Emberemlékezet óta próbálja megfejteni az emberiség, hogy hogyan működik az emlékezet. Olyan kérdésekre keressük a választ évezredek óta, mint hogy miért lesz valamiből emlék és miért felejtünk el fontosnak tűnő dolgokat, min múlik, hogy mit tudunk felidézni vagy megtanulni és miért kezdenek el halványulni emlékeink párhuzamosan azzal, ahogy idősebbek leszünk.

Az elmúlt évtizedekben az idegrendszeri kutatások és a kognitív tudományok előretörésével párhuzamosan rengeteget tudhattunk meg ezekről a kérdésekről is. Július 17-étől egy héten át Budapesten zajlik majd a legkomolyabb nemzetközi memóriakutatási konferencia, az ötévente megrendezett International Conference on Memory (ICOM), ahol 1100 szakember, köztük a világ legjegyzettebb memóriakutatói beszélnek majd mindarról, amit aktuálisan az emlékezetről tudni érdemes.

Ezekről a kérdésekről beszélgettünk az idei konferencia egyik szervezőjével, a BME Kognitív Tudományi Tanszékének munkatársával, az MTA Nemzeti Agykutatási programjának kutatócsoport-vezetőjével Racsmány Mihállyal.

Nincs tiszta emlékezés

"A legizgalmasabb dolog, amit az emlékezetkutatás az elmúlt évtizedekben felfedezett, hogy az emlékek igazából nincsenek sehol."

- foglalja össze Racsmány röviden, hol tart most az emlékezés megértése. A közelmúlt technológiai fejlesztéseinek, a modern képalkotó eljárásoknak, mint amilyen az fMRI és a különféle stimulációs technológiáknak köszönhetően pontosabb képünk van az idegrendszerünk működéséről, mint valaha.

Erre pedig szükség is van: maga az emlékezés egy nagyon komplex működési rendszer. Egyszerre zajlik benne az információ tárolása, a világról szóló háttértudásunkat biztosító séma-rendszer felépítése és működtetése és maga az előhívás is, aminek eredménye az emlékezés.

Olyan viszont, hogy tiszta emlékezés, nincs. Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor egy hang, egy illat vagy egy kép megidéz valamit bennünk és egy régi emlék ellenállhatatlanul előtör. Ez azonban sosem egy közvetlen folyamat: az apró inger, mint a madeleine nevű sütemény Proustnál, beindít egy keresést az agyban, de ez már egy szisztematikus keresési folyamat, ami épít arra a rengeteg tudásszerű információra, amit az idegrendszerünk hálózatai tárolnak.

Mostanra elég sokat lehet már tudni arról, hogyan végzi az emlékezést az idegrendszerünk. Gyakorlatilag darabkákból építi össze azt a képet, amit keresünk ilyenkor: az idegrendszer különféle hálózatai nem kész emlékeket tárolnak, hanem töredékeket és információrészleteket, az emlék pedig csak az előhívás során jön létre.

Évszázadokig élt élénken az a metafora, hogy az emlékezetünk olyan, mint egy raktár: az emlékeink készen tárolódnak valahol az agyunkban, van amit megőrzünk és ezeket fel tudjuk idézni, mások pedig tönkremennek és akkor elfelejtjük őket. Ezt a képet cáfolta meg az emlékezet pszichológiai és idegtudományi vizsgálata. E szerint egy adott pillanatban nem egy pontos lenyomatát hívjuk elő egy történésnek, hanem a velünk történt események során átélt élményeknek egy nagyon leegyszerűsített, kivonatolt változatából tárolunk el bizonyos részleteket és minden egyes előhívás módosítja ezt az emléket.

Tanulási forradalom jöhet

Azt, hogy az emlékek jelentős részben az első előhívás alkalmával jönnek létre, erősítette meg 2008-ban a most szintén Budapestre érkező Henry L. Roediger Jeffrey D. Karpicke-vel közösen a Science-ben publikált kísérlete is, ami mára világhírű lett.

Racsmány elmondása szerint a pedagógiában a legtöbben a tanulás folyamatát még mindig úgy képzelik el, hogy amikor tanulunk, próbáljuk bevinni, mintegy kódolni a magunk számára az információt. Ha pedig később ellenőrizni akarjuk, mennyire voltunk sikeresek, egy teszttel tehetjük meg ezt.

Roedigerék viszont arra jutottak, hogy az előhívás, azaz a tanulás utáni teszt kitöltése nem egy ellenőrzési pont, hanem maga az a cselekedet, ami létrehozza az emléket. Kísérletükben amerikai egyetemistáknak kellett megtanulniuk szuahéli szavakat. Volt, akinek hagyták, hogy számos alkalommal elolvassa a szavakat, hagytak időt a memorizálásra és csak utána kérdezték ki őket, míg a diákok egy másik csoportjának pár olvasás után neki kellett ülnie egy tesztnek.

A tapasztalat az volt, hogy akik húsz-harminc alkalommal is elolvashatták a szólistát, közvetlenül a tanulás után sokkal jobb tesztet írtak, mint azok, akiknek csak pár alkalom állt a rendelkezésére. Viszont egy hét múlva, amikor vissza kellett menniük, azok, akik az előhívást gyakorolták, sokkal jobb eredményt értek el.

"A pedagógia a tesztet csak ellenőrzésre alkalmazta, nincs még olyan szisztematikus oktatási program, ami arra menne rá, hogy folyamatosan csak előhívatjuk valakivel az információt."

- mondja Racsmány, aki beszélt arról is, hogy az elmúlt tíz évben hatalmas robbanás volt tapasztalható ezen a területen: ma már sokkal többet tudunk arról, hogy milyen nehézségű feladat, milyen időzítéssel a legideálisabb ahhoz, hogy az előhívás alapú tanulás hatékonyabb lehessen, az Egyesült Államokban pedig már készülnek az első átfogóbb oktatási programok is, melyek erre a módszerre épülnek.

Ezek a tapasztalatok is mind azt mutatják, hogy az emlékezés nem csak módosítja az emlékeket, hanem ez az, ami létre is hozza őket. A későbbi alkalmakkor pedig már arra emlékszünk, amire legutóbb is emlékeztünk, nem pedig magára az eseményre.

Ennek megvannak persze a maga kockázatai is. Kísérletek igazolták azt a hatást, ami egy szemtanú első kihallgatásánál is jelentkezhet: ha a nyomozók állítókérdéseket tesznek fel (például: mit csinált a piros ruhás nő?), akkor egy héttel később, egy ismételt kihallgatásánál már jó eséllyel a szemtanú piros ruhára fog emlékezni, függetlenül attól, hogy milyen színű ruha volt amúgy a szóban forgó nőn.

Csalunk a családi vacsorákon

Az emlékezetkutatás egy másik fontos témája, hogy miből lesz egyáltalán emlék. Nap mint nap megszámlálhatatlan mennyiségű élmény és információ ér minket. Az agyunk ebből rengeteget feldolgoz, de nyilván nem mindent. De min múlik, hogy mi szűrődik át és lesz később előhívható?

Ezzel a kérdéssel foglalkozik a Washington Egyetem kutatója, Jeffrey Zacks. Zacks a szegmentáció fogalmával dolgozik: amikor eseményeket nézünk a világban, idegrendszerünk automatikusan felosztja azt. A felosztás egyik fő szervezőelve a szereplőknek tulajdonított célokban rejlik.

Racsmány egyszerű példát hoz: képzeljük el, hogy valaki sátrat állít fel, mi meg figyeljük közben. Amíg a cölöpökkel bajlódik, tevékenysége hiába áll több különféle mozdulatsorból, agyunk számára egyetlen eseménysor marad. Ha viszont hirtelen elmegy vízért, akkor új cél jelenik meg és új szegmens indul.

A világ tapasztalása közben agyunk folyamatosan előrejelzéseket állít elő a háttérben. És minden alkalommal, amikor eltérést tapasztal a kész sémarendszerhez képest, új modellt kell létrehozni. Ezt a modellt aztán tároljuk, így születik egy új emlék lehetősége.

Ha megnézzük az önéletrajzi emlékeket, látni, hogy a legtöbb emlékünk 18 és 22 éves korunk közötti időszakból származik, az utána következő évekről egyre kevesebb emlékünk van. Ahogy ezt a konferencia társzervezője és az ICOM alapítója, Martin A. Conway kimutatta, ennek az az oka, hogy egyre kevesebb olyan esemény történik a környezetünkben, amit a sémarendszerünk nem jósolt meg előre. A kiugró, érdekes, traumatikus és váratlan dolgokat persze megjegyezzük, de ezekből egyre kevesebb ér minket.

Külön szakkifejezés is van arra a jelenségre, hogy hogyan ugrik ki az emlékeink száma húszas éveink elején, hogy aztán némi lejtmenet után idős korunkban ismét több konkrét eseményre emlékezzünk. Ez utóbbinak nagyon egyszerű oka van, a visszaemlékezés pillanatában ezek közeli eseménynek számítanak és így jobban emlékszünk rájuk.

Az emlékezés másik lényeges vonása, hogy valójában nagyon kevés olyan igazi emlékünk van, ami tényleges konstruktív munkát igényelne az idegrendszertől.

Racsmány a családi vacsorákon előadott történetek példáját hozza. Ezek jellemzően újra és újra ugyanazok a sztorik, amit a fiatalok udvariasan végig is hallgatnak és az egésznek van fontos társadalmi szervező szerepe. De ezek az emlékezés eredeti funkciójához, azaz hogy konstruktívan előbányásszuk a szenzoros részleteket és ebből az előhívás során rakjuk össze az emléket, már nem igazán kapcsolódnak:

"Ezek már fix reprezentációk, amiket mindig ugyanúgy mondunk el és valószínűleg nem sok közük van az eredeti eseményekhez. Már ki van benne jelölve a szereplők célja, narratív keretet is kaphat, a végére odakerül egy poén. Ezek lényegében már nem is emlékek, de közben csak erre emlékezünk, az eredeti történését már csak nagyon nehezen tudnánk felidézni. Az első alkalommal jól elmondott sztori örökre rögzítette a szerkezetet."

Az érzelmek máshol laknak

A budapesti rendezvény arra is lehetőség, hogy rengeteg különféle szakterületen dolgozó kutató találkozhasson. Az emlékezetkutatás ugyanis egyszerre érinti például a pszichológia, a genetika, az idegtudomány, a molekuláris biológia vagy a társadalomkutatás terepét. Éppen ezért a konferencia legizgalmasabb előadásai éppen azok lehetnek, melyek nem kész válaszokat, hanem csak problémafelvetéseket kínálnak.

A konferencia nyitóelőadását a Harvard kutatója, Daniel L. Schacter tartja (akinek Az emlékezet hét bűne című könyve Magyarországon is népszerű volt). Schacter mostanában azzal foglalkozik, hogy az emlékezés egyik legfontosabb funkciója nem is a múlt leképezése, hanem a jövő valamiféle előrejelzése: kutatások alapján a jövőbeni események elképzelése ugyanazokon az idegrendszeri hálózatokon alapul, mint amikor múltbeli eseményeket akarunk előhívni.

Azoknál a nagyon súlyos amnéziás betegeknél, akiknél sérült a múlt felidézésének képessége, sérül a jövő elképzelése is. Képtelenek az úgynevezett mentális időutazásra, azaz sem a múltba, sem a jövőbe nem tudják magukat elképzelni, a jelenbe vannak beleragadva. Ha egy ilyen állapotban lévő embert a jövőről kérdezünk, nagyon leegyszerűsített, sematikus dolgokat tud csak mondani.

A konferencia másik kiemelt témája a gátlás és elfojtás kérdése. A fő kérdés az, hogy hogyan zajlik az a folyamat az idegrendszerünkben, ami során bizonyos emlékeket motiváltan nem tudunk felidézni. A téma egyik legismertebb kutatója, a Cambridge Egyetemről érkező Michael C. Anderson egy egész szimpóziumot szervez erről Budapesten.

Az, hogy egyes információk, melyek az adott előhívási céljaink szempontjából elkerülendők, hogyan kerülnek gátlás alá, még mindig egy nyitott kutatási terület, Racsmány elmondása szerint a vizsgálatok jelenleg arra összpontosítanak, hogy ilyen esetben az egész emlék kerül-e gátlás alá vagy csak az előhívási útvonalon jelenik meg egy blokkoló tényező.

Hasonlóan sok nyitott kérdést rejt még a traumatikus emlékezet is: a poszttraumás stressz szindrómának (PTSD) nevezett tünetegyüttes például több ponton is kapcsolódik az emlékezethez. Egyrészt gyakran kísérik amnéziás tünetek, máskor viszont korábbi traumatikus élmények flashback-szerűen térnek vissza, de nem emlékként, hanem jelenbeli eseményként megélve.

"Az emlékezést mindig kíséri az idegrendszernek egy speciális jelölő működése, ami informál minket arról, hogy amit látunk vagy hallunk, az nem a jelenre vonatkozik, hanem egy régi eseményt indexszálunk vele. Úgy is szokták mondani, hogy emlékezési üzemmódba vált át az agy."

De ezeknél a flashback állapotoknál ez nincs jelen: úgy jönnek elő súlyos emlékek, például egy autóbaleset képei vagy hanghatása, hogy az agy nem jelzi számukra, hogy ez múltbeli történés. Ez nagyon traumatizáló élmény tud lenni. Racsmány szerint annak megértése, hogy ez hogyan történik, nem csak a kezelés szempontjából lenne fontos, de sokat elárulna az idegrendszer működéséről is.

Kiemelt téma az érzelmek szerepe is. Korábban az volt a legelterjedtebb elgondolás, hogy az érzelmek valahogy modulálják az emlékezeti hálózatok működését. Azaz ami érzelmileg fontos nekünk, akár pozitív, akár negatív értelemben, azt az érzelmi hálózat jelzi és ez arra serkenti az emlékezeti hálózatot, hogy ezeket jobban tárolja,

Ma viszont már azt gondolják erről a kutatók, hogy ez nem így van. Több kutatás is arra jutott, hogy az érzelmi emlékeket egy másik hálózat tárolja. A budapesti konferencián is résztvevő Andrew Yonelinas szerint például az érzelmileg terhelt emlékeink azért olyan nehezen módosíthatóak, mert egy lényegesen ősibb idegrendszeri hálózat játszik szerepet az előhívásukban. Egy sokkal nehezebb módosítható, sokkal rigidebb, sok szempontból eltérő működésmódot mutató információraktározási rendszer felelhet ezekért.

Ezért fordulhat elő, hogy akinek például károsodik a neutrális emlékműködése, annak az érzelmi emlékek esetében megmaradhat az információfeldolgozása. Ez most az egyik új nagy terület a memóriakutatásban, ahonnan sokan várnak eredményeket. Racsmány szerint ha sikerülne feltárni az érzelmek és az emlékek idegrendszeri kapcsolatát, az sokat segíthetne például a depresszió és általában a hangulatzavarok megértésében és kezelésében is.

A konferencia honlapja itt érthető el. (Címlapkép: Yves Talensac / Photononstop / AFP)