Száz pszichológus nekiment Bagdy Emőkének és a női princípiumnak
2016 január 11., 11:09
Minden nő anyaságra született?
Ha azt hiszed veled valami baj van, hogy te nem vagy normális, mert nem alapítottál családot huszonévesen, nagyon tévedsz. Ahogyan azok is, akik megpróbálják elhitetni veled, hogy minden bajod forrása az, hogy szembeszegülsz a biológiai adottságaiddal.
Három éve figyeljük, ahogy a médiában megjelenő honi “sztárpszichológusok” világnézettől és vérmérséklettől függetlenül egyaránt a hagyományos nemi szerepeket jelölik ki számunkra. Mintha csak egyetlen járható út lenne, legyen szó arról, mi a nők életfeladata, mitől működik jól egy párkapcsolat, mi a jó a gyerekeinknek.
A viharos időket élő pszichológus-társadalom szemléletváltásáért is küzdő társaság, a Next.Gen.Der Team két tagjával, a gender-szemléletű pszichodráma csoportokat vezető Molnár Erikával és Máriási Dóra pszichológus doktorandusz-hallgatóval, autogén tréning terapeutától végre választ kaptunk a minket már régóta feszítő kérdésekre.
Fehér hollók gender szemüvegben
Képzési probléma, valamilyen generációs sajátosság, hogy a legnépszerűbb, legtöbb embert elérő sztárpszichológusok szinte kivétel nélkül ilyen kategorikusan elutasítóak a nemi szerepek változásával, a párkapcsolatok, családmodellek sokféleségével, vagy akár a feminizmussal szemben?
Erika: Mindent egybevévenyolc évig jártam pszichodráma képzésre. Remek tanáraim voltak, de semmiképpen sem gender-szemlélettel tanítottak, egyetlen egyszer sem hallottam olyan instrukciót, felvetést vagy szempontot, amelyek ebbe az irányba mutattak volna.
Honnan jön az, hogy megdönthetetlen tudományos tényként kezelnek tőlünk nyugatra már bátran megkérdőjelezett nézeteket például az anya-gyerek kapcsolat, a női életpályák, a családi munkamegosztás, a különböző nemi identitások, vagy akár a szexuális irányultság kapcsán?
Erika: A képzés alatt nagyon erős volt a női princípium-férfi princípium, az úgynevezett női és férfi “energiák” szembeállítása, pedig ezek megfoghatatlan, mindenkinek mást jelentő dolgok, ráadásul erősen egy adott társadalom által meghatározott szerepek és normák függvényei.
Számtalanszor láttam, hogy az önismereti csoportokban karakán, asszertív, ambiciózus nőket visszatoltak azzal az instrukcióval, hogy te legyél csak gyengéd és befogadó.
Ezek a nők sok esetben teljesen megtörtek ebben. Én már akkor is azt gondoltam, hogy valami nagyon nem stimmel. Folyamatosan ellenállást és kényelmetlenséget éreztem ezzel szemben, de nem tudtam megfogalmazni, miért.
2014-ben alapítottam meg a Szereprulettet amelynek keretein belül gender-szemléletű önismereti csoportokat tartunk vezetőtársammal. Tudomásom szerint itthon ma mi vagyunk az egyetlenek, akik ilyen szemlélettel tartanak vegyes összetételű és hosszú (minimum 150 órás) önismereti csoportokat.
Hogyan sikerült ennyire ki-és lemaradnunk a pszichológia tudományának fősodrából?
Dóra: Pár hónapja megkérdezték tőlem, mit tanulnak az anyaságról pszichológus-hallgatók. Elővettem a fő szakirodalmakat: egy 80-as évek vége óta nagyjából változatlanul kiadott amerikai könyvet és a Mérei Ferenc-Binét Ágnes: Gyermeklélektan című, ‘70-es években készült könyvét. A maga idejében és nemében mindkettő korszerű volt.
Az apaságról csak egy keretes írás van az amerikai irodalomban, de vannak benne egy-egy mondatnyi érdekes részek például, hogy
azokban a kultúrákban, ahol a szülők hasonlóbb szerepeket töltenek be, és az apák sokkal jobban bevonódnak a hétköznapi gyereknevelésbe, ott nem válik annyira különbözővé az anyaság és az apaság, valamint a gyerekek anyához és apához való kötődési mintázata és minősége.
Itthon korábban sok minden kifejezetten progresszívnek mondható volt, például száz évvel ezelőtt Freudtól kezdődően az, hogy az anya-gyerek kapcsolat mennyire meghatározza valakinek az életét és a személyiségét. Ennek aztán lettek olyan vadhajtásai, hogy az anya okolható, vádolható. Ezzel hatalmas felelősséget raktak az anyákra.
Holott már a Mérei-könyvben - ugyan nem következetesen - használják az elsődleges gondozó kifejezést, ami azért fontos, mert azt az intim és biztonságos kötődést és szeretetet, ami az első életévekben annyira fontos, nem kizárólag a szülőanyától kaphatja meg a gyerek.
Az újabb könyvekben felmerül egy-egy fejezetként a feminista- vagy gender-szemlélet, de a fősodor az a most klasszikusnak mondott középosztálybeli, egy férfi és egy nő házasságán keresztül létrehozott családja, ahol egy vagy két gyerek van, az úgynevezett nukleáris család. Nincs viszont reflexiónk, hogy ennek milyen szociológiai, filozófiai háttere, vonatkozása van.
És eközben ha angol nyelvű blogokat nézünk, a szakmán belül is ideológiai és szakmai viták zajlanak, hogy valójában jót tesz-e a gyereknek, ha az anyuka nincsen otthon, ha otthonról dolgozik, vagy ha az apuka is otthon van.
Egy nőnek mindenképp anyává kell lennie, a női lét értelme, beteljesülése az anyaság?
Itthon még meghaladhatatlannak tűnik a szakma nevében is fellépő szereplők esszencializmusa, ráadásul nem saját véleményként, hanem megdönthetetlen tudományos tényként tálalják nekünk ezeket az nézeteket. Hogyan tudunk ezzel vitába szállni?
Erika: Mi a pszichodráma csoportjainkban különböző gyakorlatokkal érzékenyítjük a tagokat. Például megkérjük őket, hogy különböző férfiasnak vagy nőiesnek tartott tulajdonságok mentén helyezzék el magukat egy egyenesen, aztán megkérdezzük őket, hogy miért pont oda álltak. Milyennek élik meg magukat? Magát a tulajdonságot milyennek tartják? A gondoskodás az férfias, vagy nőies tulajdonság? És a határozottság? Mi van, ha egy nagyon határozott nő nagyon nőies? Vagy lehet-e egy férfi, aki gondoskodó és ugyanakkor nagyon férfias?
Ez beindítja a nemi szerepekről való gondolkodást és önreflexiót és elvezet ahhoz a felismeréshez, hogy társadalmilag meghatározottak azok a kategóriák, hogy melyik tulajdonságot melyik nemhez rendeljük hozzá.
A biológai adottságokon felül tulajdonképpen minden elvárás, kondicionálás és szerepleosztás következménye.
Igenám, de elismert szaktekintélyek sora mondja az embereknek azt, hogy nőnek, vagy férfinak lenni márpedig csak és kizárólag így helyes, és hogy minden rossz érzésed abból fakad, hogy nem felelsz meg a nemedhez kapcsolódó biológiai adottságaidnak és a társadalmi elvárásoknak. Ezzel mit tudtok kezdeni?
Dóra: Pont ezért hatalmas a felelősségünk: tudjuk-e egyáltalán hogy mit állítunk, és az az állítás miből fakad.
Amikor elkezdtük a feminista női önismereti csoportot csinálni, egymás után jöttek hozzánk olyan emberek, akik elmondták, hogy elmentek volna párterápiára, de megriadtak attól, hogy őket megítélik, és ki fogják osztani amiatt, hogy ők nem a hagyományos szerepfelosztás szerint élik az életüket, és erre nekik nincs szükségük.
Olyan is volt, aki tudatosan visszaszólt a terapeutájának, hogy őt ne akarja megtéríteni, lebeszélni semmiről. Más azon szorong, mit szól majd a terapeuta például nemi identitásához.
Ismerem én is a kritikát, hogy a gender-szemlélet tévúton jár azzal hogy azt állítja, mindenki szabadon kiválaszthatja a nemét. Ilyet mi soha nem mondtunk.
Mindössze annyit állítunk, hogy nem csupán a heteroszexuális beállítódás a normális, hanem itt sok minden más is van.
Pont ez a nehéz ebben, hogy ott ül velem szemben egy ember, aki attól szenved, hogy nem tartják őt normálisnak, mert nem heteroszexuális, pedig ő ezt nem akarta, és nem választotta. Miért is ne élhetne boldog és egészséges életet, és nem olyat, amiben állandóan meg akarna felelni egy számára lehetetlen elvárásnak?
Erika: Hozzánk sokan az elfogadás miatt jönnek, mert ebben a csoportban bármit mondhatnak, nincs tabu, csak elfogadás és empátia.
Vannak téves és teljesen félreértelmezett gender-ellenes elméletek. Az egyik ilyen, hogy arra biztatjuk a nőket, hogy ne legyenek anyák. Sohasem mondtunk ilyet.
Azt viszont valóban és igenis mondjuk, hogy választhatsz: akarsz-e anya lenni, tudsz-e, mersz-e, és ha igen, akkor hogyan? A gender-szemlélet a választás lehetőségét adja meg.
Megnézném egyébként, hogy a férfiak mit szólnának hozzá, ha mondjuk a gyerekvállalással kapcsolatban tőlük elvennék a választás lehetőségét, ha a társadalom egyfolytában azt az üzenetet közvetítené, hogy a férfiak kiteljesedésének egyetlen lehetséges útja az apaság. Igaz ma a férfiakon is nagy a nyomás, és ők ugyanúgy különféle szerepekbe vannak kényszerítve mint a nők, de azt gondolom, mindenkinek jár, hogy választhasson, maga érezhessen rá arra, mit akar.
Az elfogadás önmagában enyhítheti a szorongást
Beszéltetek az elfogadásról. Nem az lenne minden terápiás helyzet lényege, hogy a pszichológushoz forduló embernek ne kelljen szorongania? Felmerül ez a kérdés szakmai fórumokon, hogy alapvető hiba, ha nem mindenhol kapja meg az ember ezt a fajta nyitottságot?
Dóra: Már a definíciókban is probléma van: az a kérdés, hogy én miben ragadom meg a kliens szorongásának gyökerét és hogyan értékelem egy terápia sikerét. Ez sokszor agyon van terhelve előfeltevésekkel. Mi ezekről szeretnénk beszélni, és ezekre rávilágítani, hogy gondolkozzunk el azon, miből is fakad a gondolatom és állításom.
Erika: Azelfogadás abban segít, hogy a szorongás szintjét nagymértékben csökkentheti. A vezetői attitűdünk és a csoportdinamika is olyan, hogy empátiával, nyitottsággal és őszinte kíváncsisággal fogadjuk a társadalom által akár szélsőségesnek bélyegzett témákat is.
Nagyon sokszor - bármilyen hihetetlen is - csupán ettől az elfogadástól már megoldódik a probléma, mert nagyon sokszor azon szorong az ember, hogy a társadalom, vagy adott esetben a segítő is azt mondja, hogy neked ezen szoronganod kell, nincs rendben, hogy ilyen gondolataid, vágyaid, érzéseid vannak.
Mit tudnak kezdeni a gender-szempontból képzetlen gyakorló pszichológusok a megváltozott, változóban lévő családmodellekkel? A nem házas, az elvált szülőkkel, a kenyérkereső nőkkel, a mozaikcsaládokkal, az egyedülálló apákkal, az új típusú apasággal, és mindazzal, amit nem tanultak, de ma már viszonylag hétköznapi helyzetnek számítanak?
Erika: Sztereotípiákkal, privilégiumokkal nagyon sokat dolgozunk. Behoztunk a csoportunkba egy "gender szemüveget", ami azt jelenti, hogy a hagyományos önismereti folyamathoz hozzáteszünk, olyan dramatikus eszközöket használunk, amelyek behozzák és megjelenítik a társadalmi kontextust. Például a csoporttagok körbeállják az egyént, akinek éppen a problémájával foglalkozunk, és elkezdenek úgy beszélni hozzá, mint a társadalom, és ezután maguk is nagyon jól látják, hogy bennük milyen előfeltételezések és sztereotípiák vannak.
Dóra: Nagyon fontos hangsúlyozni a szakemberek munkája kapcsán, hogy nincs ilyen éles kettéosztottság a szakmán belül, viszont a gendertudatos kutatók munkája és tudásanyaga sokszor más, mint a gyakorló pszichológusoké.
Az egyes szakembereknél is változó, hogy bizonyos kérdések kapcsán mit gondolnak, illetve azt mondanám inkább, hogy
jellemző egyfajta vakság, tudatlanság annak kapcsán, hogy egy nőnek anyának kell-e lennie, és ha jön hozzám egy nő aki nem anya, akkor én mit okozhatok.
Elképzelhető az is, hogy bizonyos kérdésekben, ami talán ismerősebb és elterjedtebb, vagy gyakrabban találkoznak vele - úgy, mint a válás, a házasságok felbomlása -, elfogadóbban és árnyaltabban foglalkoznak gender-szemlélet nélkül is. Viszont valószínűleg egy transznemű klienssel már nehezebben tudnának mélyebb ismeretek nélkül együtt dolgozni.
Azt is fontos figyelembe venni, hogy a család, a nukleáris család egy huszadik századi konstrukció, ahogy a szerelmi házasság is ilyen vívmány, vagy az az ideál, hogy ötven évig élhetünk valakivel párkapcsolatban.
Az viszont egy probléma, hogy ha ezeket elmondom, akkor sokszor rosszindulatúnak, vagy kritikusnak tartanak, aki megzavarja a természetes rendet. Csak azt is látni kell, hogy az előítéletesség sokszor nem rosszindulatú. A jóindulat is lehet előítéletes úgy, hogy eközben fenntartja valamilyen csoport hátrányos helyzetét.
A gyereknek hároméves koráig az anyja mellett a helye?
Régóta izgat minket a kőbe vésett magyar fejlődéslélektani alapvetés, hogy a gyereknek hároméves koráig az anyja mellett a helye. Ebben nő fel most már a sokadik generáció Magyarországon.
Dóra: Ha nagyon tartjuk magunkat ezekhez az álláspontokhoz, elcsúszik mellettünk a valóság. Teljesen hétköznapi, praktikus okokból is. Nem mindenki engedheti meg magának, hogy otthon maradjon, ezek a nők pedig bűntudattal járnak munkába.
A gender-szemlélet bevezetésének folyamata a gyakorló pszichológiába azért is nehézségekbe ütközik, mert rengeteg elmélet pont a nukleáris apa-anya-gyerek családra épül.
Differenciáltan kellene látnunk, és ne csak a színes-szagos romantikus filmekben felvonultatott családeszményeket propagáljuk.
Mit gondoltok, a hagyományos nemi szerepekre, a pszichológus szakmára is jellemző esszencialista szemlélet? A genderrel kapcsolatos vakság, érzéketlenség meddig marad még velünk?
Erika: Még nem csatlakozott rá a segítő szakma kellőképpen ezekre a társadalmi folyamatokra, de van változás.
Paradigmaváltásra, szemléletváltásra lenne szükség - lehet, hogy generációváltásra is.
Aki mostanában figyeli a közbeszédet, olvas, érzékenyedik, az már másképp reagál. Eddig nem volt támogatás, nem volt képzés. Én évekig azt éreztem, hogy egyedül vagyok, és amikor kijött a levél, az állásfoglalás, akkor hirtelen kiderül, hogy jé, azért vagyunk jónéhányan, csak nem voltunk eddig aktívak. És ez mostantól már másképp lesz.
Az is egy nagy kérdés, hogy ki tudunk-e nevelni magunk közül olyat, aki odateszi az arcát, aki tud olyan szuggesztív és karizmatikus lenni, mint a mai nagyágyú sztárpszichológusok. Előbb-utóbb meg kellene jelenjenek a - hadd mondjam így - gender-oldalon is ezek az emberek, akik ugyanígy ki tudnak állni, és széles körben hatni.
Dóra: Szeretnénk bevinni a mainstreambe a szemléletünket, gondolkodásunkat, újraértelmezni és újravizsgálni az alapvetőnek hitt előfeltevéseket és hiedelmeket, amikre ti is rákérdeztetek.
Most az a nagy kérdés, hogy tudunk-e úgy beszélni, olyan kérdéseket feltenni, amelyek valóban húsbavágóak, amiről azt érzik az emberek, hogy na, végre valaki törődik az én problémámmal.
Mi csináljuk, akarjuk is csinálni, mi itt vagyunk.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.