Eleve furcsa hangulatban vonult be a terézvárosi önkormányzat nagy üléstermébe pénteken délután háromkor a 30-40 Benczúr utcai lakos, Simonffy Márta alpolgármester, Matus István főépítész, Papp Katalin kerttervező, Mogyorósi Sándor jegyző és több helyi képviselő. A hangulat azért volt feszültséggel teli, mert mind a két fél pontosan tudta, miért vagyunk itt, ezen a nagy politikusi rutinnal munkaidőre összehívott lakossági fórumon.

Azért voltunk itt, mert a terézvárosi önkormányzat – a lakók szerint törvénysértő módon – nem értesítette az érintett házak lakóit arról, hogy fel akarja újítani, vagyis teljesen át akarja építeni a Benczúr utca néhány háza mögött elterülő, Benczúr kertnek nevezett helyi játszótér-parkot, ami például a helyet híressé tevő fák harmadának kivágását is jelenti. Így a lakók, akiknek törvényben rögzített joga ügyfélként részt venni a folyamatban, csak akkor értesültek a dologról, amikor egy november eleji kora reggelen felvijjogott a láncfűrész az ablakuk alatt.

Azt is pontosan tudták a jelenlévők, hogy az önkormányzat, benne a projekt ötletgazdájával, Simonffyval, még azután is, hogy a fakivágás látványától mozgásba lendült lakók akciózni kezdtek, egyszerűen megtagadta a betekintést a dokumentumokba, mindaddig, míg a témában meg nem jelent pár cikk – többek közt a 444-en kettő is, ez és ez – illetve a lakók össze nem gyűjtöttek közel 100 aláírást. Ezt már komolyan vették, és egyszer csak hajlandók lettek szóba állni azokkal, akik megválasztották őket.

Szóval itt álltunk egy olyan egyeztetésen, aminek igazi értelme egy éve, az egész folyamat elindulásakor lett volna. Az önkormányzat úgy ült le „egyeztetni" a tervekről, hogy a munkákat elkezdték, a fákat kivágták és a terveket rég elfogadták.

Velük szemben különleges lakóközösség ült: ebben a korábbi cikkünkben elmeséltük, hogy ennek a pár Benczúr utcai háznak a lakói annak idején, a kommunizmus alatt a saját kezük és agyuk munkájával teremtettek itt játszóteret, amit még a szovjetektől is sikerült megvédeniük.

A moderátori szerepet Matus főépítész vitte, minden szabadkozása ellenére meglehetős rutinnal. Az esemény első felében ő, majd Papp Katalin tervező beszélt a játszótér terveiről.

Papp Katalin megmagyarázhatatlan arroganciája miatt a hangulat egészen hamar odáig jutott, hogy a magából kivetkőzött tervező egy ponton kiabálva hazugozta a lakókat. Úgy, hogy Matusnak kellett lecsillapítania a gátlásait vesztett szakembert. Szép jelenet volt, különösen, hogy Pappnak nem is volt igaza. Az indulatok azért izzottak fel, mert Papp arról kezdett beszélni, hogy a lakosság micsoda széles körű kikérdezése, milyen nagyszabású közvélemény-kutatás előzte meg a tervei elkészítését. Ez – még ha igaz volt is az az állítása, hogy a munkatársai egy rakás felhasználót kérdeztek meg a játszótéren – kifejezett cinizmus volt, hiszen a teremben mindenki pontosan tudta, hogy az itt lévőket, a jog szerint leginkább érintetteket, a korábbi játszótér létrehozóit senki soha nemhogy nem kérdezte meg semmiről, de még csak ki sem értesítették őket. Se a lakók, se a közös képviselők nem kaptak egy levelet sem arról, mi készül, nemhogy a véleményüket kérdezték volna. Amikor a lakók ezt teljes joggal – és hangosan – szóvá tették, Pappban eltört valami, és kiabálni kezdett azokkal, akiket annak idején garantáltan meg sem kérdezett.

Papp méltó párja volt a lakosság lenézésében Matus főépítész. Ő Papp-pal ellentétben kifejezetten kulturáltan, higgadtan beszélt, és látszatra folyamatosan az indulatok mederben tartásán dolgozott. De közben visszatérően tett olyan megjegyzéseket, miszerint a lakók egy része egyszerűen képtelen megérteni a remek terveket. Hiszen ezek csak azoknak nem tetszenek, akik nem értik őket. A szemben álló fél, higgadt, visszafogott hangon történő lehülyézése pompás retorikai fogásnak bizonyult.

A lakók az ülés elején többször megpróbáltak visszatérni arra a vitathatatlan és döntő tényezőre, hogy bár a törvény előírja, nem vonták be a őket ügyfélként. Matus reakciója erre az volt, hogy a nyitó fázisban gyakorlatilag még ő vádolta meg a lakosságot azzal, hogy ha tényleg izgatta volna őket a játszótér sorsa, akkor elolvasták volna a kerületi újságot és végigböngészték volna az önkormányzati weboldal valamelyik alfejezetét, amiben korábban többször is szó esett a Benczúr-projektről.

Elképesztő volt átélni, hogy Matus főépítész rezzenéstelen arccal beszél az emberekhez, mintha ők lennének a felelősek, nem pedig az az önkormányzat, amelyik szándékosan – hiszen ilyent véletlenül nem lehet csinálni – nem ír levelet azoknak, akiknek írnia kellene, hogy megússza a tiltakozásukat. És a jelenlévő több alpolgármester, képviselő és jegyző közül egy sem állt fel elnézést kérni az otrombaságukért.

Ez a sunyi magatartásuk az egész eseményre rányomta a bélyegét. Ha az önkormányzat nem ennyire gyáva, és bocsánatot kér a nyilvánvalóért, normális hangulatban lehetett volna továbblépni afelé, hogy a lakóknak konkrétan mi a bajuk a tervvel, és min változtatnának.

Így maradt a „minket itt totál hülyének néznek" érzés. Ezzel együtt végül szerencsére sikerült továbblépni az áldozathibáztatás rendkívül kínos kezdeti percein. Így arról is szó tudott esni, hogy a terv miért alakítja át páfrányokkal és hasonlókkal teleültetett, szobrokkal díszített sétakertté egy forgalmas játszótér eddig játékra szánt terének a felét, hogy mi szükség van egy játszótéren a jelenlévők egyike által sem kívánt, 50 négyzetméteres foglalkoztató helyiségre.

A politikusok és a totál ostobának nézett választók viszonyát tökéletesen illusztrálta ennek az épületnek az ügye. Az ülés során feltűnően kevésszer megszólaló Simonffy alpolgármester jó másfél óra után szót kért, és többek közt azt mondta, hogy igenis van igény erre az épületre, amire a közvélemény-kutatásuk alapján jöttek rá. Csakhogy egy jó órával őelőtte Papp Katalin megmutatta és ki is vetítette nekünk a kutatás eredményeit, így mindannyian láthattuk, hogy a megkérdezettek a foglalkoztató felépítését a tízes prioritási lista kilencedik helyére tették, úgy, hogy az csak az „egyéb" kategóriát előzte meg.

Nagy ráfaragás, ha nem totál debilekkel egyeztet az ember!

A beszélgetés egy idő múlva legalább tényleg a kertről szólt már, hogy a felek végül abban maradjanak, hogy bár a munkálatokat teljesen nem állítják le, a lakók elküldhetik a konkrét változtatási javaslataikat és egyéb ötleteiket Simonffy mailboxába, az önkormányzat pedig átnézi ezeket, majd újabb egyeztetési kört tartanak azokkal, akik ötlettel álltak elő.

Az egészért azért borzasztó nagy kár, mert itt tényleg egy különleges helyszínről van szó, amihez ráadásul a szokásosnál sokkal erősebben kötődnek a környékbeli házak lakói, hiszen részben ők is hozták létre azt, legalábbis az ősét. A Benczúr-kert történetét nézve itt még akkor is érdemes lett volna egyfajta közösségi tervezéssel próbálkozni – a kifejezés rengetegszer el is hangzott a pénteki fórumon – ha a törvény eleve nem kötelezte volna a helyhatóságot az egyeztetésre. Azért is kár az önkormányzat bárdolatlan eljárásáért, mert nekem úgy tűnt, hogy a felújítással a jó szándék vezette amúgy őket: a játszótér vizuális megjelenéséért például az a Kő Boldizsár felel, aki a műfaj legnagyobb hazai sztárja, teljes joggal. Ő tervezte például a pompás Zöld Pétert a Millenárison vagy a visegrádi fajátszóteret. Szóval itt még csak nem is arról van szó, hogy megbízást akartak volna juttatni egy káder unokaöccsének.

Annál kínosabb, hogy így zajlik egy rutin térfelújítási ügy ma Magyarországon.

(Update: A Zöld Péter játszótér nevét először titokzatos okból Zöld Embernek írtam, de József szerencsére figyelmeztetett a tévesztésre, köszi!)