Az erkölcstandolgozatára egyest kapó diák apja visszavág a 444-nek

A netes megosztások sztárja volt nemrég egy levél, amit Lencsi, egy magyar iskolás lány szülei írtak a gyerek erkölcstantanárának. A tanár a „mit jelent számodra március 15.?” témában íratott dolgozatot, Lencsi pedig ezt az egymondatos dolgozatot adta be:

„Nekem ugyanolyan nap, mint a többi és nem nagyon érint meg.”

Mire egyest kapott. A szülei pedig felháborodtak.

Erre írtam egy publicisztikát, aminek az volt a lényege, hogy mivel az ilyen, véleményre rákérdező iskolai dolgozatok lényege általánosságban sosem az, hogy tartalmilag mi a gyerek véleménye, hanem nyilvánvalóan a logikus érvelésre, a vélemény érthető kifejtésére kiváncsiak a tanárok, egy egymondatos válasz ilyen összefüggésben pimaszkodásnak számít.  Így - bár én magam nem adnék osztályzatot erkölcstandolgozatra - megértem azt is, ha egy tanár erre egyest ad.

A véleménycikkem válaszra sarkallta az apát, Tóta Józsefet. Íme az írása:

„Talán én is fölkapnám a fejem, ha hivatásos újságíróként azt látnám, hogy egy outsider 10 egyszerű  kérdéssel tök ingyen megpörgeti az internetet. Engem konkrétan  esz a sárga irigység, mikor  azt látom, hogy egy blogger a fából készült pendrjávjaival tarol  a nemzetközi piacon, miközben meg én vagyok az asztalos. De hát ez van, az emberek döntöttek, és az emberek döntése előtt még a kormány is meghajlik bizonyos esetekben, mint az közismert. Azért eléggé jól sikerült az írás, a terjedelme mindenképpen megfelelő, annak ellenére, hogy mire megjelent, már meglehetősen sok bőrt lehúzott a sztoriról a magyar sajtó. És itt mindjárt a témánál is vagyunk. Az, hogy viszonylag kevésről, vagy akár a semmiről terjedelmesen írjon valaki, az elsősorban technológiai kérdés. Egy bizonyos szint után szakma. Véleményt osztályzatra írni meg stresz. Nem egy 12 éves gyereket, de egy felnőttet is nehéz feladat elé állít, ha valamiről, amiről nem tud, vagy nem akar véleményt alkotni meghatározott terjedelemben kell írnia. Én simán tudok bárkinek olyan feladatot adni, amiben véleményt kérek tőle, és előre borítékolom a karót. Ehhez mindössze eléggé személyeset kell kérdezni. Természetesen nem a véleményét osztályozom le, csupán  a véleményének a formáját és a terjedelmét. A hozzáálását a feladathoz. És ha van hatalmam ahhoz, hogy ezt a véleménynyilvánítást kötelezővé tegyem, már jogot is sértettem.

Nem tudom, hogy kerül a képbe egy véleménnyel kapcsolatban az, hogy milyen hosszúságú a vélemény kifejtése. Egy állami iskolában  a vélemény a személyiségi jogok része kell, hogy legyen . A személyes vélemény sajátos kategória, amit a jog is véd, ami azért jól jön olyankor, mikor  a pedagógiai érzéket elfelejtik kiosztani a  30 órás tanfolyam végén. 

Sem a NAT, sem a kerettanterv nem fogja megmondani, hogy kinél hol húzódik a személyesség határa, ezt egy adott helyzetben egy iskolában a tanár tudja fölmérni. Ha pedagógus. Ha nem, akkor tényleg érdemes egyszerűen a jogra hagyatkoznia, ami eléggé egyértelmű a véleménnyel kapcsolatban:  

»A véleménynyilvánítás szabadsága minden közlés szabadságát magában foglalja, mégpedig függetlenül annak módjától, értékétől, erkölcsi minőségétől és legtöbbször valóságtartalmától is.«  

Jogi szempontból tehát abszolút egyenrangú véleménynyilvánításnak minősül az eposzban, az egyetlen sorban, vagy egyetlen szóban megfogalmazott vélemény. Vélemény, ha a gyerek rajzol egy macit, de véleménynyilvánítás lehet az is, ha nem nyilvánít véleményt. Ilyen módon a vélemény kinyilvánítását formai követelményekhez kötni elsősorban jogsértő, és csak másodsorban szimpla butaság. 

Nem kötelezhető senki arra, hogy meghatározott formában és terjedelemben közölje a véleményét, arra sem, hogy egyáltalán közölje, de még arra sem, hogy elárulja, hogy van-e véleménye. Jogszerűen nem lehet vélemények között minőségi különbséget tenni. Az osztályzás pedig minőségi különbségtétel.   

Nem tudom, hogy mitől természetes joga egy tanárnak olyan feladatot kiadnia osztályzásra, aminek alapja a vélemény. Az állami iskola ma még nem olyan intézmény, ahol a résztvevők egy része lemond bizonyos alapvető állampolgári jogairól, másik része meg különleges jogokat szerez. Méltán fölháborodást keltene, ha kiderülne, hogy egy tornatanár azt a feladatot adja ki a diáknak, hogy anyaszült meztelenül fussa le a száz métert, és mivel a diák ezt nem tette  meg, a tornatanár egyest ad neki. Senki nem a feladat megtagadásán háborodna föl, hanem a feladaton. Senki nem dilemmázna azon, hogy ha a diák végigsétálja a távot, akkor megkapta-e volna legalább a kettest.

Az nem egészen úgy volt, egy reggel megébredtünk kockás ingben, aztán vártuk, hogy na, mikor jön már  haza a gyerek az iskolából, hogy az első iskolával kapcsolatos mondatra lecsaphassunk és kilőhessük az internetre, hogy hátha  végre népszerűek leszünk annyi próbálkozás után. Életszerűtlen lenne. Nem egy rossz mondat váltotta ki az ingert, hogy megnyomjuk az entert, hanem azoknak a nagyon rossz mondatok sorozata, ami jó ideje halmozódik már azokban a történetekben, amiket a gyerek hazahord egyes órákról. Egyáltalán nem az egyesen háborodtunk föl, hanem az eljárás logikáján, és a gyerek osztály előtti szóbeli minősítésén, a megszégyenítésen. Persze, hogy nem lehet megbukni erkölcstanból, miképp nyilván magatartásból és szorgalomból sem, de hát osztályozzák, mert ugye kötelező, és nincs más eszköz a tanár kezében mint az osztályzat, ezen kívül  legföljebb még talán érdekessé tudná tenni az órát. Egy 12 éves gyerek viszont tökre elhiszi, hogy megbukhat egy osztályozott tárgyból,  főleg ha ezt be is ígérik neki. Az egyes meg igenis  számít, mert egy olyan boldog világban élünk, ahol a gyerek hatodikos jegye már beleszámíthat a gimnáziumi felvételibe, és persze, hogy nem felvételi tárgy, de hát hogy kerül egy oda egy hármas a mindegy miből. És igen, tudjuk, hogy a véleményt igenis lehet osztályozni. Bizonyos esetekben, föltétlenül, de ez inkább függ attól, hogy ki osztályoz, mint attól, hogy mit. Nem, nem azt éreztük, hogy politikai manipuláció történik az órán, különösen nem, hogy általában az iskola manipulálná a gyereket politikailag. Nem ezen horkantunk föl, mert ilyet soha nem tapasztaltunk. Hanem azon, hogy pedagógiai manipuláció történik -már megint- mert ezt már tapasztaltuk. A politikai manipulációt a sajtó értékelte nagyra. Ha a potenciális politikai tartalom nincs a történetben, akkor mindez a sajtónak nem hír, a mi gyerekünk viszont ugyanúgy sérül. A politikai tartalom tehát számunkra ebben a helyzetben gyakorlatilag indifferens, túlértékelt jelenség. Mire egy 12 éves gyerek az iskolarendszerben elszenvedett folyamatos apró megaláztatások után eljut odáig, hogy politikailag is manipulálják, már éppen eleget károsodott előtte.

Örülök, hogy Szily László magától is  arra a bölcs belátásra jutott, hogy talán nem kellene ebben a témában véleményt osztályozni. Egyáltalán nem értek egyet vele abban, hogy akkor inkább beszélgetni kellene az ünnepről. Nem, nem kell beszélgetni, mert a beszélgetés is hozzáértést és érzékenységet kíván. Szerintem bárki ne beszélgessen egy gyerekkel akármiről, különösen ne erkölcsi és világnézeti kérdésekről. Hogy egyhangúan ismét csak a TASZ álláspontjára hivatkozzak: »Egyszerűen azért, mert egy gyerek számára nagyon nehéz elválasztani a tanár belső egyéni erkölcsi felfogását attól ahogyan ő vagy a családja gondolkodik«.

Én nagyon határozottan azt gondolom, hogy amíg az ercsköltan tantárgy szerepe az állami iskolákban nem tisztázódik, nem jut idő és szakember világnézetileg semleges, ostobaságoktól és előítéletektől mentes tankönyvek írására, és nem alakul ki az a valóban működő , hiteles minősítési rendszer, ami garantálja, hogy a gyermeket érzékelő, hozzáértő szakemberek tartsák meg ezeket az órákat, addig az erkölcstanóra témája szigorúan szorítkozzon az időjárásra.”

 Tóta József