Nyolc éve sincs, hogy a Bolton a nagy fiúkkal törölte fel a padlót a Premier League-ben és Európában egyaránt. Ma – kilenc fordulóval a Championship vége előtt – 11 pontra vannak a bennmaradást jelentő 21. helytől, és a szurkolók már arra készülnek, hogy jövőre a League One meccseit kell látogatniuk a Macron Stadiumban. De hogy kerültek az álomvilágból a rémálmok világába? Tovább után az angol FourFourTwo cikke nyomán erre keressük ma a választ.

Karl-Heinz Rummenigge nem volt épp jó kedvében. „Marhára ideges vagyok” – mondta a Bayern München fejese a mérkőzés utáni sajttájon. A korábbi nyugat-német csatár néhány pillanattal korábban még az Allianz Arena lelátóján ült és a bajorok UEFA-kupa találkozóját figyelte a Bolton Wanderers ellenében. A vendégek a meccs utolsó pillanataiban egyenlítettek ki és csentek el egy pontot német földről. Rummenigge már a meccs előtt is figyelmeztetett, hogy nem lesz egyszerű a Trotters ellen játszani. Kijelentése megalapozott volt: látta ugyanis a vendégek Premier League meccseit az Arsenal, a Manchester United, a Liverpool és a Chelsea ellenében. Mindannyiuknak meggyűlt a bajuk ezzel a kis lancashire-i klubbal valamikor a szezon során. De senki nem hallgatott Rummeniggére…

Ez nyolc szezonnal ezelőtt történt. Akkoriban egy hideg, esős decemberi este a Reebok Stadionban még a legtehetségesebb fiatal sztárokban is félelmet keltett. Ma, a stadion felett gyülekező viharfelhők egészen más szimbolikus jelentéssel bírnak. A dolgok megváltoztak. Nagyon megváltoztak.

A Premier League-ben töltött éveik alatt egy közvéleménykutatás szerint a boltoni lakosok az ország legkedvesebb és legszeretetreméltóbb teremtései voltak. Manapság, behúzott nyakkal, komor arckifejezéssel járnak a helyiek meccsre. Már amennyien még járnak. Egy ideje már egyre kevesebben, hiszen a csapat tökutolsó a másodosztályban, kábé olyan játékot és kilátásokat mutatva, mint az Aston Villa eggyel feljebb. A mostani hétvégén a Bristol City-hez látogatnak és amennyiben itt is vereséget szenved a jelenleg menedzser nélküli gárda, akkor nagyon valószínű, hogy jövőre már csak a harmadik ligában futhatnak ki a gyepre. Elmúltak az idők, amikor Európa nagyjait verték sorra a PL-ben és a nemzetközi hadszíntéren. (A poszt megírása után lejátszott meccsen a Bolton 6-0-s vereséget szenvedett Bristolban.)

„A csapatok utáltak a Bolton ellen játszani” – meséli Pam Brady, aki időtlen idők óta szorít a csapatnak. „Senkitől sem féltünk. Egyszerűen nem érdekelt minket, hogy ki az ellenfél. Hétfőn, amikor dolgozni mentünk, mesélhettük is a kollégáknak „Megvertük az Arsenalt!”. Most már csak azt mondom, hogy a Boltonnak szurkolok, mert valakinek ez a sors jutott.”

„Emlékszem, az egyik meccs alkalmával az édesapám odafordult hozzám, és azt mondta: „csak élvezd ki ezt, fiam. Élvezd, a játékosokat, akiket látsz, mert soha többé nem leszünk már ilyen jók”. Akkoriban nem nagyon hittem neki, nem is vettem komolyan. De visszatekintve, teljes mértékben igaza volt.” – fűzi tovább Colin Yates, aki a 28 évével egy olyan nemzedék tagja, akik nem ismertek mást, csak a jó éveket, a folyamatos Premier League szereplést és a nagycsapatok felett aratott sorozatos győzelmeket.

A Bolton nem volt régóta az angol elsőosztály tagja, amikor is Sam Allardyce elkezdte feltölteni a keretett nevesebbnél nevesebb játékosokkal. Youri Djorkaeff, Jay-Jay Okocha, Fernando Hierro, Ivan Campo, El-Hadji Diouf vagy Nicolas Anelka mind-mind megfordultak fehér mezben a keze alatt. A hivatalos shopnak még arra sem volt ideje, hogy az Ivan Campo-parókákat árusítani kezdje, a csapat már szárnyalt is a bajnokságban. Négy egymást követő szezont zártak a legjobb nyolcban, ezekből kettőben is sikerült kvalifikálniuk magukat az UEFA-kupába. Az évben, amikor a Liverpool azon a felejthetetlen isztambuli éjszakán megnyerte a Bajnokok Ligáját, a Bolton pontosan ugyanannyi pontot szerzett a ligában, mint a Rafael Benítez edzette Vörösök.

„Olyan klub voltunk akkoriban, amire mindenki példaként tekinthetett. Mint ma a Southampton, vagy a Swansea.” – folytatja tovább Yates. „A legkiemelkedőbb játékosunk egyértelműen Fernando Hierro volt. Úgy járt a pályán fel és alá, akár egy Rolls Royce. Az idei viszont minden kétséget kizáróan a legrosszabb Bolton, amelyiket valaha is láttam. A keretünk tele van olyan emberekkel, akik maximum a Championshipben játszottak karrierjük során. Ennek persze meg van az oka – egyszerűen nem elég jók.”

De hogy juthat egy klub pár év alatt a Bayern München megfricskázásától a Champo aljára? Hogy lehet annyi mindent elrontani egy példaként állított csapatnál, hogy ilyen mélyre süllyedjen? Valószínűleg Big Sam elengedése volt a kulcs.

„Nem vagyunk már ugyanaz a csapat, mint akik akkor voltunk” – találgat Jonny Eckersley, aki a csapat szurkolói oldalát szerkeszti. Felidézi, hogy 2007 áprilisában a klub képes volt megválni hét és fél év szolgálat után a menedzsertől, aki anno tíz évig játékosként is a klubot szolgálta. A téli rohanás közben abban az évben a Bolton harmadik volt a tabellán – Big Sam pénzt akart, amit januárban a keret megerősítésére fordíthat, így kivívva az év végén a Bajnokok Ligája helyezést. Nem kapta meg.

„Nem volt meg a megfelelő ambíció” – meséli egy másik szurkoló. „Az igazgatóság kereken megmondta Allardyce-nak, hogy nem kap pénzt. Ő erre berágott és lelépett. Később, ugyanazt a pénzt, amit nem adtak meg Big Samnek, megadták Gary Megsonnak. Ő meg elkótyavetyélte szörnyű igazolásokra.” A kiesés réme újra megjelent a Trotters-nél és ez változásokat indított be az átigazolási politikában annak ellenére, hogy azon a bizonyos müncheni estén is Gary Megson volt a csapat menedzsere és hogy ugyanő korábban a legjobb 32 között az Atletico Madridot is búcsúztatta egy oda-visszavágós párharcban. Viszont amikor a legjobb 16 között a Sporting Lisszabon elleni hazai 1-1-et követően Megson a tartalékjátékosokat vitte magával a visszavágóra, a szurkolók ellene fordultak. „Onnantól minden a rossz irányba haladt” – mondják egybehangzóan.

Anelkát eladták a Chelsea-nek, viszont a pótlására – klubrekordot jelentő – 8.2 millió fontért szerződtetett Johan Elmander mindössze 18 gólra volt képes, három szezon alatt. Elmander ezután ingyen távozott a szerződése lejárta után, miután nem akart hosszabbítást aláírni – és ezzel segíteni a Wanderers-t, hogy legalább pénzt láthassanak belőle. „Pedig hatalmas volt a fizuja, az egyszer biztos.” – mondja Eckersley. „Túlköltekeztünk. Ez pedig a klubot egy olyan pályára állította, ahonnan már nem volt visszaút. Ha ezt az állam csinálta volna, éppen most csuknák börtönbe az elkövetőket.”

A Bolton pénzügyi dolgait az akkori tulajdonos, Eddie Davies kontrollálta, aki nem mellesleg egész életében a csapatnak szurkolt. Az adósságok pedig egyre csak növekedtek, ahogy a csapat tovább költekezett abban a reményben, hogy bent tud maradni a Premier League-ben – először Gary Megsonnal, majd később Owen Coyle-lal. Ezek a nevek azonban messze voltak a korábbiaktól: Danny Shittu vagy Zat Knight, de még David Ngog sem tudta felpezsdíteni a csapat játékát. A Bolton kiesett a 2012-es idény végén – mindössze egy gól kellett volna a bennmaradáshoz az utolsó fordulóban.

Az egykori huszonötezres tömeg, amely hétről hétre megtöltötte az - azóta a szponzorációnak köszönhetően Macronra keresztelt - arénát, mára elapadt. Manapság is csak a legkitartóbbak szállingóznak ki az esős idő ellenére a lelátókra. Dave Blackburn, a klub korábbi szóvivője közéjük tartozik: „1976-ban kezdtem Bolton meccsekre járni, úgyhogy láttam már ennél rosszabbat. Megjártuk a negyedosztályt 1987-88-ban és az tényleg rossz volt. Hogy hogyan jutottunk vissza egyből a harmadikba, azt máig nem tudom, mert rettentő gyengék voltunk. Abban a szezonban egyszer 4-0-ra aláztak meg minket Scarborough-ban. Az emberek, akik csak 10-15 éve járnak meccsre, ezt el sem tudják képzelni. A mi természetes közegünk a Championship. Viszont annak a felsőháza, és nem az alsóház alja, ahol most tanyázunk. Nem kellene itt lennünk. De Neil Lennont sem hibáztatom azért, hogy ide jutottunk. Ő nem rossz menedzser, a Barcelonát is legyőzte.”

Neil Lennon, aki a Celtic-kel a Bajnokok Ligáját is megjárta, 2014. október 12-én írt alá egy négyéves szerződést a Boltonnal. Úgy érezte, új kihívásokra van szüksége a skót simázások után. Bár az első meccsén a csapat máris 1-0-ra legyőzte a Birmingham City-t, később kiderült, keményebb ez a dió, mint gondolta.

A 2012-2013-as szezonban a Dougie Freedman vezette Trotters csak egy hellyel maradt le a play-offot érő hatodik helyről első szezonjában a Champo-ban. Az azóta eltelt három évben sem jutottak ilyen közel a feljutáshoz és nem sokkal Lennon érkezése után a klub adósságai egészen elképesztő 172.9 millió fontos magasságba kúsztak. A Bolton News újságírója, Marc Iles úgy látja, „a tulaj, Eddie Davies sosem akart a médiával beszélni. Emlékszem, egyszer Portsmouth-ban Eddie elsétált mellettem és megrázta a kezem. Az elnök, Phil Gartside később odajött és meglapogatta a hátam: jól jegyezd meg ezt a pillanatot, mert ilyen közel mégegyszer nem leszel egy Davies-interjúhoz.”

„Amikor a csapat kiesett a PL-ből, mindenki meg volt róla győződve, hogy csak rövid ideig leszünk a Championship-ben.” – így Iles. „Komolyan alulértékelték, hogy milyen nehéz is kijutni ebből az osztályból. Főleg rossz igazolásokkal: Keith Andrews-nak három éves szerződést és jó sok summát adtak, de ő 31 éves volt már ekkor. Leigazolták Medo Kamara-t is, aki az aláírás pillanatában már 15 hónapja nem játszott tétmeccset. Nem csak Owen Coyle volt a ludas, Dougie Freedman is nyakig benne volt. Az egész klub egy hatalmas romhalmazzá vált.” 2015 novemberének végére oda jutott a csapat, hogy a játékosok nem kapták meg jogos járandóságukat – ezt egyébként pár órával a Brentford elleni 1-1 előtt jelentették be hivatalosan a médiának. Igazi önbizalom-boost és tökéletes médiastratégiai húzás. Még a felszámolás is komolyan napirendre került, arról már nem is beszélve, hogy a csapat feje felett egy 600 ezer fontos be nem fizetett adóhátralék is lebegett.

Annak ellenére, hogy az elnök többször is biztosította a szurkolókat arról, hogy a csapat végül túl fog lendülni a pénzügyi gondokon, Davies egyszer csak oda jutott, hogy itt az ideje nem több pénzt pumpálni a csapatba, hanem egyszerűen megválni tőle. Zseniális döntés, hiszen minden befektető álma egy adósságokban úszó, tökutolsó csapatot vásárolni. A klub a bejelentés előtt nem sokkal már elkezdte drasztikusan csökkenteni a fizetésekre költött pénzt, hogy a Financial Fair Play szabályait be tudja tartani. Ennek ellenére, mivel egy vevő sem jelentkezett, még ezek a megtakarítások sem voltak elegendőek, hogy önfenntartó legyen a csapat.

Miután egy évvel korábban Lennon kivezette a csapatot a kiesőzónából, az idei szezonra limitált büdzséből költekezhetett csak. A szurkolók megpróbáltak összedobni fél millió fontot, hogy a klub leigazolhassa az arrafelé közönségkedvenc Adam Le Fondre-t, de mindössze 730-ig jutottak. Le Fondre góljai nélkül pedig a csapat fejetlenül mozgott a pályán. Szeptember elején legyőzték a Wolverhamptont, ám ezt a meccset egy soha nem látott vesszőfutás követte. 17 meccset fújta le Bolton-győzelem nélkül, hogy aztán december 28-án a Blackburn hajtson fejet a Macronban. Le Fondre helyén a 37 éves Emile Heskey, valamint az a Gary Madine rohamozta az ellenfelek kapuit, aki annak idején a Blackpoollal is kiesett már 20 pontos hátránnyal a Championshipből. Lehet, hogy valami fura perverzió vonzza őt az ilyen csapatokhoz.

Heskey mellett Shola Ameobit is próbajátékra hívták, hogy aztán elküldjék, mert nem illett az elképzelésekbe. Ez a verzió egészen egy hétig állta meg a helyét, amikor is mégis leigazolták a Newcastle United egykori támadóját – ennek pedig egészen egyszerű oka volt. Kiderült, hogy nincs pénz jobb emberre. Ugyanebben a periódusban Lennonnal azt is közölte a vezetőség, hogy nem lesz több új érkező Ameobi után. Elfogyott a pénz. Hogy a baj nem jár egyedül, az is mutatja, hogy Phil Gartside elnök egészségi állapota is ekkoriban fordult rosszabbra. Az igazgatóság Trevor Birch-öt bízta meg az ideiglenes ügyintézéssel – ő egyébként a Portsmouth-nál és a Leeds-nél is töltött be vezetői posztot, amikor a csapatok hasonló pénzügyi bajban voltak.

„A szurkolók haragja célpontot vesztett” – mondja Iles. „Korábban minden Gartside-ra zúdult: az emberek úgy vélték, nem menedzselte megfelelően a klubot. Amikor azonban komolyra fordult a betegsége, mindenki átgondolta, és úgy érezte: álljon meg a menet, ez nem mehet így tovább, nem tehetjük meg ezt vele.” A klub megerősítette, hogy Davies tulajdonos még arra is hajlandó, hogy leírja az adóssághalmazt csak azért, hogy vevőt találjon. A visszatérés a harmadosztályba azonban nem tesz jót az üzletnek, még ha lenne is két-három komoly érdeklődő.

John McGinlay lőtte azt a gólt 1993-ban, amivel a Bolton feljutott a First Division-be (ma Championship), miután 9 szezont töltöttek az alsóbb két osztályban. A skót játékos több mint 100 gólt szerzett a Trotters mezében, miközben a legmagasabb osztály kapuit ostromolták. McGinlay ma a BBC Radio Manchester szakértője. „Ez a klub a mindenem. Amikor az emberek azt kérdezik, honnan származom, azt mondom, hogy Boltonból. Pedig nem is boltoni akcentusod van – mondják sokszor. Viszont Bolton az otthonom. Szörnyű ebben a helyzetben látnom ezt a klubot. Nem csak a csapat miatt. A város miatt. Ez egy város, tele rendes emberrel.”

„Egy csomó dolog, amin Neil Lennonnak keresztül kellett mennie, nagyon kemény volt.” – így McGinlay. „Normális esetben az emberek a fejét követelték volna, de igazán mélyen belül mindenki tudta, hogy mivel kell megküzdenie.” Iles is egyetért a skóttal – a menedzser kezei meg voltak kötve. „Amióta kiestek a Premier League-ből, a fizetési keret 35 millió fontról 16 millióra csökkent.”

A szurkolók szépen lassan beletörődtek a helyzetbe. Az igazán keményeket még az eső vagy a szél sem tántoríthatja el, hogy szeretett csapatuk meccsén a helyszínen szurkoljanak. Vagyis inkább támogassák azt – mert szurkolás elég ritkán hallatszik manapság a Macronban. Pedig a helyiek még Twitter-kampányt is indítottak #FillTheMacron hashtaggel: teljesen idegen embereknek vettek jegyet a meccsrejárók, hogy így növeljék a stadionba járók számát és reklámozzák a csapatot. Önköltségükön. És még így is az üres székek győztek: 13,241-en jöttek össze, a 28,063 férőhelyre. „Mi a francért fizessünk a jegyért, ha úgyis becsődölünk? Valami pöcs lenyúlja úgyis az egészet a végén!” – hallatszik egy-két elégedetlen hang a lelátón.

Esős idő esetén aztán a lelátón helyet foglaló kevesek gyorsan a büfék felé veszik az irányt – menedéket keresnek a beázó tető alatt. „A tető lyukas, cserére szorulna, de nincs pénz.” – mondja Dave Lewis, aki a hatvanas években játszott a csapatban. „Akkoriban teljesen más volt minden. Szörnyű így látni a csapatot, de azért néha-néha egész jól játszanak.” Valójában viszont ezt is inkább csak az elfogultság mondatja vele. Mások más véleményen vannak a meccsekről távozó tömegben: „El vagyunk átkozva. Egyszerűen nem látni, hogyan nyerhetnénk meccseket. Nincs már reményünk. Innom kell gyorsan egy sört.”

És hogy hogyan látta Neil Lennon? „Csalódást keltő, hogy hogyan alakult a sorsunk a pályán és azon kívül is. Én komolyan hittem benne, hogy ki tudunk mászni a slamasztikából, de el kellett volna kezdenünk meccseket nyerni. Ez a szezon sokkal nehezebb lett, mint amire számítottunk. Harmadával kellett csökkentenünk a fizetéseket és semmi pénzünk nem volt új embereket igazolni. A menedzsereknek nincs egyszerű dolguk: legyél magasan az ország legjobbja, mint anno a Celtic-nél, vagy irányítsd a Boltont. De a legfontosabb, hogy a csapatra koncentrálj. A szurkolók nagyon türelmesek voltak mindvégig. Frusztráltak, tudom és érzem, de mindvégig a csapat mellett álltak.”

McGinlay így vélekedik: „Többet engedtünk meg magunknak anno a Premier League-ben a költekezés terén, mint amit szabadott volna. Megvettünk pár hihetetlen játékost, akikre valójában nem is lett volna keret és ennek most isszuk meg a levét. A klub elvesztette az identitását, a lelkét. Hosszú út lesz visszafelé, de visszatérünk. Ezt megígérjük.”

Neil Lennont aztán 2016. március 15-én, közös megegyezéssel elbocsátotta a Bolton. A csapatot a szezon hátralévő részében Jimmy Philips, az akadémia vezetője irányítja majd ideiglenesen. Az adásvételi szerződés időközben sikeresen lezárult Eddie Davies és a Sports Shield csoport között, akiknek a vezető igazgatója Dean Holdsworth, a Bolton egykori csatára. A következő hónapok és évek megmutatják, hogyan tudják rendbe rakni a kuplerájt, amit hosszú évek kemény munkájával sikerült összegründolni...