Mit gondolnál egy férfiról, akinek "kardja a légben görnyedten kaszál", miközben "izzik a teste", a keze pedig a "kardjára" tapad, nem beszélve arról, hogy az érzéki tevékenység közben, némiképp zavarbaejtő módon, "sárkányt ereget", bármit is jelentsen ez, ráadásul nem akárhogyan, hanem "féktelenül"? 

Én például azonnal pacsiznék vele, hiszen nyilvánvaló, hogy ilyen bizarr dolgokat csak egy másik horgász művelhet. Nem is akármilyen horgász! 

A Magyar Horgász című, az országos horgászszövetség kiadásában megjelenő magazinban ugyanis a balatoni halászati cég topmenedzserétől közölnek egy, még edzett horgászszemmel is meglepő verset. A költemény arról szól, hogy a lírai én a fonyódi hegy alatt-előtt található, hatalmas márgatömbökkel teli Balaton-szakaszon szilikongumiból készült élénk színű műféreg vagy műhalacska segítségével jelentős méretű süllőt fogott, aminek nagyon örült. 

A verset végigolvasva nyilvánvaló lesz, hogy a benne szereplő sárkány, amit a lírai én féktelenül ereget, nem egy hatalmas "galamb", hanem maga a süllő. Vagyis, nevezzük nevén a gyereket, egy "tüzet okádó sárkányfia". Ezt dunai süllőhorgászként irigykedve olvastam, mert akármennyire is megpróbáltunk beszakítani peca előtt a haverjaimmal, a Dunán sosem jöttek tűzokádó sárkányok, pedig, esküszöm, nem lett volna ellenünkre.

A verset, amiről csak remélni tudom, hogy nemsokára a Nemzeti Alaptanterv része lesz, eddig vagy tízszer olvastam végig. De ki tudja, hol fog állni az olvasásszámláló május elsején, amikor végre feloldják a süllőtilalmat, én meg azonnal rohanhatok Fonyódra, találkozni a sárkányokkal. Annyit elmondhatok, hogy a kezem máris a kardomra tapadt és áprilisban nem fogok engedni a szorításon!