Jól megy nekik, mégis durvulnak

A vasárnapi osztrák elnökválasztáson 36 százalékot szerzett a Szabadságpárt (FPÖ) jelöltje, Norbert Hofer. Ez földindulás az osztrák belpolitikában, ahol a második világháború óta mindig a szociáldemokrata vagy a néppárt adta az elnököt, és e két párt valamelyike mindig is kormányon volt, és már tíz éve nagykoalícióban vezetik az országot. Ehhez képest mindkét kormánypárt jelöltje 10 százalék körüli eredménnyel végzett, és ezzel a 4. és 5. helyet szerezték meg az elnökválasztáson. A második helyen 20 százalékkal a függetlenként induló, de Zöldek támogatta Alexander Van der Bellen végzett, aki szintén nem a fősodort képviseli.

Norbert Hofer választási plakátja

A részvétel bő 70 százalékos volt, tehát azt se lehet mondani, hogy azért született ez az eredmény, mert az érdektelen mérsékeltek unják a politikát, és csak a hőzöngők szavaztak (a legutóbbi osztrák elnökválasztáson, ahol a szociáldemokrata jelölt nyert, csak 50 százalékos volt a részvétel).

A radikálisok előretörése általában akkor jellemző, amikor bajban van egy ország. Ezzel volt szokás magyarázni például a szélsőbalos Sziriza előretörését Görögországban, vagy éppen a Jobbik jó eredményeit Borsodban.

Ausztria viszont nincs bajban. A világ egyik leggazdagabb országáról van szó, ahol a munkanélküliség az egyik legalacsonyabb egész Európában, ahol ugyan lassú mostanában a növekedés, de alapvetően nincs arrafelé különösebb gond. Nincsenek hangos korrupciós botrányok, a kormányzó mérsékelt pártok vezetői sem keveredtek bűnügyekbe.

És mégis, a választók elsöprő többsége úgy megbüntette a kormányzókat, mint csak súlyos kataklizmák után szokás.

Hofer a kampányának középpontjába a menekültválságot állította, lényegében azzal a programmal állt elő, amit a magyar kormány is képvisel: meg kell védeni az osztrák kultúrát a betolakodóktól, a határokat le kell zárni, veszélyben van a haza. Nem kér a brüsszeli parancsokból, és az EU keleti feléből jövő (például magyar) munkavállalókból sem.

Valóban menekültek százezrei vonultak át tavaly Ausztrián, és közülük 90 ezren Ausztriától kértek menedékjogot. Elképesztő politikai hisztéria lett ebből a tömegből, és nevetségessé vált az előbb nyitott határokra esküdő, majd mégis kerítést építő kormány, de a kemény viták ellenére a menekültválság az osztrákok többségének életét közvetlenül nem érintette. Mégis sikerült az FPÖ-nek elhitetnie, hogy nagyon nagy veszélyben van az osztrák nép, kvázi élet-halál harcot vív a túlélésért.

Lengyelországban sem kellett igazi baj a fordulathoz

Hasonló történt 2015 őszén Lengyelországban, mint most Ausztriában. Simán elvesztette a választást a jobbközép Polgári Platform, miközben kormányzásuk nyolc éve alatt gyorsabban gazdagodott Lengyelország, mint bármikor eddigi történelme során.

Kaczynski és Szydlo ünnepelnek. Fotó: AFP/JANEK SKARZYNSKI

A győztes pedig a menekültek elleni hisztériát gerjesztő Jog és Igazságosság (PiS) párt lett, miközben Lengyelországot nem érintette a menekültválság, egyáltalán nem jelentek meg menekültek az ország területén. A PiS szintén a brüsszeli túlhatalom ellen ágált, akárcsak az osztrák FPÖ.

Az FPÖ és a PiS is olyan közegben provokált hisztérikus, félelmekre alapozó hangulatot, amikor a valóságban nem fenyegette közvetlen veszély sem a polgárokat, sem pedig a boldogulásukat.

Persze mind a két országban érezhető volt, hogy általában tele van a nyugati világ vészjósló konfliktusokkal: menekültek feltartóztathatatlan áradata, az euróválság gazdasági összeomlással fenyegető fejleményei, Oroszország fenyegetése, a terroristák fenyegetése mind naponta megjelentek a híradásokban, sokszor apokaliptikus víziókat vázolva, és ezek hathattak akkor is, ha ezen fenyegetések közvetlen hatása az Ausztriában vagy Lengyelországban élőkre meglehetősen korlátozott maradt.

Úgy lehetett kialakítani a háborús pszichózishoz hasonlatos, ám igazi tét nélküli konfliktusokat a belpolitikában, hogy közben az élet a rendes kerékvágásában ment tovább. Úgy lehetett az EU-t, mint az ország szuverenitását fenyegető intézményt behozni a képbe, hogy mindkét ország az utóbbi évtizedben anyagilag egyértelműen profitált a tagságból. Az osztrákok piachoz és olcsó munkaerőhöz, a lengyelek pedig hatalmas támogatásokhoz jutottak.

Előre tolt szelídebbek

Volt még egy érdekes párhuzam az FPÖ és a PiS győzelmében: mindkét választáson olyan személyeket toltak előre, akik szelídebbeknek tűntek, mint az egyébként rendkívüli megosztó, vitatott megítélésű pártelnökök.

Norbert Hofer ünnepel. Fotó: AFP/ Robert Jaeger

A PiS egy sokáig független polgármesternőt, Beata Szydlót jelölte miniszterelnöknek, az FPÖ pedig a mozgásában korlátozott Hofert, aki siklóernyős balesete óta a fogyatékkal élők szószólójaként politizált. Mindkét esetben a radikális hisztériakeltés egy cukiságkampánnyal is együtt járt.

Miért radikalizálódnak a választók akkor is, ha látszólag minden jól megy?

Az októberben leváltott lengyel kormány egyik volt minisztere erre a kérdésemre azt mondta, hogy részben azért, mert nagy érzelmeket akarnak átélni az emberek. Saját vereségüket elemezve többek között arra jutott, hogy az évek óta hatalmon lévőkre szavazni unalmas, pláne ha ez a langyos hangulatú hatalom jó arcot vág a teljesen beláthatatlan brüsszeli egyeztetések végtelen sorozatához.

Az évekig kormányzó lengyel politikus szerint a technokrata viták átélhetetlenek, különösen akkor, amikor a közösségi oldalakon a néhány szavas kemény mondatokat osztják az emberek, azokról vitatkoznak, vagy azokért rajonganak szívesebben. Szerinte hatalmasat változott a politikai kommunikáció az elmúlt évtizedben, amivel a mérsékelt pártok nem tartották a ritmust. Az érzelmek teljesen kivesztek a középre húzó pártokból, nincsenek indulatok, nincs lelkesedés körülöttük. Míg a hangzatos egyszerű üzenetek felkavaróak, érdekesek.

Csak azon múlik, hogy minden hülye oszthatja az észt a Facebookon?

Nem. Lengyelországban és Ausztriában is nagyon fontos szempont lehetett, hogy a több ciklus óta hatalmon lévő pártok vezetői cinikus és korrupt alakoknak tűntek, még akkor is, ha nagyon konkrét és nagyon erős botrányok nem rázták meg ezeket az országokat. Az idézett lengyel ex-miniszter elismerte, hogy ez is számított.

Ausztriában Proporz-nak nevezik azt a rendszert, ami a nagykoalíciós egyezkedés alapja, és kezdetben csak a minisztériumok felosztását jelentette, de mára egy olyan informális hálózatot értenek alatta, ami alapján „még egy óvonői állás is le van osztva, hogy ez éppen néppárti vagy szocdem terület” - ahogy egy osztrák újságíró magyarázta nekem. Vagyis a soha semmi sem történik és a mindent lezsíroznak mindig ugyanazok érzés is kellett ahhoz, hogy új, a hatalmon kívüli pártokra akarjanak szavazni ilyen sokan.

A helyzet Lengyelországban is hasonló volt. Ezt leginkább akkor lehetett átélni, amikor a Bagoly és barátai nevű varsói étteremben számos magas rangú lengyel politikust titokban lehallgattak, és 2014-ben sorra jelentek meg egy hetilapban a beszélgetések jegyzőkönyvei. Ezek pont olyan cinikus, osztozkodó hangulatú társalgások voltak, ahogy a Kártyavár című sorozatban (House of Cards) mutatják be a politikusokat.

Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok érvényesek 2019. december 2-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.