Robert Mapplethorpe: 99% ördög, 1% angyal

Ami a megvalósítás mikéntjét illeti, aligha lehetne kevésbé izgalmas dokumentumfilmet forgatni egy Robert Mapplethorpe kaliberű, elképesztően izgalmas figuráról annál, amit az új HBO-film, a Mapplethorpe: Look at the Pictures című film rendezőinek sikerült összehozniuk.

Pedig ők megtettek minden tőlük telhetőt: összegyűjtöttek és megszólaltattak fűt-fát, családtagot, munkatársat, galériást, kurátort, mecénást, modellt és annyi szexpartnert, amennyit csak tudtak – bár utóbbiakból az összes megszólaltatása nyilván szétfeszítené a dokumentumfilmes műfaj kereteit. Csakhogy sajnos az a helyzet, hogy az interjúalanyok egy része mostanra úgy szétlecsózta az agyát, hogy nem emlékszik semmire, egy másik részük ugyanazokat az ordas közhelyeket puffogtatja, amiket a Mapplethorpe-ról az elmúlt évtizedekben megjelent életrajzok írói már ezerszer elpuffogtattak, a harmadik részük meg még csak nem is puffogtat semmit, mert buta, mint a tök, és ezt büszkén bele is mondja a kamerába. Így hát a filmben a Robert Mapplethorpe életéről és munkásságáról elhangzó legértelmesebb, legkoherensebb mondatok magától Robert Mapplethorpe-tól hangzanak el, ezek viszont korábbi interjúkból származnak, és még képanyag sincs hozzájuk, úgyhogy a rendezők kifejezetten béna vágóképekkel és utólag felvett újrajátszásokkal dúsítják a hiányos alapanyagot – amikor például arról van szó, hogy a kis Róbert imádott pogo stickezni, akkor illusztárcióképp ott pogo stickezik nekünk egy fej nélküli kaszkadőr, amikor pedig arról, hogy a kis Róbert cigarettahamut rakott a testvérei szájába, akkor utólag felvett hamutartót látunk, benne, némi meglepetésre, hamuval.

Robert Mapplethorpot nyilván senkinek nem kell bemutatni, úgyhogy gyorsan be is mutatnám: a 20. század egyik legjelentősebb, egyben legbotrányosabb fotóművészéről van szó, aki amellett, hogy prominens résztvevője volt a hatvanas-hetvenes évek New York-i homoszexuális szado-mazo szcénájának (nagyon sok kitérdelt, fényes bőrnadrágot, bilincset és korbácsot tessenek elképzelni), hűséges Hasselbladjával éteri szépségű, technikailag tökéletesen kivitelezett, örök érvényű fényképeket készített – főleg emberekről, virágokról és faszokról. Ja, és van egy zászlós képe is.

Nem utolsósorban az akkoriban szokatlan témaválasztásnak köszönhetően Mapplethorpe a nyolcvanas évekre kultikus figurává vált, akivel kifejezett sikk lett portrét készíttetni, és nem csak faszoknak: Arnold Schwarzeneggertől Donald Sutherlanden át Yoko Onóig modellt állt neki mindenki, aki számított, és a képei mostanában sok százezer dollárokért kelnek el az aukciókon, akár ember van rajtuk, akár virág, akár fasz. Persze leginkább, ha fasz.

Mapplethorpe ismertségén kétségkívül sokat dobott a munkásságát folyamatosan végigkísérő morális pánik, ami halála után egy évvel csúcsosodott ki abban a büntetőperben, amit a nem éppen szado-mazo kultúrájáról híres Ohio állambeli Cincinnati kortárs művészeti központja ellen indított a helyi ügyészség obszcenitás vádjával amiatt, hogy ki merészelte állítani a művész képeit (a múzeum igazgatóját az esküdtszék felmentette).

Fenton Bailey és Randy Barbato dokumentumfilmje, ami június közepén kerül a magyar mozikba, jobb ötlet híján mindezt kifejezetten unalmas kronologikus sorrendbe rendezve igyekszik bemutatni: a film úgy kezdődik, hogy Robert Mapplethorpe csintalan kisgyerek, és úgy végződik, hogy Robert Mapplethorpe 42 évesen AIDS-ben meghal. Surprise surprise hátán. Így aztán néhány igazán vicces jelenettől eltekintve még mindig azok a legjobb pillanatok, amikor a rendezők egyszerűen Mapplethorpe-fotókat mutogatnak, vagy mutogattatnak a hagyatékot gondozó Robert Mapplethorpe Foundation munkatársaival, amihez viszont egyáltalán nem kell filmet forgatni, elég lett volna egy alapos diavetítés.

De a Mapplethorpe: Look at the Pictures egy fontos dologra a sutaságai ellenére is felhívja a figyelmet: bár Mapplethorpe-ról szokás azt mondani, hogy személyiségét és munkásságát tekintve is egyesítette az angyalit és az ördögit (lásd: tökéletesen komponált, megvilágított, kiexponált és lenagyított fehér liliom versus tökéletesen komponált, megvilágított, kiexponált fekete fasz), ami a magánéletét illeti, sokkal inkább volt ördög, mint angyal. Saccra mondjuk 99 százalék ördög, 1 százalék angyal. És bár azok az interjúalanyok, akiket Mapplethorpe életében a végletekig kihasznált, vérig sértett vagy porig alázott, kínosan igyekeznek elkerülni, hogy utólag befeketítsék a művész urat, a félelemmel vegyes tisztelettel előadott mikrosztorikból és Mapplethorpe önmagára nézve terhelő, pimasz vallomásaiból egyenesen a Sátán képe rajzolódik ki: a Sátáné, aki saját kezével levágja és a konyhában kifőzi titokzatos körülmények között megdöglött kedvenc kis majmának a fejét, hogy házi feladat gyanánt hangszert készítsen a koponyájából; aki meglopja a vak újságost; aki simán bevallja, hogy csak azért hál együtt jótevőjével és pártfogójával, akinek első lakását és első Hasselbladját és úgy általában a hírnevét köszönheti, mert sok a pénze; aki olyan féltékeny a saját testvérére, hogy azt követeli tőle, hogy változtassa meg a nevét, és aki dühében öklével püföli a betegágyat, amikor megtudja, hogy volt szeretője nem lett AIDS-es, miközben ő igen.

De vajon lett-e volna Mapplethorpe-ból az, aki lett belőle, ha a hírhedt brooklyni Mineshaftben és saját lakásműtermének feketére festett falú, beépített bilinccsel felszerelt hálószobájában rendezett szado-mazo orgiák helyett egy virágos réten szökdécselve kergeti a könnyű röptű pillangókat? Nyilván nem lett volna. Ahogy öccse, Edward mondja a film végén: Robert Mapplethorpe ugyanattól lett Robert Mapplethorpe, amibe végül belehalt.

Arra a kérdésre pedig, hogy lehet-e szeretni egy zsenit, aki nem hogy az ördöggel cimborál, de ő maga a testet öltött ördög, illetve hogy konkrétan lehet-e szeretni az első pillantásra sármos és kedves, de amúgy aljas, törtető, pénzéhes, saját sikerétől megrészegedett, promiszkuus, perverz Mapplethorpe művészetét, egészen egyszerű a válasz: szeretni, azt nem nagyon lehet. De csodálni, azt kötelező.