A legöregebb olvasókhoz fordulok: mikor volt utoljára Budapesten ilyen felszabadult, boldog, éneklős utcai örömünnep? Volt ilyen, amikor 56-ban kitakarodtak a ruszkik? Vagy a 6:3 hallatán? Amikor véget ért a világháború? Ünnepelték így az olimpikon hazaérkezését valaha?

Az biztos, hogy amikor a lefújás után a város legvidámabb buliközpontjává átlakult Szabadság hídon át megérkeztem a belvárosba, olyat tapasztaltam, amihez még csak hasonlót sem soha. A forgalom nagyrész megállt, tömeg hömpölygött mindenfelé, a boldogságtól szó szerint ordító, mámorosan vonuló csoportokkal, akik egymás után gyújtottak rá az Új Magyar Daloskönyv négy slágerének valamelyikére, úgyis mint

- Álé, álé, áálé

- Ria, Ria

- Ki a jobb

- Az éjjel soha nem érhet véget

hogy a helyeken ülők tízezredik alkalommal is ugyanolyan lelkesen énekeljenek vissza nekik. Én szerintem egész életemben hallottam annyiszor a "Magyarország" szót, mint szerdán este, és minden alkalommal egyre jobban esett. Abból a szempontból is különleges élmény volt, hogy még sosem láttam az összes fővárosi gimnazistát egyszerre az utcán.

Lehet, hogy az események hatása alatt túlértékelem a dologot, de ott és akkor határozottan úgy éreztem, hogy ezzel a 3-3-as csodadöntetlennel egyszerre csak visszatért a magyarok egészséges kollektív önbecsülése, és mi sok tíz vagy százezren igazából ezt ünnepeljük. Szerintem az is mind ott volt az utcán, aki hozzám hasonlóan azt gondolta, hogy ő már úgy fog meghalni, hogy a magyar foci szar.

Ehhez távolról hasonló megkergülttömeg-élményem kettő volt: az 1990-es taxisblokád Budaspesten és a 2006-os vébédöntő, majd az olasz válogatott hazaérkezése Rómában. Olyat, hogy a város jelentős részén felbomoljon a szokásos rend és az emberek szédülten mászkáljanak összevissza, a taxisblokád idején éltem át. De abból hiányzott az a mindent elsöprő, felszabadult öröm és büszkeség, ami a szerda estét meghatározta. És ott volt ellenség, ellentétben a mostani bulival. A római utcai boldogsághömpölygés pedig eddigi életem legnagyobb és legfontosabb tömegélménye volt, sose hittem volna, hogy itthon fog érni a következő.

Bevallom, lemondóan azt hittem, hogy a magyar kultúrából egyszerűen hiányzik az ellenségkép nélküli felszabadult közös hejehujázás képessége. Hála istennek gigantikusan nagyot tévedtem. Oké, a Zsinagóga előtt elvonulva egy pillanatra elgondolkodtam, hogy az a 100-200 ember, akik fekete szurkolói pólóban a zsinagógaépület felé fordulva a Himnuszt éneklik, miért pont arra fordulnak, de ezen a mámoros estén ez sem ért egy pillanatnál többet.

Szóval csodás élmény volt átélni ezt Budapesten. Annyira csodás, hogy a telefonom kamerája helyett a szememmel ittam be a látványt, így nem maradt semmilyen képes emlékem a mámorról, egyetlen, elmosódott fotót kivéve, amit a Kiskörút közepén csináltam egy motoros rendőrrel és a motorjával fotózkodó társaságról.

De te hátha többet rögzítettél az ünneplésből. Én lejártam a lábam, de így is csak pár kilométert tudtam bejárni a Belvárosban, a Körúton meg a Duna-parton, úgyhogy irtóra érdekel, másokkal mi történt máshol. Úgyhogy itt a kihívás: te mit csináltál, miután lefújták azt elmúlt 50 év legjobb magyar focimeccsét? A szöveges sztorikat, képeket és videókat küldjétek vagy a

szilyl kukac 444.hu

mailcímre, vagy kommenteljétek be ide alulra, a beszámolókból hatalmas ünneplős posztot fogok összerakni. Azok is írjanak, akik több utcai örömünnepre emlékeznek nálam, és meg tudják mondani, hogy mikor volt itt ehhez fogható buli.

Na, akkor ki a jobb?