Sokáig azt hittem, hogy a legcsúnyább dolog, amit az ember urbanisztikailag elkövethet, az északkelet-kínai Datong pályaudvara melletti szálloda sokadik emeletéről kinézve látható, tetszőleges novemberi délutánon. Szürke vágányokon vesztegelő szürke szerelvények, a háttérben pedig a reménytelenül szürke ég alatt szürke lakótelepek egészen a horizontig. Aztán egy napfényes augusztusi délutánon Macedónia fővárosában rájöttem, hogy van rosszabb Datongnál.

Azon a szürke novemberi napon ugyanis nem vettem észre, hogy az ocsmány jelenen túl még valami látszik Datongban, ha az ember jól figyel: valamiféle szebb jövő. A környékbeli szénbányák ugyan valóban mérgezik a környezetet, de a datongiak legalább abban bízhatnak, hogy az ideiglenes nehézségeken, légúti megbetegedéseken és korai elhalálozásokon túl ott fénylik a remény, hogy egyszer mindenkinek jobb lesz. Szkopjéban semmi ilyesmit nem láttam, csak a budapesti német megszállás áldozatainak emlékművét megszorozva ezerrel.

A macedón főváros központja ma úgy néz ki, mintha Kerényi Imre és a Magyar Művészeti Akadémia végtelen pénzt, teljesen szabad kezet és egy városnegyednyi tiszta lapot kaptak volna, hogy megvalósítsanak mindent, amit csak ész és ízlés hiányában képesek.

Annak megértéséhez, hogy miért tesz egy nemzet ilyet legnagyobb városával, érdemes tisztában lenni Macedónia történelmének alapjaival. Kelet-Európa szinte valamennyi országa küzd identitásproblémákkal és kisebbségi komplexussal, de Macedónia az a típusú pszichiátriai eset, akit nagyvizitkor körbeállnak az orvostanhallgatók, és akiből az elmegyógyintézet főorvosa megírja az akadémiai székfoglalót.

De ne nevessük ki Macedóniát és lakóit (akik, lásd mindjárt, nem szimplán „a macedónok”), más is nehezen viselné, ha a szomszédai szinte egy emberként tagadnák nemhogy a múltját, hanem tulajdonképpen a létezését is. És még az is lehet, hogy a szomszédoknak van igaza. Amit Macedónia három nemzeti hőse szépen illusztrál.

• Először is Nagy Sándor, aki 2400 éve született a mai Görögország területén, az akkori Macedón királyságban. Sem kulturálisan, sem vallásilag, sem nyelvileg nem volt semmi köze ahhoz, amit ma macedónnak hívunk, őt összefüggésbe hozni a mai Macedóniával olyan, mint Attila hun királyt magyar hősnek tartani.
  
• Másodszor Nagy Sámuel, akit a Macedónián kívüli világ egyöntetűen nevez bolgár cárnak. Sámuel nagyjából a magyar Szent István kortársaként uralkodott Nagy-Bulgáriában, amíg a Bolgárölőnek nevezett II. Baszileosz bizánci császár meg nem semmisítette birodalmát.
  
• Harmadszor pedig az az Agnes Gonxha Bojaxhiu, aki ugyan valóban Szkopjéban született, viszont albán katolikusként, és később Teréz Anyaként futott be szép karriert a távoli Kalkuttában.
  

Hogy a bolgárok és a macedónok mennyire külön nép, a bolgár és a macedón pedig mennyire különböző nyelv, még a Balkánhoz képest is annyira kényes téma, hogy maga Carla Del Ponte sem merne hozzányúlni. Az viszont egészen biztos, hogy a mai Macedónia 1946-ban, Tito kegyelméből született meg, még az egykori Jugoszlávia részeként, és csak 1991-ben lett független állam, egészen meglepő módon egy teljesen békés népszavazás eredményeként. Sokat elmond szegény független Macedónia értékéről, hogy Szlobodan Milosevics, aki elég nehezen engedett el bármit, amit kellő fantáziával szerbnek lehetett nevezni, csak egy egészen kicsit morgolódott az elszakadáskor.

(Legjobb balkáni vicc az 1990-es évekből: Űrhajó száll le a Holdon, benne amerikai, orosz és szerb delegációval. Az amerikaik közlik, hogy ők már jártak itt, szóval a Hold az övék. Az oroszok erre azzal érvelnek, hogy viszont ők voltak az elsők az űrben, tehát ott fenn minden az övék. Erre az egyik szerb lelövi saját delegációja többi tagját, majd ordítani kezd: „AHOL SZERB VÉR FOLYT, AHOL SZERB SÍROK TORNYOSULNAK, AZ MINDIG IS SZERBIA VOLT, ÉS ÖRÖKKÉ SZERBIA IS MARAD!!!!”)

És az is biztos, hogy Macedóniában még mindig nem lehetett megtartani a 2011-ben esedékes népszámlálást, annyira kényes téma a lakosság etnikai összetétele. 2002-ben az ország kétmillió lakosának 65 százalékát hozták ki macedónnak, de minden független szakértő egyetért abban, hogy ez már akkor sem stimmelt, és a hivatalosan 25 százaléknyi albánnál és 2,7 százaléknyi cigánynál jóval több él Macedóniában. Teljesen reális, hogy ma már Macedónia lakosságának fele sem macedón (etnikailag-nyelvileg-vallásilag-kulturálisan), miközben az országot uraló szkopjei politikai-gazdasági elit gyakorlatilag teljesen az. Ez a megosztottság számtalan problémát szül, amelyekkel mi most nem fogunk foglalkozni, hiszen cikkünk témája a szkopjei urbanisztikai katasztrófa.

A ma félmilliós fővárost 1963-ban szinte teljesen romba döntötte egy pusztító földrengés, a foghíjtelkekre pedig elsősorban brutalista és szocreál épületeket emeltek nagynevű jugoszláv építészek, valamint a japán Tange Kenzo irányítása alatt. (Tange annak idején Hirosima újjáépítésében is fontos szerepet kapott.) Nikola Gruevszki, az ország 2006-ban hatalomra került miniszterelnöke azonban úgy érezte, hogy ez a japán-jugoszláv-idegen Szkopje nem méltó a független Macedóniához, és 2010-ben útjára indította a Skopje 2014 nevű, katasztrófába torkolló projektet.

A Skopje 2014 fedőnevű akciónak alapvetően két célja volt: erősíteni a macedón nemzeti öntudatot, valamint minél többet lopni. A sorrend mindegy, viszont a projekt csak félig járt sikerrel. Az eredetileg 80 millió euróra saccolt ráncfelvarrás a legújabb számítások szerint 567 millió euro költségnél jár, de mivel még nincs minden kész, a végső számla ennél is magasabb lesz. Az európai mércével koldusszegény országban biztos lehetett volna hasznosabban is elkölteni ezt a sok pénzt, a pazarlást pedig különösen fájóvá teszi, hogy mint minden hasonló volumenű kelet-európai beruházás esetében, a pénz jelentős része a politikusok és haverjaik zsebébe vándorolt.

De még ezt is el lehetne nézni, ha a lopásból nem az született volna, amit én a Vardar folyón átívelő egyetlen tisztességesen felújított hídról 2016 júliusában láttam, és amitől előbb elszomorodtam, aztán kinevettem, végül pedig nagyon megsajnáltam szerencsétlen macedónokat – vagy hát macedóniaiakat –, amiért ezzel a borzalommal, a világ legrondább városával még nagyon sokáig együtt kell élniük.

Hadd fogjam meg a kezed, kedves olvasó, és mutassam meg neked a Kőhíd nevű kőhídról elénk táruló panorámát.

Vegyük először is szemügyre az alattunk csörgdező, még a medrét sem kitöltő Vardar folyócskát. Talán szebb lenne, ha a partjait már rendezték volna, mert ez így összegraffittizve nem az igazi. És azt a csatornát is érdemes lett volna elrejteni, olyan csúnya, ahogy az a mocskos víz ömlik bele a folyóba. Az viszont biztos, hogy ezeket a gigantikus gályaszerűségeket nem kellett volna ráépíteni, mert ezek a borzalmak még ebből a szörnyű környezetből is kiemelkednek. Gondolom muszáj volt, hogy a haverok éttermeket és kaszinókat üzemeltethessenek rajtuk.

Az ott az északi parton a régi szkopjei bazár maradványa, ahol ugyan megmaradt néhány régebbi mecset és templom, de az életet onnét is sikerült kikergetni egészen az óvároson kívülre, ahol vidám albánok árulnak az ég világon mindent, és még Taulant Xhaka-mezeket is. Kár, hogy az már innét nem látszik. Nem úgy, mint a folyóparton végig pöffeszkedő középületek, minisztériumok, múzeumok és miegyebek, amik talán az itt egykor álló klasszicista épületeket próbálják felidézni, de valójában mindegyik Siklós Mária másfél évtized után is sokkolóan csúnya Nemzeti Színházára hasonlít. Ezt a stílust majd oligarchabarokként fogja ismerni az utókor.

Bolygónknak nincs még egy pontja, ahol olyan sűrűségben találhatók szobrok, mint Szkopje mai belvárosában. Már a középületek homlokzata és teteje is tele van rakva ezekkel a szigorúan iskolás emberábrázolásokkal, de az igazi csúcshoz nézzünk el a Vardaron keleti irányba, és tekintsük meg a Skopje 2014 keretében épített két új gyaloghidat. A távolabbi a Művészetek Hídja, és csordultig tele van pakolva a macedón kultúra nagyjaival. A közelebbinek viszont az a neve – nem viccelek, esküszöm –, hogy Macedóniai Civilizációk Hídja, és még Nagy Sándornál is régebbről indulva összeszedett, kétségesnél kétségesebb macedónságú történelmi alakok díszítik. A világ második legrondább hídja a szomszédos Művészetek Hídja, de még az sem emelkedik a giccs ilyen magasságaiba, ahol még arra is figyelt az alkotó, hogy a híd egy részét ne járólapok, hanem csúnya üvegelemek borítsák.

A hidakat és a folyó két partját borító kandelábererdőt tényleg inkább felejtsük el, legyen elég annyi, hogy ezek nemcsak együttesen, de külön-külön is tökéletesen reprezentálják a 21. század kelet-európai politikájának esztétikáját. És végképp ne foglalkozzunk a Vardar déli partján sorakozó csúnya és szegényes iroda- és panelházakkal, valamint az előttük már most teljesen széttöredezetet díszburkolattal. Tekintsük meg inkább az egész Skopje 2014 projekt koronáját, amire szerencsére tökéletesen rálátunk a Kőhídról.

Ha csak annyit mondok, hogy gigantikus Nagy Sándor-lovasszobor és szökőkút, nyilván mindenki valami igazán rémisztőre gondol, de garantálom, hogy a valóság ezúttal mindent felülmúl. Egy önmagában is korszakalkotóan giccses, oroszlánokkal és katonákkal körbevett oszlopszerűségen ágaskodik Bukephalosz, a történelem talán legnagyobb hadvezérének legendás lova, rajta pedig ott ül Minden Macedónok Ősatyja, Szellemi Vezére és Példaképe, Nagy Sándor. Az egész szoborcsoport szökőkútként üzemel, amin még az oroszlánok is vizet köpnek, éjszaka Sándor és menazsériája diszkóvilágítást kapnak, és a fény- és vízjátékot suta térzene is kíséri.

Nehéz megmondani, hogy maguk a szkopjeiek mit gondolnak a városukkal elkövetett szörnyűségről. Az mindenesetre látszik, hogy szemben más macedóniai vagy dél-balkáni városokkal, Szkopje központjából sikerült kiölni a dél-balkáni élet egyik csúcspontját, a napnyugta utáni össznépi korzózást. A giccses díszletek közt mintha se fiataloknak, se öregeknek nem lenne kedve fel-alá sétálgatni céltalanul. Pedig ez a korzózás nem a levegőzésről szól, hanem sok szegény helyi számára gyakorlatilag az egyetlen szórakozási lehetőség. Szkopjéból még ezt is sikerült kiirtani.

A nevetséges szobrok és a csúnya középületek közt csak egyetlen csoport, az országban dúló korrupció és az általánosan siralmas közállapotok ellen tüntetők érzik jól magukat. Nekik köszönhető, hogy a Skopje 2014 keretében emelt izék jelentős része festékbombákkal lett kidekorálva. Ez egyébként sokat emel az összképen, ahogy az a legjobban a projekt másik emblematikus alkotásán, a Macedónia Kapuja nevű, felesleges diadalíven látszik a legjobban.

Ha nincsenek a tüntetők, csak egy unalmas, anakronisztikus, lehangoló hamisítvány. Így viszont egészen izgalmas modern művészeti alkotás, ha eleve ilyenre építik, talán tényleg jönnének Macedónia fővárosába, akiknek a csalogatására az egész Skopje 2014 készült, a hivatalos magyarázat szerint. Így viszont Szkopje lett a város, amin még az elkeseredett rongálás is csak javítani tud.