Meztelen kézzel turkálni a leggusztustalanabb múltban

Két különleges könyv is megjelent az idén arról, hogy mit csináltak a magyarok 1944 végén. A két szerző teljesen más megközelítéssel, de az igazság feltárásának hasonló igényével keresett dokumentumokat, hogy a lehető legpontosabban mutassa meg a borzalmat.

Tavasszal jelent meg Zoltán Gábor Orgia című regénye, ősszel pedig Sacha Batthyány És nekem mi közöm ehhez? című kötete.

Zoltán Gábor: Orgia és Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

A magyarok felelősségét firtató művek úgy látszik, hogy valamiért most kerülnek elő. Tavaly év végén jelent meg egy nagy átfogó történeti munka is, Ungváry Krisztiántól A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944 című. Az a könyv elsőként ismertette, ráadásul tudományos alapossággal a magyar hadsereg rémtetteit, és mutatta be sosem látott érzékletességgel a megszállásra kivezényelt magyar katonák történetét.

Lehet, hogy azért jön a téma pont most elő, mert lassan senki sem él már a résztvevők közül, és ezért bolygathatóvá vált a történet? Sacha Batthyány könyve biztosan nem készülhetett volna így el, ha a nagymamája halála után nem jut hozzá a visszaemlékezéseihez.

Zoltán Gábor azonban több helyen is elmondta, hogy ő azért is kezdett kutatni, mert a mostani politikai szólamok egyre inkább hasonlítanak a második világháború idején kimondottakra, és a múlt megidézésével figyelmeztetni akart.

A két idei könyv műfaja nagyon más. Az Orgia egy regény, tele egészen brutális jelenetekkel, aprólékosan részletezett kínzásokkal, és különösen sok szexuális erőszakkal. Batthyány viszont magáról írt elsősorban, arról, hogyan nyomozott saját családtagjai és a körülöttük meghaltak után, és legalább annyit ír arról, hogyan érezte magát eközben, mint arról, hogy mi történhetett azon a hideg éjjelen Margit néniék kastélyában, amikor a vadászat után már mindenki eléggé be volt rúgva.

Viszont mindkét szerző nagyon akarta az igazságot, és eltökéltségüket személyes érintettségük is erősítette.

Az Orgia a 12. kerületi nyilasok története. Napról napra veszi végig, hogyan kínozták a Városmajor utcai székházukban a naponta tucatszámra összeszedett áldozataikat, hogyan házasodtak, falatoztak, ittak, miről beszélgettek, hogyan erőszakolták meg a tizenéves kislányokat a szüleik szeme láttára, a fiatal anyát kisgyereke előtt, hogyan csonkoltak borotvával, ütöttek bottal, fektettek rajzszögekbe, itattak vizeletet, küldtek meztelenül a hóba.

Nagyon erős történet kerekedik abból, hogyan szippant be az erőszaknak ez a spirálja amúgy normálisnak tűnő embereket is, hogyan válnak családos asszonyok vámpírrá, fiatal melósok megszállott kéjgyilkossá. Az erőszak ábrázolása nem öncélú, és legalább annyira szól az emberi esendőségről, manipulációról, gonoszságról, mint arról a tényről, hogy a nyilasoknál alapelv volt, hogy mindenkit legalább 20 percig kellett kínozni, mielőtt a Dunába lőnék. Sokszor persze inkább tovább.

Az Orgia szerzője évekig kutatta a nyilasokról szóló dokumentumokat, perek anyagait, börtönökben készült aktákat, naplókat, halottkémek jelentéseit. Nagyon ügyelt arra, hogy a regény nyelve minél jobban hasonlítson arra, ahogy a szereplők beszéltek, az utcanevek az 1944-es Budapestet idézik, a nevek és a sorsok valóságosak. Zoltán Gábor dramatizálta az irattárak mélyén porosodó horrort. Nem utolsósorban azért, mert ott nőt fel a Városmajor utcában, ahol mindez történt.

Sacha Batthyány könyve nem horror. A kényelmesen élő, de magát mindig kicsit kényelmetlenül érző zürichi újságíró története, aki anyai ágon Esterházy, apai ágon pedig Batthyány, tudja, hogy ezer kilométerre otthonától iskolák, metrómegálló és utcák sora van elnevezve őseiről. Van családja és jó állása, és néha dühös a pszichológusára, hogy talán nem is figyel eléggé arra, amit a kanapéján mond.

Aztán egyszerre bontja ki nagyapja történetét, akit tíz évig kínoztak kényszermunkatáborokban a Szovjetunióban, végigveszi nagymamája emlékiratait, aki felidézi a letűnt uradalmi világot, az ostromot, ahol elvesztette a csecsemőjét, a megaláztatást az 50-es években, és a a haláláig tartó lelkiismeret furdalását, mert lelőttek két ismerős zsidót a kertjükben, akik gyerekeik életéért jöttek könyörögni.

Aztán megtalálja az egyik gyerekük naplóját is, akinek az életéért könyörögtek a szülők életük utolsó mondataival. Megjelenik a könyvben a kicsit távolabbi rokon, Margit néni is, akinek báljáról a vendégek kimentek legyilkolni 180 zsidót egy éjszaka, nem sokkal a háború vége előtt, bár sokáig a szerző csak annyit tudott róla, hogy beszéd közben valamiért mindig furán nyújtogatta a nyelvét, és nem szívlelte a gyerekeket.

Sacha Batthyány végiglátogat akit csak tud, elmegy Argentínába és Oroszországba, Magyarországra és Ausztriába, hogy megértse a családja elhallgatott történetét, felfogja szenvedéseiket és felelősségüket, és közben próbál őszintén arra is válaszolni, hogy ő bújtatott volna-e zsidókat.

Zoltán Gábor könyve egy zavarba ejtően részletes esettanulmány az aljasságról, az ember elállatiasodásáról, a legsötétebb múlt kegyetlen tükre. Sacha Batthyány könyve viszont a saját szembesülésének története, filozofikusabb, néha szenvelgésig menően önmagát elemző, de mindenképpen őszinte, és ettől szintén kíméletlen mű.

Több mint hetven év után bújnak ki a szögek a zsákból. A két író megszállottan próbálta rekonstruálni, hogy mi történt Magyarországon. Erre a tudásra mindannyiunknak szüksége van.