• Törökországban nagy hagyománya van a puccsoknak, 1960 óta a mostani az ötödik.
  
• A török hadsereg mindig is utálta azt az iszlamistákhoz húzó politikát, amit Erdogan vitt.
  
• Csakhogy Erdogan egyszer már lefejezte a teljes hadvezetést 2007-ben.
  
• Ám egy Amerikában élő imám mozgalma összefogott a szekuláris régi elittel, és ezt, úgy tűnik, Erdogan már nem tudta kezelni.
  
• Sokat ronthatott Erdogan helyzetén, hogy egyszerre romlott meg a viszonya Amerikával, Oroszországgal és az EU-val is, továbbá az Iszlám Állam és a kurdok merényletei pedig vérrel borították be az országát.

A török hadsereg erős és befolyásos

A most éppen puccsot végrehajtó török hadsereg nagyon erős. Az USA után a második legnagyobb a NATO-ban, több mint 600 ezer fővel. Nagyobb a francia vagy a brit hadseregnél is, és bár saját atomfegyvere nincsen, NATO-vonalon 40 atombombát azért a török légierő is őriz. A török hadsereg államszervező intézményként is nagyon erős. Elképesztő gazdasági ereje van, óriási cégeket, saját lakótelepeket, bolthálózatokat tart fenn.

A hadsereg tekinti magát a török politikai rendszer legfőbb erejének is, és a Kemal Atatürk-féle ideológia legfőbb őrzőjének. Ez az ideológia az első világháború óta határozza meg a török politikát, és Nyugat-barát, a politikai iszlámot üldöző, erősen nacionalista vonalat jelent. Bár a kemalizmus hivatalosan a mai napig a török politikai rendszer alapja, a valóságban azonban Erdogan hatalomra jutása óta egyre kevésbé érvényesül, és egyre erősebb az állam és a vallás összekapcsolódása, illetve a nyugati elköteleződés sem magától értetődő már.

A török hadsereg 1960-ban, 1971-ben, 1980-ban is puccsal döntötte meg a demokratikusan megválasztott kormányokat, és 1997-ben úgynevezett posztmodern puccsot hajtott végre – vagyis „javaslatokat” fogalmaztak meg a polgári kormánynak, amely előbb végrehajtotta ezeket, majd lemondott, és végül a kormánypártot is betiltották. E puccsok közül az 1960-as és az 1997-es kifejezetten azért történt, mert a hadsereg szerint túlságosan iszlamista kormány jutott hatalomra. Ám egyik sem tett annyi gesztust az iszlámnak, mint Erdogan, a most megtámadott elnök.

Innen nézve a török hadsereg mostani lépése logikusan illeszkedik az elmúlt évtizedek gyakorlatához.

Egyszer már lefejezte a régi katonai elitet

Csakhogy a helyzet nem ennyire egyszerű. A 2002 óta előbb miniszterelnökként, majd köztársasági elnökként hatalmon lévő Erdogan mindent megtett az utóbbi években azért, hogy a puccs fenyegetésével örökké veszélyt jelentő katonai vezetést lecserélje.

Leglátványosabb húzása az volt, amikor 2007-ben több száz katonai vezetőt, köztük szinte a teljes vezérkart perbe fogták államellenes szervezkedésért. Többségük a mai napig börtönben ül, és Erdogan a helyükre lojális tiszteket nevezett ki.

Gülenisták párhuzamos állama

A mostani puccs ezért csak részben lehet a hagyományos, nyugatos-szekuláris tiszti kar műve. Náluk is fontosabbá vált a gülenisták, azaz Fethullah Gülen, Amerikában élő hitszónok követőinek szerepe. Erdoganhoz hasonlóan Gülen is sokáig a mérsékelt iszlamista ellenzékhez tartozott, csak éppen oktatási és jótékonysági civil szervezetet, és nem politikai pártot vezetett. Amikor Erdoganék először jutottak kormányra, akkor a két vezető szövetséget kötött.

Ám az egykori bajtársak nem bíztak egymásban, és 2013-ban nyílt törésig éleződött a konfliktusuk. 2014 óta Gülent hivatalosan körözi a török rendőrség, és Hizmet (Szolgálat) nevű mozgalma is félig illegalitásban működik azóta. Gülen iszlám alapú, de többpárti, és az egyistenhívő vallásokkal jó viszonyt ápoló rendszert követel Törökországnak. Mostanában szokás lett ideológiáját szembeállítani a szaúdi vahhabita radikalizmussal, és a szunnita iszlám modern, nyugatosabb ellentéteként számon tartani.

Erdogan és Gülen konfliktusának pontos okát nem lehet tudni, de valószínűleg a titkosszolgálatok és a rendőrség feletti befolyásért vívtak egyre élesebb küzdelmet.

Gülen hívei egy úgynevezett „párhuzamos államot” építettek ki Törökországban, amely igyekezett az élet összes területén egybefogni az Erdogannal kritikus tömegeket. Az Erdogan-kormány pedig egyre keményebben szorította ki őket a politikából és az üzleti életből.

Államosították az Asyan Bankot, ami az egyik legfontosabb üzleti hátterét adta a mozgalomnak, és államosították a Zaman nevű sajtóbirodalmat is, amely a legfontosabb szócsövük volt, és ahol rendszeresen bírálták Erdogant.

A leszámolás csúcspontján 2014-ben kétezer rendőrt, sok ügyészt és bírót kirúgtak, sokukat le is csuktak államellenes szervezkedés vádjával. A tisztogatás elsősorban azokat érintette, akik a 2013-ban az Erdogan-kormány több minisztere és Erdogan egyik gyereke ellen is korrupciós ügyekben nyomoztak. Az elnök szerint az egész korrupciós ügy koholmány, a gülenisták műve.

Az Erdoganhoz hűséges sajtó rendszeresen felveti, hogy Gülen a CIA embere, és az amerikaiak arra használják, hogy puccsot szervezzen az elnök ellen. Az amerikai kormány az ezzel kapcsolatos kérdésekre azt szokta nyilatkozni, hogy az elképzelés nevetséges, és méltóságon aluli volna válaszolni rá.

Gülen éjjel kiadott egy közleményt, amiben elítéli a puccsot, békés rendezésre szólít fel, és felelőtlennek nevezi azokat az Erdogant támogató kommentátorokat, akik szerint ő és mozgalma áll a katonák akciója mögött.

Erdogan totális hatalomra tört

Erdogan arra készült mostanában, hogy elnöki rendszerré alakítsa át a török köztársaságot, és miután tavaly novemberben pártja megnyerte a választásokat, ehhez új alkotmányt akart elfogadtatni. Rendszere egyre diktatórikusabb lett az utóbbi években. Ahogy állítólag a jordán királynak mondta egyszer: „Számomra a demokrácia olyan, mint a busz. Felszállok rá, de csak addig megyek vele, ameddig szükségem van rá.”

Erdogan az elmúlt másfél évben minden lehetséges fronton súlyos konfliktusokba keveredett. Ezek biztosan megkönnyítették a puccsisták szervezkedését, hiszen Erdogan lényegében külső szövetséges nélkül maradt. Ugyanakkor az amerikai és a német kormány is kiállt a demokratikusan megválasztott kormány mellett, vagyis egyértelműen jelezték, hogy a puccsot nem támogatják. Az orosz kormány viszont csak aggodalmának adott hangot az elmérgesedő helyzet miatt.

Polgárháború és terror

Az utóbbi időszakban kiújult a polgárháború a kurdok lakta keleti országrész több városában, és a kurd parlamenti képviselők ellen hazaárulási pereket készítettek elő. A sajtószabadságot erősen korlátozták, újságírók sorát csukták le.

Terrortámadások sora rázta meg az országot tavaly és az idén, ezeket részben az Iszlám Állam, részben pedig kurd szakadárok követték el.

Vita a hadvezetéssel

Erdogan a híresztelések szerint szívesen beavatkozna a szíriai polgárháborúba, miután az általa támogatott felkelő csoportok vesztésre állnak az iráni-orosz (Aszad-párti) beavatkozás óta. Csakhogy állítólag a török főtisztek ellenzik a túl veszélyes kalandot, és különösen tartanak attól, hogy háborúba sodródnak Oroszországgal.

Belső leszámolások

Májusban Erdogan kirúgta addigi miniszterelnökét, azt a Davatoglut, aki végigtárgyalta az EU-val a menekültek megállításáról szóló alkut. Amikor Davatoglu már tudta, hogy mennie kell, akkor meglátogatta a török hadsereg vezérkarát, és közölte, hogy a török demokrácia legfőbb őreként tekint a fegyveres erőkre.

Elmérgesedő viták Brüsszellel, Moszkvával és Washingtonnal

Erdogan nyíltan zsarolni kezdte az európaiakat, hogy ha nem teljesítik újabb feltételeit, akkor menekültekkel árasztja el a kontinenst.

Tavaly ősszel a török hadsereg lelőtt egy orosz vadászgépet, ezzel mélypontra jutott Erdogan viszonya Oroszországgal is, bár alig két hete bocsánatot kért az orosz elnöktől, és állítólag kibékültek Putyinnal.

Az is nyilvánvaló, hogy Barack Obama hamarosan leköszönő amerikai elnök lesújtó véleménnyel van Erdoganról, akit ugyan régebben a demokrácia bajnokának, és a legnormálisabb muzulmán vezetőnek tartott, de akkorát csalódott benne, hogy mostanra kifejezetten irritálni kezdte.