Kínos vallomással kezdem: Trokán Nórát én eddig csak a Blikkben meg a Borsban láttam, Trokán-lányok címke alatt, társasági fotókon, ezért a Kút legnagyobb meglepetése nekem személy az volt, hogy Trokán milyen irtó jó színész és baromi vicces komikus. Nem nagyon tudok elképzelni nagyobb csapdát, mint magyar filmben nemcigánynak cigány kurvát játszani, ő pedig 10/10-re oldotta meg az alattomos feladatot, a gálvölgyizmus, bajorimrizmus vagy fábrysándorizmus leghalványabb árnyéka nélkül.

Azon viszont nem lepődtem meg, hogy Gigor Attila klassz filmet írt és rendezett, hiszen annak idején azonnal első játékfilmje, a Nyomozó rajongója lettem. Ettől persze nyolc évvel később akármilyen béna is lehetett volna a Kút, de hála istennek nem lett az.

A szpojlerezést elkerülendő próbálok az általánosságoknál maradni: a Kút egyszerre kemény, megrendítő, nyomasztó és irtó vicces film, sőt néha még izgalmas is. Azon belül 8 százalékban brutális, 22 százalékban megrendítő, 20 százalékban nyomasztó és 50 százalékban vicces. Ezt azoknak mondom, akik esetleg megrémültek volna a sok komoly jelzőtől.

A felszínen egy csapat kurváról és gengszterről szól, akik Svájcba menet egy világvégi benzinkúton rekednek napokra, pont akkor, amikor a kutas volt felesége lepasszolta neki a kétéves kora óta nem látott, de azóta már majdnem felnőtt fiukat. Igazából pedig leginkább a kamaszkorról szól – pedig a szereplői nem is kamaszok –, hogy mit kezdjen az ember az életével, meg a szeretetről, és nem kis részben Zoliról, a rokkant alkalmazottról és egy legendásan jól harcoló kutyáról.

Meg persze Gigor Attiláról, aki mindezt megírta, kitalálta és megrendezte, méghozzá olyan részletekbe menő tudatossággal, ami bármilyen film esetében alap lenne, de a magyar filmeknél mégsem mindig jellemző. Bármilyen műalkotásnak jót tesz, ha az alkotó annak fizikai megvalósítása előtt végiggondolja, mit és miért szeretne megvalósítani. Ez még egy gesztusfestőre is igaz, nemhogy egy százas nagyságrendű stábot irányító, óriási technikai apparátust megmozgató filmrendezőre. Magyar filmeket nézve ennek ellenére gyakran van az az érzésem, hogy a látottak jelentős részét, ha nem is improvizálták, de az idő szorításában hirtelen találták ki. Gigor ennek a hozzáállásnak a gyökeres ellentéte, nála mindennek oka van, és minden a tervezett hatás elérését szolgálja.

Gigor további remek tulajdonsága, hogy mennyire ért a színészvezetéshez, vagyis hogy részletekbe menően, kőkeményen instruál. Gondolom nem függetlenül attól, hogy pontosan tudja, mit akar. Ennek is köszönhető, hogy a film tele van egészen bravúros színészi alakításokkal. A rokkant Zolit játszó Tzafetás Rolandról például azt hittem, hogy tényleg fogyatékos színész. Az alakítása nemcsak emiatt a naturalizmusa lehengerlő, a szerepe ráadásul olyan, hogy ha ez amerikai film lenne, garantáltan jelölt lenne a legjobb epizódszereplő Oscarjára.

Mi lehet nagyobb csapda, mint egészségesként rokkantat játszani? Hát nem cigány színészként cigányt alakítani. Sőt, emeljük a tétet, cigány kurvát. Trokán Nóra azt úgy csinálja meg, hogy miközben irtó vicces, tökéletesen építi fel a megrázó pillanatait. A csajkommandó baromi erős: Kurta Niké is isteni a szerelmes főszerepben, Irma Milovic egészen kevésből épít erős karaktert szerb kurvaként, Pokorny Liának pedig alig van szövege, mégis erős a jelenléte.

Az alkoholista kutast játszó Kovács Zsoltot én eddig olyan kisebb szerepekben láttam, mint az apa a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanból, úgyhogy azt is el tudom képzelni, hogy ez élete nagy szerepe, de az biztos, hogy remekül adja.

A film olyan jól megkomponált, hogy az embernek csak utólag jut eszébe például az, hogy ki volt itt egyáltalán a főszereplő. A kiégett kutas? A valószerűtlen szerelmespár? A kurvák? A nyomorék Zoli?

A tudatosság jegyében a film nem csak úgy játszódik valahol, hanem kifejezetten az egyik főszereplője a Pater Sparrow által tervezett klassz díszlet, ami persze nem érne annyit, ha Herbai Máté képei nem lennének olyan erősek, amilyenek.

Ami erős még benne, az a brutalitás. A magyar filmek általában csak kacérkodnak ezzel, itt viszont ami durva, az tényleg rohadtul durva. Arcot így magyar filmben még nem roncsoltak, de többet nem mondhatok.

Bocsánat, erős még a táncolva bulizós jelenet is, amit csak azért emelek ki, mert a filmekben valahogy irtó hiteltelenül és kulisszahasoható módon szoktak táncolni, hasonlóan például a dugáshoz, ami itt szintén pöpecül meg van oldva, főleg, hogy hármas dugásról van szó.

A Kút tehát fasza, sőt nagyon jó, de elég lassan indul be. Ha nem gigoristaként ülsz be rá, el ne lankadj és ne veszítsd a reményt, mert pár perc után minden a helyére kerül, és beszippant a sztori. Nekem utólag Camus Közönye meg az Utas és holdvilág jut róla az eszembe, nem pedig valami híres cigányos vagy pitigengszteres film.

Az meg gondolom a többi filmrendezőnek szánt belsős poén, hogy a Kút producere, Pusztai Ferenc egy pöcsfej bűnözőt alakít, akinek jól eltörik a gerincét, hogy élete végéig egy tolószékben sudokuzhasson.

Szintetizáljunk egy óriásit: Ha csak egy Gigor-filmre ülsz be ebben az évtizedben, akkor ez legyen az!