a „közép” fele mozdulni (ha pedig ez nem történt meg, kudarccal végződött a kísérletük), nem véletlen, hogy az Obama győzelmét megelőző negyven évben a párt jelöltjei közül csak két déli demokratát, Jimmy Cartert és Bill Clintont választották elnökké.
Most viszont a demokrata előválasztás egyértelműen balra tolódott: Sanders sikere miatt Hillary Clinton is rákényszerül a liberálisabb/balosabb vélemények képviseletére. Hillary kampánya arra számíthatott, hogy mostanra már az őszi választásokra készülhet, de ehelyett továbbra is vitákon és más fórumokon arról kell meggyőznie a demokrata szavazókat, hogy ha a gyakorlati megvalósítás módját eltérőek is a nézeteik, valójában hasonló célokat képvisel, mint Sanders. Ehhez olyan kérdésekben is felül kellett bírálnia korábbi véleményét, mint az éppen külügyminiszterként általa is szorgalmazott szabadkereskedelmi megállapodások.
Klein szerint a változó ideológiai viszonyokat jól jelzi, hogy
miközben pár éve még a liberális címkét is alig merték felvállalni a demokrata politikusok (és inkább progresszívnek vagy centristának mondták magukat), ma már nem ciki a szocialista se.
Sanders „demokratikus szocializmusa” ugyan az európai szocializmus helyett sokkal inkább hasonlít az amerikai Demokrata Párt balszárnyának politikai hagyományaira (a 20. század elejének populizmusa és a hatvanas évek háborúellenes demokratái is eszünkbe juthatnak), de a címke az elrettentés helyett épp hogy vonzerőt jelenthet ma, amikor a hidegháború után felnőtt generáció kevésbé érzi megbélyegzőnek, és inkább azt látja benne, hogy „valami mást” ígér. Az tény, hogy az 1930-as évek óta először fordul elő, hogy több százezren szavazatukkal támogatnak egy magát szocialistának mondó jelöltet (1932-ben Norman Thomas közel 900 000 szavazattal 2,2%-ot ért el).
Sanders persze gyakran hivatkozik mintaként a skandináv szociáldemokratákra, de ugyanakkor az általa képviselt gazdasági nacionalizmus („miért nincsenek Amerikában gyártott termékek a polcokon?” – kérdezte nemrég egy vitafórumon) nem teljesen fér össze az európai modellel sem. Másik fő üzenete, a különböző gazdasági érdekcsoportokkal való szembeszállás, illetve a pénz és a politika kapcsolatának átalakítása viszont paradox módon az idei év egy másik furcsaságára hívja fel a figyelmet:
4. Úgy tűnik, hogy mégse minden a pénz a kampányban
Jeb Bush 130 millió dollárt költött szinte semmilyen eredménnyel, miközben a republikánus és a demokrata oldalon is a hagyományos finanszírozási formákat háttérbe szorító jelöltek jól állnak a versenyben. Trump (és valamennyire Sanders is) ráérzett arra, hogy hogyan kell költés nélkül is állandóan a figyelem középpontjában lenni: más kérdés, hogy a módszereik különböznek. Trump a tapasztalatait a showbizniszből szerezte, és egy reality show műsorvezetése után lényegében egy „reality TV-kampányt” csinált. Sanders a közösségi média erejét (amire már Obama is sikerrel épített) használta ki, és mozgósított korábban példátlan tömegű olyan támogatót, akik egyenként csak csekély adománnyal járultak a kampányhoz.
Jeb Bush és Hillary Clinton a gazdagabb támogatók által pénzelt, hivatalosan a jelölttől független, de őt segítő super PAC-ekben bízott, amik létrehozására egy 2010-es legfelsőbb bírósági döntés teremtett lehetőséget. (A szerepükről, illetve a korábban velük szemben induló mozgalomról itt írtunk.) Mind Trump, mind Sanders vehemensen ellenzi a super PAC-ek létezését, és büszkén hirdetik, hogy nem állnak más érdekek befolyása alatt, utóbbi ráadásul egyik fő politikai céljának nevezte a szituáció megváltoztatását. Viszont az, hogy ők sikereket érnek el (miközben Clintonnak csak mérsékelten hoztak eredményt a super PAC-ek, Bushnak meg egyáltalán nem), tulajdonképpen aláássa kicsit a pozíciójukat: úgy tűnik, mégse mindent a pénz és ezek a szervezetek határoznak meg az amerikai politikában.
5. A kampányolás módszerei is megváltoznak
Az amerikai politikai kampány a közhely szerint a „retail politics”-ra épül: bár fontosak a hirdetések és a tévéviták, de – legalábbis az előválasztási szezon kezdeti szakaszában – ennél is többet számít, hogy melyik jelölt megy el több személyes találkozóra, ráz meg több kezet, vált pár szót a választókkal. Bármit is gondolunk mondjuk Bill Clinton vagy George W. Bush személyéről vagy politikájáról, az tény, hogy ebben ők ösztönösen otthon voltak. Trump ezzel szemben szinte senkivel nem fog kezet, és Sanders is rögtön a beszédei után elhagyja a rendezvényei helyszínét. Hillary Clinton pedig egyenesen arra építi az imázsát, hogy ő nem ért a politikának ehhez a részéhez annyira (mint a férje például), mert a szakpolitikai kérdések jobban érdeklik.
Kleinnek ez az utolsó pontja talán nem tűnik olyan rendkívülinek, de arra rámutat, hogy a korábban ismert politikai törvényszerűségek szinte teljesen megváltoztak, és nem világos, hogy ki szavaz és miért. Lehet persze azt mondani, hogy a pártelitek egyszerűen gyenge jelölteket sorakoztattak fel: Jeb Bush soha nem volt képes igazán tömegeket lelkesíteni, Rubio kritikus pillanatokban leblokkolt, és Hillary Clinton is sok szempontból sebezhető huszonöt év politikai csatározásait követően. A demokratáknál Sanders a fiatalok és a szegényebb fehér rétegek szavazatainak köszönhetően teljesít jól, de kevésbé egyértelmű, hogy mi Donald Trump bázisa.
Trump egyrészt olyanokat hozott be az előválasztási folyamatba, akik korábban politikailag passzívak voltak, másrészt viszont egyenletesen jól teljesít a republikánusok különböző demográfiai és ideológiai csoportjai között, legyen szó vallásosokról, különböző mértékben konzervatívokról vagy különböző életkorúakról és vagyoni helyzetűekről (az iskolázottság tűnik egyedül egy fontos megkülönböztetésnek: Trump kevésbé teljesít jól minél magasabb valakinek az iskolai végzettsége).
Ezért is érdekes a kérdés: ki is szavaz igazából Trumpra, illetve mit jelent a megerősödése az amerikai politikára vonatkozóan?
Sok elmélet született erről mostanában, Trump szavazóit kapcsolták az autoriter személyiségtípushoz, David Frum a középosztálybeli-középkorú „közepes Amerika” republikánus elittel szembeni lázadását látja az erősödésében, míg a New York Times nemrég azt figyelte meg, hogy Trump azokban a megyékben teljesít kiugróan jól, ahol a népszámlálásokon a származásra vonatkozó kérdésre az átlagosnál többen válaszolják egyszerűen azt, hogy „amerikaiak”. Mindegyik elmélettel lehet vitatkozni (a legutolsó például azért is problémás, mert a megyei szintű statisztikából próbál egyéni preferenciákra következtetni), de egyfajta közös kép így is kirajzolódik: a gazdasági és társadalmi változásoktól okkal vagy ok nélkül tartó fehér középosztály félelmeit jól használja ki Trump (és részben Sanders is, természetesen eléggé eltérő válaszokkal, bár a gazdasági nacionalizmus közös pont).
Ők azok, akiknek a jövedelme nem emelkedett a válságból való kilábalás óta, és akik ezzel párhuzamosan féltik a helyüket a társadalmi ranglétrán a bevándorlóktól és más felemelkedőktől. És ők azok, akik úgy gondolják, hogy egyre kevésbé találják helyüket az országban, ahol a telefonban az automatahang azt kéri, hogy nyomjanak 1-est, ha angolul akarnak beszélni, és akiknek ellenérzései vannak, amikor Chris Rock – szerintük őket kioktató módon – a rasszizmusról beszél az Oscar-gálán.
Ezek a szavazók eddig nem érezték, hogy politikailag képviselve lennének, mert bár a társadalmi konzerativizmusok miatt a republikánusokhoz voltak közel, a párt gazdaságpolitikája nem kifejezetten őket szólította meg. (Külpolitikailag pedig ők azok, akik inkább Amerika elszigetelődésére hajlanak, ami aztán még távolabb van a neokonok által szorgamazott intervencionizmustól – a neokonzervatív mozgalom pozícióvesztéséről a republikánusok között ezt a cikket érdemes elolvasni.)
Az autoriter Amerika felemelkedése?
Trumpot nehéz ideológiailag kategorizálni, de egyre többen már egészen odáig jutnak, hogy a kampányát egyenesen a fasiszta mozgalmak felemelkedésével állítanák párhuzamba. Ez azonban nem biztos, hogy a legszerencsésebb párhuzam. A konzervatív amerikai gondolkodástól még akkor is idegen a fasizmushoz kapcsolódó államközpontúság (pontosabban a társadalmi konfliktusokat meghaladó, etnikai tisztaságra épülő nemzetállamiság, amit a fasiszták vizionáltak – a fasizmusnak persze számtalan eltérő definíciója van, egy pontos összefoglalás ebben a témában a szociológus Michael Mann könyve a közelmúltból), ha éppen igenis segítséget várnak az államtól. És bár Trump retorikája valóban időnként gátlástalanul xenofób és gyűlöletkeltő (akár a mexikóiakkal, akár a muszlimokkal szemben), de az etnikai tisztaságot nehéz lenne hangsúlyoznia egy olyan politikusnak, akinek a felesége maga is alig tíz éve amerikai állampolgár csak.
Érdekesebb összehasonlítás az 1930-as évek Amerikájának populista (sokszor baloldali) mozgalmai. A Louisianát szinte diktátorként irányító kormányzó, majd szenátor, Huey Long Roosevelt szövetségeseként kezdte, de amikor 1935-ben merénylet áldozata lett, már a vele való szembeszállást és az országos politikai szerepét tervezte. (Nem titkolt módon részben Longról mintázta Robert Penn Warren a Pulitzer-díjas regény, A király összes embere főszereplőjét, amiből több sikeres filmváltozat is készült.) Pályája végén ráadásul Long a harmincas évek egyik jellegzetes rádiós műsorvezetőjével, a katolikus pap Charles Coughlin-nal (vagy ahogy közismert volt: Coughlin atya) is együttműködést tervezett, Coughlin pedig később erőteljes antiszemita retorikájával vált ismertté.
Ez alapján sokan a Long–Coughlin-mozgalmat az amerikai fasizmus egyik lehetséges előfutárának tekintették, de ezt nem így látja a történész Alan Brinkley, aki az egyik legalaposabban dolgozta fel politikai tevékenységüket. Könyvében azt írja, hogy bár Long és Coughlin populizmusa a fasizmushoz hasonlóan a kor bizonyos félelmeire és ellenérzéseire épített, és így ők is a szerintük mesterségesen szétszakított korábbi társadalmi kapcsolatok helyreállítását ígérték, de politikai világnézetüket nehezebb karakterizálni. Hiányzott náluk az államközpontúság és a mindent átható nemzeti cél hirdetése.
„Időnként úgy hangoztak, mintha a baloldal szóvivői lennének, amikor a vagyonosok és hatalommal rendelkezők ellen szólaltak fel, amikor az átlagembert a „speciális érdekekkel” szemben akarták megvédeni, és amikor a társadalom kötelezettségére hivatkoztak, hogy minimális igények ellátását biztosítsák az állampolgároknak. Máskor inkább a jobboldal témáihoz voltak közel, amikor szembeszálltak a szocializmussal, kommunizmussal, etatizmussal, és amikor a gazdasági rendszer igazságtalanságai helyett néhány rejtőzködő ellenségre helyezték a hangsúlyt.”
Nehezen besorolható politikai üzenet, legalábbis retorikai szinten szembeszállás a „speciális érdekekkel”, bűnbakkeresés valódi strukturális megoldások kínálata nélkül: ez akár Trump eddigi kampányát is jellemezheti, bár nála ugye sose lehet tudni, hogy mi a show („politikai termék”) része, és mi az amit valóban csinálna. Klein szerint mindenesetre elég okunk van félni Trump felemelkedésétől, amit például a gyűlésein megjelenő erőszak is indokol. A nagyobb kérdés viszont az, hogy még ha végül Trump veszít is Hillary Clintonnal szemben (ami ma még mindig valószínűbbnek látszik, de azt már megtanultuk, hogy nem feltétlenül érdemes jósolni az idei választásra), mi lesz a támogatóival: a részben általa is felszínre hozott düh nem fog egyhamar eltűnni.
És milyen lenne egy Trump-elnökség?
Ezt kérdezik a beszélgetés végén Kleintől, aki elsőre visszakérdez:
„Milyen lehet a nukleáris tél?”
A legnagyobb probléma szerinte, hogy senki se tudja, talán még maga Trump se, hogy mit csinálna. Az „optimista forgatókönyv” szerint a tanácsadói hatására valamiféle mérsékeltebb/konvencionálisabb politikai pályára áll, a pesszimista forgatókönyv viszont veszélyes és kiszámíthatatlan. Mindenesetre Klein szerint itt az idő, hogy komolyan vegyék Trump konkrét szakpolitikai javaslatait. Mint ezt egy cikkében is leírta,
Trump kampányát sokáig a „kutya süti a palacsintát”-féle kuriózumként kezelték: emberek, egy kutya palacsintát csinál!!4! – ilyenkor nincs sok értelme megkérdezni, hogy milyen izű a palacsinta.
De Trump a Republikánus Párt elnökjelöltje lehet, és még ha nem is nyer, akkor is hosszú távon átalakíthatja az amerikai politikát kampányával, vagy az általa is felbújtott emberek aktivizálásával. Hogy ennek pontosan mi lesz a hatása, vagy hogy a fent említett öt pont közül mennyi tér vissza a „normál” állapotába a következő választásokra – erről még csak találgatni lehet.
(Címlapkép: Sean Rayford/Getty Images.)
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.