Mondok egy nagyon rózsadombi sportot: SUP.

A SUP az úgy keletkezett, hogy az emberek először rájöttek, hogy szördeszkára ülve milyen klassz evezgetni. Aztán arra is, hogy a szélesebb kezdő deszkákon kényelmesen fel is lehet állni és úgy hajtani őket. Ezt azonban bármilyen nemterepjárós proli is megteheti, akinek van valami leszakadt régi szörfje. Így kitalálták, hogy mi lenne, ha az egészet átneveznék "állok a szörfömön és evezgetek, mert pont nincs szél"-ről stand up paddle-ra, és gyártanának hozzá spéci SUP-deszkákat, merev és felfújható kivitelben, negyedmillió forint körüli áron.

Mondok egy extrém-überrózsadombi sportot: SUP-jóga.

Ez tényleg az, aminek hallatszik: jógázás egy SUP-deszkán, eredetileg a Csendes-óceánon, hazai verzióban a Balatonon vagy budapesti uszodák medencéiben.

És végül mondok egy extrém-hiper-mega-meghaladhatalan rózsadombi sportot: SUP-jógázás szárazföldön.

Ez tényleg úgy hangzik, mint amit úgy találtak ki a vicc kedvéért. Amikor megtudtam, hogy van egy fiatal magyar jógaoktató, aki feltalált egy olyan eszközt, amivel bárhol lehet ál-SUP-jógázni, tudtam, hogy ott a helyem. Ekkora hülyeség, ráadásul magyar találmány! Életemben nem mentem riportot csinálni olyan előítéletesen, mint amikor leparkoltam a motort a Műegyetem sportcentruma előtt, hogy találkozzam Rubesch Linda jógaoktató-feltalálóval, az Emocean jógastílus anyjával, bármi is legyen ez.

Az első meglepetés a jógaszobának használt pakettás terem raktárában ért, ahol Linda a gumiasztalok mögül előkotort egy szárazföldi állószörf-deszkát. Utólag meg nem tudom mondani, hogy miért, én úgy képzeltem, hogy ez valami baromi bonyolult szerkezet lesz, nagy fémvázat vizionáltam, a deszkát tartó rugókkal és teleszkópokkal, egy evezőpadnál sokkal összetettebb, nevetséges izét. Maga a találmány ehhez képest egy kétszeres életnagyságú wakeboard-deszkának bizonyult, aminek a lapjára jógaszőnyeget, a talprészére pedig két ívelt elemet ragasztottak, hasonlóan mondjuk egy régi parasztbölcső talpához.

A deszka láttán az a tervem kapásból dugába dőlt, hogy ovis módjára már a találmány külsejét kicsúfoljam.

Nem baj, marad a másik fegyverem, a bénázás - gondoltam ekkor. Én ugyanis még deszka nélkül is olyan merev vagyok, mint egy gránitszobor, a cipőmet is csak leguggolva tudom megkötni, nyújtott lábbal pedig maximum derékszögig tudok lehajolni. Emiatt úgy készültem a jógaóra széttrollkodására mint a kétbalkezes rossztanuló a szekrényugrásvizsga előtt.

Aztán Linda ráállt az ő deszkájára, én automatikus mozdulattal az enyémre, és az egész, eddig vázolt tervrendszer egyetlen tizedmásodperc alatt omlott össze. Egy ilyen deszkán ugyanis nem lehet hülyéskedni, erre azonnal rájöttem.

Pont annyira billeg, hogy az ember önkéntelenül is megpróbálja kiegyensúlyozni, ami 100 százalékos koncentrációt igényel. Jellemzően egyszerre 3-12 dologra vagyok kénytelen figyelni - az elképzelhető sikerrel - így már eleve irtó fura volt minden idegsejtemmel és izmommal arra fókuszálni, hogy le ne koppanjon a deszkám. És ekkor még csak 10 másodperc telt el az óránkból! Most jött a dolog jógarésze. Természetesen sohasem jógáztam életemben, csak kiröhögtem a jógázó csajokat, hasonlóan az összes csávóhoz, akit ismerek.

Hát most itt volt a lehetőség a jogos bosszúra! Riportalanyom nem élvezte ki látványosan a pozícióját, hanem látszatra úrinőként viselkedve megpróbált segíteni. Ez ügyes trükk volt a részéről, mert így a parttalan marháskodás helyett megpróbáltam tényleg megcsinálni a gyakorlatokat. Ami egy ilyen deszkán - főleg egy jógaszűznek - irtó nehéz dolog. Az is igaz viszont, hogy a billegő alapzat nemcsak szopat, hanem jutalmaz is: már önmagában az is fergeteges örömérzést tud okozni, ha az ember a legegyszerűbb mozdulat után csak simán fennmarad. De amikor ne billentem le, ostoba fejjel azonnal többet akartam: valamilyen szinten tényleg megcsinálni a jógamozdulatot. Két perc után semmi más nem érdekelt, mint hogy sikerüljön. öt perc után meglepve éreztem, hogy úgy fáradok, mintha sportolnék. Tíz perc után úgy éreztem, hogy egy órája sportolok. Húsz perc után, amikor először tudtam úgy felemelni a lábam, hogy fél lábon is egyensúlyban maradtam - egy karóba húzott földiliszta testttartását kell ehhez elképzelni -, úgy éreztem magam, mintha az Everest csúcsára érve tíz dekázás és egy brazil kör után ollózós gólt sikerült volna rúgnom a serpaválogatott kapujába.

Az nem kifejezés, hogy megszűnt a külvilág. Annyit azért érzékeltem, hogy az oktatóm - cselből talán - nem használ debilül hangzó szakszkrit kifejezéseket. Ez pont annyi pluszerőt adott, hogy meg merjek próbálni egy olyan figurát, ami közben két kézen kellett egyensúlyoznom az egész testem. Azt még ebben az elboragadtatott állapotban is érzékeltem, hogy leginkább úgy nézhetek ki, mint egy fertőzésektől rettegő, vécédeszkafóbiás hipochonder, aki annyira nem mer ráülni, hogy inkább kétkezes lebegő támaszban próbál szarni.

Szóval meghökkentően remek élmény volt szárazföldön szörfjógázni. Az eszköz egyszerűen nem engedte meg, hogy görénykedjek, simán azáltal, hogy a figyelmem 95 százalékát rá kellett fókuszálnom. (A maradék 5 százalék ahhoz kellett, hogy meg tudjam érteni az oktató tanácsait.)

Óra előtt megnéztem Rubesch weboldalát, ahol sátánian kiröhögtem azt a PR-szöveget, hogy

Az állandó egyensúlyozás lecsillapítja az elmét, így kiváló módszer a stressz kezelésére.

Negyven perc billegés után be kelett látnom, hogy ebben minimum van valami.

Azt, hogy

A folyamatos mikromozgások erősítik a mélyizmokat és az egész testet tonizálják.

ennyi idő alatt nyilván nem lehetett lecsekkolni, de az biztos, hogy úgy folyt rólam a víz, mint a napon felejtett részeg kőművesről.

Észre sem vettem, hogy elszállt az idő, így már csak annyi időm maradt, hogy megkérjem Lindát, hogy az illusztrálás kedvéért csináljon meg helyesen három, a bemutatóóra közben elgyakorolt pózt, amiket utána én is megpróbálok végrehajtani. Mivel az elejétől nem titkoltam, hogy röhögni jöttem, Rubech méltó visszavágásként egy köünnyű álló póz mellé két szívatósat választott ki.

Ez volt a laza feladat:

Amit olyan érzés volt utána csinálni

mintha én lennék maga Poszeidón, az ismert görög jógaisten gyerekkorom egyik kedvenc szobrán:

Eddig tartott a nosztalgikus kéjelgés! A kegyetlen feltaláló ugyanis a legkeményebb reakdance-es pózt vágta be másodjára:

Itt már annyira belelendültem, hogy az eszemet totálisan elvesztve csak egy érdekelt: csakazértis sikerüljön megcsinálni!

Rettentően koncetráltam:

Aztán felvettem a majdnem egyensúlyi pozíciót:

És egy életem, egy halálom, előredőltem:

Ez után egyébként továbbpattant az arcom a földre is. Utólag jöttem rá, hogy akárhányszor használtam is a kifejezést, én még életemben sosem estem szó szerint arcra. Nagy első alkalom volt.

A gőg okozta a vesztem, mert előtte, a próbaóra közben, ha lebegő-kakáló-pózban is, de képes voltam két kézen elszakadni a deszkától arcvesztés nélkül is!

Az utolsó gyakorlatról tudtam, hogy az tényleg reménytelen:

Mert szervezetem mechanikai jellemzői miatt szilárd talajon állva sem tudom kábé 45 fokos szögnél jobban megemelni a nyújtott lábat anélkül, hogy tarkóra ne esnék. Az eredmény ennek megfelelő volt, de felhívnám a figyelmet arra, hogy nem estem le!

Pedig

sokszor álltam közel hozzá:

Előzetesen úgy képzeltem, hogy nincs jobb nyári riporttéma egy debil álsport kinevetésénél. A próbaóra után kénytelen voltam belátni, hogy ez minden, csak nem álsport, és kívülről nézni nyilván vicces, de csinálni annál szuperebb.

De aki bármikor meglát meggyújtani egy füstölőt, az nyugodtan lőjön le ott helyben! Van, amiben az ember azért sosem alkudhat meg.