Az új szezonnal egyidőben új szelek kezdtek fújni a Britannián. Nem csak az eseménykövetésből vettünk vissza - azazhogy helyeztük át inkább a Facebookra -, de eztán vigyázó szemeinket a Premier League mellett az angol foci többi ütőerén is rajta kívánjuk tartani. Ennek szellemében már olvashattatok egy részletes, háromrészes felvezetést a másodosztályú iszapbirkózás elé, de itt nem állunk meg, hanem alászállunk az igazi purgatóriumba, a poklok poklára, és elmondunk nektek mindent, amit csak tudni érdemes a League One-ról, vagyis a világ harmadik legjobb bajnokságáról. Hajtás után a szó polihisztor főkommentelőnké, Peterborough-é, aki terveink szerint havi rendszerességgel kalauzol majd el bennünket a hamisítatlan brit futball mocsárvidékeire.

Nem tudom, van-e a világnak másik olyan harmadosztályú bajnoksága, ahol a legmagasabb szinten korábban évtizedeket lehúzó csapatok is vitézkednek, de a League One ilyen: a mezőny két legpatinásabb tagja, a Bolton Wanderers és a Sheffield United összesen 73, illetve 60 szezont töltött egykoron az angol futball első vonalában. Összehasonlításképp, a West Ham most kezdi meg az 59. ilyen évadát, de a Soton például csak negyvenedszer tagja az elsőligás mezőnynek, és olyan tradicionális topklubok, mint a Chelsea, vagy a Tottenham is csak alig valamivel több (82, egész pontosan) szereplést tudnak felmutatni. Ja, és csak úgy mellesleg, mind a Bolton, mind a Sheffield United négyszeres FA Kupa-győztes.

A Bolton Wanderers legújabbkori szárnyalásáról és mélyrepüléséről korábban részletesen is értekeztünk. Ha valakit érdekel a sztori, erre a linkre kattintva mindent megtudhat Bogdán Ádám egykori csapatáról.

A Sheffield United ezen a szinten az egyik legtehetősebb angol csapatnak számít, a tulaj pedig az a Kevin McCabe, aki annak idején a IX. kerületben is letette a névjegyét - bár a ferencvárosi drukkerek aligha emlékeznek rá párás szemgödrökkel. Anyaországi csapata sem a sikeresség mintaképe, mert bár kétszer is nagyot meneteltek a kupában az elmúlt években (2014-ben az FA Kupában, egy évvel később a Ligakupában mentek el az elődöntőig), a bajnokságban egyszer sem jött ki nekik a lépés. Sorrendben 3., 5., 7., és 5. helyen végzett a csapat a tabellán, és végül minden szezonban sikerült elbénázniuk a feljutást, ami pedig hosszú idő óta kimondott célnak számít a klubházban.

Tavaly még egy kifejezetten ismert név, a Southamptont hosszú száműzetést követően a harmadosztályból a Premier League-be vezető Nigel Adkins volt a csapat edzője, de miután a "Blades" csak a 11. helyen zárt a tabellán, neki nem meglepő módon le kellett adnia a munkakönyvét a portán. Helyette most az a Chris Wilder dirigál, aki egy éve igába hajtotta a negyedik vonal fejét a Northampton Town kispadján - ez az a csapat, amelyikkel José Mourinho a Ligakupa következő körében találkozik, és amelyiknek amúgy Shaquille O'Neill is a szurkolója valamilyen rejtélyes oknál fogva -, de a csapat legnagyobb erőssége inkább az anyagi biztonság: a korábbi években simán előfordult, hogy Championship-középcsapatok alapembereit is magukhoz tudták csábítani.

Bár a pénzügyek rendben vannak, a botrány nem ismeretlen vendég a klubház környékén, az elmúlt években ugyanis több Sheffield United játékosnak is meggyűlt a baja a törvénnyel. 2012-ben Ched Evanst ítélték 2 év letöltendő börtönre nemi erőszak miatt (a játékos azóta is ártatlannak vallja magát és harcol a nevének tisztára mosásáért), az elmúlt hetekben pedig a nem is olyan rég még csodagyereknek tartott José Baxter drogtesztje bizonyult pozitívnak (rövid idő alatt másodjára), így az FA 12 hónapos eltiltással sújtotta őt.

A csapat otthona a 32 700 fő befogadására alkalmas Bramall Lane, amellyel kapcsolatban mindenképp meg kell említeni, hogy ebben a stadionban rendezték minden idők első villanyfényes labdarúgó mérkőzését 1878-ban - tizenkét évvel a Sheffield United megalapítása előtt. A Lane egyébként az Egyesült Királyság legrégebbi stadionja: 1855-ben nyitotta meg kapuit a látogatók előtt.

Ha League One és nagy múltú csapatok, akkor nem lehet elmenni szó nélkül a Coventry City mellett sem. A közép-angliai egyesület 1967 és 2001 között - vagyis röpke 34 évig - folyamatosan az első osztályban szerepelt, igaz, a húsos fazék közelébe csak nagyritkán került: a csúcsot a 6-7. hely környéke jelentette a klub számára, és persze az 1987-es FA Kupa-győzelem. Az elmúlt években hatalmas pénzügyi gödörbe szaladtak bele, volt hogy a megszűnés és a 9. ligából való újraindulás veszélye is fenyegette őket, valamint kétszer is 10 pontos levonással kellett kezdeniük a League One küzdelmeit a csődeljárás miatt, és a rettentően érdekes,"Nincs pénze a csapatnak? Ne engedjük nekik még azt sem, hogy hazai pályán játszhassanak!" elv miatt még a stadionjukat is el kellett hagyniuk egy időre.

Szerencsére a nehéz, szűk pénztárcájú és pontlevonásokkal fűszerezett éveket túlélték kiesés nélkül, majd tavaly már visszatérhettek az otthonukba is, a 32 ezer fő befogadására alkalmas Ricoh Arénába. Félig-meddig kezdenek kilábalni a gondokból, a tavalyi szezonban elért 8. hellyel pedig jelezték, hogy mostantól nem a kiesés elleni harcban szeretnének részt venni, hanem irány a Championship! Kíváncsian várjuk, hogy mire megy majd Tony Mowbray az 1883-ban, egy bicikligyár dolgozói által alapított égszínkék egyesülettel.

A Charlton Athletic a 2000-es évek közepén stabil Premier League-csapatnak számított, ehhez képest komoly visszaesés, hogy most a harmadik vonalban bohóckodnak. Magyar vonatkozás náluk is akad, a klub annak a Duchatelet-famíliának a játékszere, amelyik Újpesten is fizeti a cehhet, és akik aligha voltak elégedettek, amikor a gárda tavaly kiesett a Championshipből. A cél természetesen az azonnali visszajutás, ehhez pedig papíron a keret is rendelkezésre áll: a Transfermarkt szerint nekik van a legértékesebb merítési lehetőségük a bajnokságban, tele vannak válogatott játékosokkal, és még egy Eb-hős is a a zsákban van az északír Magennis személyében.

A célhoz ráadásul nem csak játékosokat, de edzőt is szereztek, méghozzá a jobbik fajtából: a Cardifftól elcsábított Russel Slade arról híres, hogy nem szórja feleslegesen a klub pénzét. Úgy húzott le 4 évet a Cardiff előtt a Leyton Orient kispadján, hogy egy centet sem fizetett játékosokért, csak a lejárt szerződésűek között halászgatva épített fel egy olyan csapatot, amivel kétszer a 7., egyszer pedig a 3. helyen végzett a harmadosztályban. A Leyton korábban folyamatosan a kiesés ellen küzdött, és amint Slade felállt a padról, alá is szállt a League Two-ba...

Meglepő lenne, ha az Athletic nem érne oda legalább az első hat hely valamelyikére. További fun factek:

- van egy FA Kupa győzelmük 1947-ből,

- 1957. december 21-én, a Charlton-Huddersfield másodosztályú mérkőzésen produkáltak egy olyan tettet, amit azóta is emleget az a néhány Charlton-drukker, akinek volt szerencséje. Történt ugyanis, hogy a hagyományos Boxing Day találkozón már 5-1-re ment a félidőben a Bill Shankly vezette Huddersfield, amikor sok csalódott hazai drukker úgy döntött, inkább beszerzik még az utolsó karácsonyi ajándékokat a fa alá ahelyett, hogy tovább nézzék ezt a csúfos meccset. Rosszul döntöttek, mivel a Charlton úgy tudott fordítani a második játékrészben, hogy a félidő nagy részét 10 emberrel játszották végig. Ezt a 7-6-os Charlton-Huddersfield meccset máig minden idők legnagyobb fordításai között emlegetik,

- a Charlton drukkerek nagyon utálják a TV-s meccseket: a londoni csapat 1947 és 1995 között nem nyert élőben közvetített mérkőzést.

A Peterborough United ugyan nem akkora név, mint a fenti csapatok, de kétségkívül érdemes néhány szót ejteni róluk, elsősorban azért, mert általában remekül dolgoznak az átigazolási piacon. A klubot amúgy 1934-ben alapították, és a legkomolyabb sikerük egy 18. hely a Championshipben, szóval tényleg nem roskad össze az ember a patinájuk súlya alatt.

A modelljük lényege, hogy a klub elsősorban a megfigyelői hálózatába invesztál. Rengeteg scoutjuk járja az alacsonyabb ligás meccseket, ahol kiszúrják a könnyen megszerezhető tehetségeket, fillérekért leigazolják őket, majd busás haszonnal adnak túl rajtuk. Néhány példa az utóbbi évekből:

- Conor Washington, akit fél millió fontért vásároltak a Newport County csapatától, aztán két évre rá majd' 3 millióért adtak el a QPR csapatának.

- Britt Assombalonga, aki ugyan a magasabb ligában szereplő Watford játékosa volt, de ott sosem kapott lehetőséget, folyamatosan kölcsönadogatták a negyed- és ötödosztályba. Itt szúrták ki őt a P'borough megfigyelői, majd 1,6 millió fontért végleg leigazolták. Mindössze egy szezont töltött a csapatnál, de kongói-angol játékos olyan ütemben termelte a gólokat, hogy a következő nyáron már el is vitte a Nottingham Forest - 6 millió jó angol fontért cserébe.

- Lee Tomlin az akkor ötödik ligás Rushden&Diamonds csapatától érkezett 2010 nyarán, 200 font ellenében. Néhány évvel később 1,6 millió fontért vitte el a Middlesbrough, most pedig PL-játékosnak mondhatja magát.

- Dwight Gayle szintén fél millió fontért érkezett egy amatőr csapattól, és elég volt hozzá egy félszezon a Peterborough-ban, hogy a Crystal Palace 4,5 milliót szurkoljon le a játékjogáért.

Sokat keresték Craig Mackail-Smith (150 ezer fontért érkezett, 2,4 millióért távozott), Ryan Bennett (fél millió fontért igazolták, 3,25 millióért adták tovább), és Paul Taylor (majd 1 évig csapat nélküli volt, a Peterboroughnál bizalmat szavaztak neki és "felépítették", rá 1 esztendőre vitte is az Ipswich 2 millióért) megszerzésén is, de naphosszat lehetne sorolni az ilyen okos húzásaikat. Szóval valamit alighanem tényleg tudnak ezek a megfigyelők.

A mostani keret is tele van fiatal tehetségekkel: a mezőnyjátékosok között például nem találunk olyat, aki elmúlt volna 28 éves - ezen játékosok nagy része természetesen rendelkezik amatőr focis múlttal is. Érdemes lesz tehát rájuk odafigyelni, mert ha a feljutásért még nem is biztos, hogy harcban lesznek, de könnyedén láthatjuk itt a jövő Champo- és PL-játékosait.

Az AFC Wimbledon az első huszonegyedik században alapított angol csapat, amelyik eljutott a harmadosztályba. Az alapkőletétel dátuma 2002. volt, ekkor veselkedett neki a klub a kilencedik vonalnak, és mára - nem csekély belefektetett munkával, mert ne feledjük, a klubot drukkerek alapították, miután a tulajdonos Sam Hammam kihúzta a talajt alóluk azzal, hogy Londondól Milton Keynes-be költöztette a csapatot - egészen a League One-ig jutottak. A Milton Keynes Dons ellen vívott meccseiknek külön pikantériája lesz (erről bővebben itt olvashattok, higgyétek el, megéri), de mi magyarok is büszkén figyelhetjük őket, ugyanis ennél a csapatnál dolgozik kedvenc pályamesterünk, a blogunk által már bemutatott Tánczos Gábor.

A Millwall fanatikus és messze földön híres szurkolói is a League One-ban fognak tevékenykedni idén. Bár nem tartozik a sikeres klubok közé, a Millwallt mégis sokan ismerik világszerte a kőkemény szurkolói csoportjai miatt. Több futballhuliganizmussal kapcsolatos filmben is feltűnnek a szurkolóik, természetesen nem úgy, mint "követendő minta" - mi inkább az elrettentő példa összetételt használnánk. És az elrettentőt tessék komolyan, de tényleg nagyon komolyan venni.

Nem mondanánk azt, hogy a Millwall a szigetország leggyűlöltebb csapata, de - Brian Clough után szabadon - tutira benne van a Top 1-ben. Megosztó vélemény, hogy a Millwall vagy a Milton Keynes Dons számít-e a legutáltabb csapatnak Angliában, de a Millwall szurkolók által előszeretettel skandált "No one like us, we don't care" nóta sokat elárul a helyzetről.

A csapatot 1885-ben, Millwall Rovers néven alapították egy skót szállítmányozási cég munkásai. A klubszín kezdetektől a kék és a fehér volt, a skót zászlóra és a skót válogatottra utalván. Két szezont húztak le az élvonalban, azon kívül mindig alacsonyabb ligákban szerepeltek. Legnagyobb sikerük az volt, amikor 2004-ben másodosztályú csapatként FA Kupa-döntőbe jutottak - olyan játékosokkal a soraikban mint Dennis Wise vagy Tim Cahill - , ám ott már nem tudtak egyenlő partnerek lenni a Sir Alex Ferguson vezette Manchester Uniteddel, és 3-0-s vereséget szenvedtek. A csapat menedzsere az a Neil Harris, aki kisebb kitérőket leszámítva szinte egész pályafutása alatt a Millwall futballistája volt. Visszavonulása után volt a Millwall U21-es csapatának az edzője, a felnőtt csapat másodedzője, és 2015 áprilisa óta ő irányít az első csapatnál is. Tavaly a playoff döntőjében buktak el a Barnsley ellen, idén egyértelműen a feljutás a céljuk.

A Bradford City négy évvel ezelőtt annak köszönhetően került a figyelem középpontjába, hogy első negyedosztályú csapatként egészen a Ligakupa döntőjéig jutott, útközben több PL-nagyágyút (többek között az Arsenalt is) búcsúztatva. A döntőben ugyan a legszebb napjait élő Swansea nem kegyelmezett nekik (0-5), de a csapatnak így is ez volt a legnagyobb sikere az 1911-es FA Kupa-győzelem óta. A "Bantams" - magyarul nagyjából: baromfiak - becenévre hallgató klub az egyetlen a világon, amelynek hivatalos színei a bordó és a gyömbér. Ehhez köthető érdekesség, hogy a Harry Potter-könyvek rajongói is előszeretettel vásárolják a csapat szurkolói sáljait, mivel Harry házának, a Griffendélnek a színei majdhogynem azonosak a csapat klubszíneivel.

A csapat megalapítása óta abban a Valley Parade-ban játssza hazai meccseit, amely az angol futball történetének egyik legtragikusabb helyszíne: 1985. május 11-én egy eldobott cigarettacsikk miatt tűzvész keletkezett, melyben 56 szurkoló veszítette életét. Ez volt a Bradford City utolsó hazai meccse ebben a szezonban, épp a soron következő hetekben akarták kicserélni az előregedett fa szerkezetű lelátót fém alapúra... A tragédiára emléktábla emlékeztet a létesítmény oldalán.

Az együttes menedzsere a 40-szeres skót válogatott Stuart McCall, ő korábban játékosként tíz évet húzott le a nyugat-yorkshie-i csapat mezében, szóval a helyismerete biztosan nem fog a remek eredmények útjába állni.

A mezőny további része is meglehetősen színes képet mutat: itt van a kétszeres FA Kupa-győztes Bury, amely a századforduló óta (nem a mostanira gondolunk, hanem a boldog békeidőkre) keresi önmagát, de az a Bristol Rovers is, amely zsinórban két szezonban ugrott osztályt. Nem ők jönnek azonban a legmélyebbről: Jamie Vardy egykori csapata, a Fleetwood Town tíz éve még a hetedik-nyolcadik vonal között ingázott. A Southend United arról híres, hogy a csapat játékosai 1920 és 1952 között egyetlen piros lapot sem kaptak hivatalos mérkőzésen - ez természetesen rekord, és összesen 1027 meccset jelent. A Chesterfield FC játékosai nemrégiben még ennél is mélyebb benyomást tettek ránk, magyarokra: néhány hete a keret felét ki kellett vágni a Szimpla Kertből, mert a magukról megfeledkezett, tajtrészeg játékosok kicsit (amolyan angolos mértéktartással, alighanem a Tony Adams vándordíjra pályázva) kieresztették a gőzt a magyarországi edzőtábor végén.

Pontosan egy hét múlva jövünk a League Two-val, ahol többek között a Portsmouth, a Plymouth, vagy Blackpool próbálja ki idén a szerencséjét, de érintőlegesen foglalkozunk néhány olyan csapattal is, amelyik a ligarendszer legutolsó bugyrának számító Vanarama National League-ben jelent mindennapos vitatémát a drukkereknek. Addig is, ne felefjétek: az igazi futballt a színfalak mögött játsszák!