„24 éve vagyok edző, de még mindig elkeserít a vereség. Nem lehet hozzászokni. Elveszíteni egy meccset – pláne, ha jól játszottál közben – egyenlő a halállal.”

Tony Pulis az angol futball talán legellentmondásosabb alakja. Végletekig defenzív, már-már nihilista felfogása sokaknak elrettentő példa, de ha végigtekintünk az eredményein, egészen más szúr szemet: az, hogy soha, egyetlen csapat kispadján sem bukott meg. Ránézésre ő a klasszikus angol edző – középkorú, kopaszodó alak, aki kopottas melegítőben, szemébe húzott baseballsapkával a fején ordítozik, a csapata pedig rendületlenül ívelgeti a labdát előre. Pedig, ha bepillantunk a gondosan felépített álarc mögé, egy teljesen más karaktert ismerünk meg.

Kezdjük a legfontosabbal: Pulis egyáltalán nem is angol. A wales-i Newport városának hajógyári negyedében született, egy Pill névre keresztelt környéken. A családneve máltai eredetű – nagyapja még a mediterrán szigeten látta meg a napvilágot. A kis Tony apjától, a dallamos nevű Angelótól örökölte a futball szeretetét, aki amellett, hogy igazi megszállottja volt a labdarúgásnak, jó katolikushoz illő módon szorgalmasan nemzette az utódokat is: végül négy fiúnál és két lánynál, vagyis egy kispályás csapatra való lurkónál állt meg a feleségével.

Tony három öccsével együtt a labda bűvöletében élt. „Alig értünk haza az iskolából, már dobtuk is le a kabátunkat, és rohantunk kergetni a labdát. Az egész kikötő a miénk volt, mi pedig csak nyargaltunk, és azon versenyeztünk, ki tud nagyobbat rúgni a labdába.”

Newport nem épp pezsgő kulturális életéről volt híres, de a sport mindig is komoly szerepet töltött be a város életében. A Pulis-srácok választhattak, hogy rögbizni, futballozni, vagy baseballozni kezdenek, végül Tony mellett egyik testvére, Ray is a foci mellett döntött: mindketten profi labdarúgók lettek.

Pulis a helyi YMCA (Young Men’s Christian Association) csapatában kezdett játszani, amelynek az apját is foglalkoztató acélgyár, a Whiteheads volt az egyik főszponzora. Hamar megtanulta, hogy az életben semmi nincs ingyen, ugyanis sokáig a kezdő közelébe sem jutott. Mivel ezzel együtt tehetségesnek bizonyult, hamarosan kiszúrta néhány megfigyelő, és a Bristol Rovers-hez került, ahonnan azonban amikor csak tehette, visszajárt szülővárosába. „Amikor elmaradt egy meccsünk a Bristollal, én azonnal vonatra ültem, és megpróbáltam hazaérni a YMCA 1 órás meccsére. Nagy nehezen kiperkáltam a jegy árát, beestem a meccsre, majd ahogyan azt kell, végigültem 90 percet a kispadon. Azt mondták, nem vagyok elég jó ahhoz, hogy kezdő legyek. Úgy hitték, egész Wales-ben övék a legjobb csapat” – emlékezett vissza Pulis.

A fiatal Tony tiszteletet és alázatot tanult, a keresztény környezet pedig megerősített benne egy fontos tanulságot: szentül hitte, hogy a futball nem önmagáért létezik, és egy csapat tagjának lenni komoly elköteleződést, valamint felelősségvállalást jelent. Családi indíttatásából is fakadóan Pulis kezdettől fogva vonzalmat érzett a tanítás iránt, és ezt csak megerősítette benne, hogy a YMCA-nél rendszeresen mentorálnia kellett fiatalabb társait. 1975-1984 között – egy nagyon rövid hong-kongi(!) kitérőtől eltekintve – végig Bristolban játszott, és már itt töltött időszaka végén elkezdte edzői tanulmányait. Egy percig nem volt kérdés, hogy visszavonulása után sem akar elszakadni a játéktól.

****

Málta egy apró sziget a Földközi-tengeren. Történelme folyamatos és folytatólagos fenyegetettségből, ostromokból, csatákból, blokádokból áll. Már a nyelvük sem mindennapi: az olasz, az angol és az arab egészen különleges keveréke, miközben a lakosság szinte kivétel nélkül konzervatív katolikusnak vallja magát.

A máltai bevándorlók Wales-ben is különleges egységet alkottak. Egészen egyedi világlátásuk miatt nehezen illeszkedtek be a második világháború utáni Nagy-Britanniában, és a helyi közösséggek is ellentmondásosan viszonyultak hozzájuk. A hatvanas években a máltai migránsok többségét nemes egyszerűséggel kétes hírű stricinek titulálták, amit csak erősített, hogy nagy többségük valóban külvárosi kocsmák és bordélyházak üzemeltetéséből próbált megélni.

A fiatal Tony-nak második generációs bevándorlóként is nap mint nap komoly előítéletekkel kellett szembenéznie. Máltai származása miatt a hagyományos társadalmi csoportok megvetették és kiközösítették őt, Pulisban pedig lassan megerősödött az érzés, hogy csak egy erős, összetartó közösség tagjaként veheti fel a harcot a sznob ítélkezés és megvetés ellen. A közösségben pedig nincs helye sem az egónak, sem az önérdeknek: mindenkinek fel kell áldoznia magát a többség érdekében. Pulis szemében a lojalitás, az összetartás és a család váltak az elsődleges értékekké – ezek mentén élt játékos korában, és ezeket tekintette alapnak, amikor edzőként kezdett dolgozni.

17 évig játszott védőt profi szinten, és ez idő alatt 326 meccsen lépett pályára. Vékony dongájú, de agilis bekk volt, aki a támadásokhoz szinte semmit nem tett hozzá - pályafutása alatt mindösszesen kilenc gól került a neve mellé. Mindez egyszerű okra vezethető vissza: már a játékos Pulis is minden másnál többre becsülte a fegyelmezettséget. Tartsd a vonalat, és soha ne hagyd el a helyed, mert különben a társaidat és a csapatod veszélyezteted; ez volt az alapelve.

Ugyanezt várta el edzőként a játékosaitól is. Az újságírók ódákat zengtek a Stoke-on-Trentben tartott edzéseiről, amiket a legtöbb fiatal, bizonyítani akaró játékos örökre megemlegetett. Nem egyszer üvöltve kergette el a gyakorlásokról azokat, akik bátor cselsorozatokba kezdtek, ahelyett, hogy pontosan követték volna a mester taktikai utasítását, és a lehető legegyszerűbb megoldással hozták volna ki a labdát. Egykori játékosa, Danny Higginbotham így foglalta össze Pulis világnézetét: „nulla improvizáció, nulla ösztönösség. Ismételd ugyanazt mindig, egészen addig, amíg be nem rögzül, és automatizmussá nem válik. Ez volt a receptje.”

Pulis-nak ehhez elsősorban őszinte játékosokra volt szüksége. Olyanokra, akik nem kérdőjelezik meg a döntéseit, és akik hajlandóak alávetni magukat a rendszer kívánalmainak. Az ösztönös váratlanság nála nem lehetett sem cél, sem eszköz: mindenekelőtt az alakzatot kellett tartani a pályán. Ebben a filozófiában az őszinteség azt jelentette, hogy minden játékos pontosan a pályának azon a pontján tartózkodik, ahol lennie kell, és ahol a csapattársak hiszik, hogy épp van. Semmi váratlan, semmi álmodozás, semmi vakmerőség: Pulis mindig két lábbal állt a földön, és sosem becsülte túl sem a saját, sem a játékosai képességét.

****

A Pulis család Wales-ben protestáns környezetben őrizte katolikus hitét. A kis Tony abba nőtt bele, hogy reménytelenül más, mint a környezete, amely ráadásul nem is annyira titkon megveti őt és a családját. Védekező világnézete abból a tapasztalásból fakad, hogy egész életében meg kellett mutatnia: ő is lehet olyan jó, mint bárki más, ha keményen dolgozik, és nem hagyja eltaposni magát.

„Erre a kisebbségi komplexusra építette a csapatait is. Hihetetlenül jól tudott közösséget építeni, és egy emberként felsorakoztatni maga mögött a csapatot. Harci szellemet varázsolt belénk. Folyamatosan azt mondogatta: nézzetek szét, senki nem akarja, hogy ebben a ligában játsszunk. Mindenki lenéz és megvet bennünket, szentül meg vannak győződve róla, hogy különbek nálunk. Mutassátok meg nekik, hogy tévednek, és ti is értek annyit, mint az elkényeztetett sztárok!” – mesélte Higginbotham a Stoke City-ben töltött éveiről.

Pulis 2002-ben ült le először a Stoke kispadjára. Ekkor már túl volt néhány állomáson a karrierjében, de úgy tűnt, mintha üldözné a balszerencse: a Bournemouth-nál hiába ajánlotta maga Harry Redknapp játékos-edzőnek, majd menedzsenek, végül két év elteltével kitelt a becsülete, a Gillinghammel bírósági ügybe keveredett, a Portsmouth-nál és a Bristol City-nél pedig nem tudott úrrá lenni a klubokat gúzsba kötő kaotikus körülményeken. Már két éve volt munka nélkül, amikor megtalálta a lehetőség, és élete utolsó esélyét kapta, hogy bizonyítsa rátermettségét a kispadon.

A cél az volt, tartsa bent a másodosztályban a Stoke City-t. Pulis nem pusztán teljesítette ezt, de rövid idő alatt stabil középcsapatot faragott a Fazekasok becenévre hallgató kiscsapatból. Miközben korábban a magánéletben sorra érték a tragédiák – az édesapja portsmouth-i bukása idején hunyt el – a Stoke-nál végre egyenesbe került, és nem csak remek főnökre, de igazi pótapára is lelt az igazgatóságban ülő Peter Coates személyében. Az idill azonban nem tartott sokáig: miután összeveszett a klub izlandi tulajdonosaival, 2005-ben távoznia kellett a csapattól.

Coates azonban egy év múlva többségi tulajdont szerzett a Stoke City-ben, és első dolga az volt, hogy visszaültesse a padra cimboráját. A történet innen már unalomig ismert: Pulis nem pusztán stabilizálta a csapatot a másodosztály középmezőnyében, de villámgyorsan feljutott a Premier League-be, hogy aztán ott is megragadjon velük. A Stoke futballja hamarosan fogalom lett az angol futball kedvelőinek körében, és bár sokan kifejezetten gyűlölték azt a cinikus, végletekig a védekezésre koncentráló felfogást, amiben a csapat játszott, Pulis megállíthatatlannak bizonyult. A Stoke 2011-ben kis híján megnyerte az FA-kupát, és kvalifikálta magát az európai kupaporondra is - ahol szintén nem vallott szégyent.

Utólag visszenézve már egyértelmű, Pulis vesztét Stoke-on-Trentben a kétfrontos terhelés okozta. Bővebb keretre volt szüksége, de ahelyett, hogy a variációs lehetőségeket bővítette volna az igazolásaival, többé-kevésbé ugyanolyan játékosokat szerződtetett, mint amilyenek már a rendelkezésére álltak. A 2012/2013-as szezonra nyilvánvalóvá vált, hogy a Stoke komoly erősítésekre szorul - elsősorban azért, mert a korábbi kulcsjátékosok felett végleg eljárt az idő -, ám a vezetőség az előző évad rossz üzletei miatt már nem bízott vakon Pulis megérzéseiben. A csapatot megcsapta a kiesés szele, a boardban pedig komoly vita bontakozott ki arról, vajon a wales-i menedzser-e a megfelelő a csapat élére.

Pulis úgy döntött, előre menekül, és bejelentette, hogy részletes tervet fog kidolgozni arra vonatkozóan, milyen módon kellene átalakítani a klub utánpótlás-képzését, hogy az megfelelő minőségű játékosokat tudjon kitermelni az első keret számára. Miközben azonban ezen a projekten dolgozott, végleg megromlott a viszonya a vezérigazgató Tony Scholesszal, aki megvágta a Pulis számára elkülönített átigazolási keretet. Innen már nem volt visszaút: 2013. május 21-én a klub elbocsátotta Pulis-t, aki azonban még egyszer tanúbizonyságot adott szívósságáról, és bár munkaviszonya megszűnt, benyújtotta Peter Coates-nek a beígért részletes tervet - amit azóta is szentírásként követnek a klub Akadémiáján.

****

Bár egy ideig reális lehetőségnek tűnt, hogy az Athletic Bilbao csap le rá, Pulis végül nem hagyta el Angliát, és kirúgása után öt hónappal a szezont botrányosan kezdő Crystal Palace-nál vállalt munkát. Nehezen bólintott rá az ajánlatra, mert jó barátját, egykori bristoli csapattársát, Ian Holloway-t kellett váltania a londoniak kispadján - ő ráadásul nem mellesleg családtagnak is számít, mivel keresztapja Pulis fiának. Ezzel együtt a váltás természetesnek tűnt, annál is inkább, mert a csapat újoncként villámgyorsan a kiesés szélére lavírozta magát az új PL-évadban.

A szurkolók ezzel együtt nem repestek a wales-i varázsló kinevezéséért. A Crystal Palace egy olyan, viszonylag fiatal klub, ami az ideálizmus szinte minden jegyét magán viseli. A drukkerek modern, fiatalos, igazi dél-londoni közösségnek tartják a csapatot, amely akar és tud is nagyot álmodni. Ez a világlátás élésen különbüzik az unalmas és racionalista északi gondolkodástól - és bár Pulis se nem északi, se nem angol, éppen eléggé összenőtt a neve a Stoke-éval ahhoz, hogy a Palace-nál finoman szólva kételkedve fogadják a kinevezését.

Pulist mások is megtalálták ebben az időben. A korábbi Liverpool-, és Spurs-középpályás, Danny Murphy például úgy nyilatkozott, a walesi menedzser brutális beszédekkel bújtja fel csapatát arra, hogy minél keményebb belépőkkel félemlítsék meg ellenfeleiket a pályán. Pulis tagadta a vádakat, de sietett leszögezni, hogy a futball igenis egy olyan sport, amiben megengedett és szükséges is a testi kontaktus a játékosok között. Miközben statisztikák tucatjával bizonygatta, hogy a Stoke semmivel nem követett el több csúnya szabálytalanságot, mint bárki a ligában, szépen lassan levezette teljes futballfilozófiáját: beszólt a szerinte fennhéjázó Murphy-nek, aki nagyobb csapatokat nem mert megtámadni, és újra oda futtatta ki monológját, miszerint az ellenfelek lenézik őt, és azt hiszik, semmi keresnivalója nincs a legmagasabb szinten.

Ezzel együtt kár lenne tagadni, hogy a kritikáknak volt némi valóságalapja. Pulis sosem volt könnyű ember, és bár a futballról alkotott filozófiája kristálytiszta alapokon nyugodott, ő maga nem volt rest néha egészen piszkos eszközökhöz nyúlni annak érdekében, hogy biztosítsa hatalmát. A Stoke-nál például annyira megorrolt James Beattie-re, hogy állítólag (meztelenül) lefejelte a zuhanyzóban, de egy másik csatára, Dave Kitson is megvádolta őt azzal, hogy a vitás ügyekről rendszeresen a saját verzióját szivárogtatja ki helyi újságíró-barátainak. Akárhogyan is, a fő támadási felületet továbbra is csapatainak játékstílusa szolgáltatta: Pulis bevallottan a vereség elkerülését tartotta fő céljának, nem pedig a győzelem megszerzését, és ezt sokan nem voltak hajlandóak megbocsátani neki.

A vereség elkerüléséhez elsősorban betonbiztos védelemre volt szüksége. Négy védője rendre elképesztően szűken, szinte egymás kezét fogva helyezkedett hátul, előttük pedig pluszban két védekező középpályás is tartotta a frontot. A két szélen hatalmas munkabírású, gyors, erős, védekezésben és támadásban egyaránt hasznos szélsőkre volt szüksége, elöl pedig egy magas (nagy) és egy gyors (kicsi) csatár várta, hogy startolhasson a hosszan előrevágott labdákra. Minden centire pontosan ki volt számolva, Pulis pedig komolyan hitt benne, hogy a recept nem csak Stoke-on Trentben működőképes.

Igaza lett.

A bajnokság első tizenkét meccsén mindössze hét pontot gyűjtő Palace Pulis kinevezését követően hat mérkőzésen három gyors győzelmet aratott. A csapat szinte azonnal stabilizálta helyzetét, és biztos kiesőből lassan felzárkózott közvetlen riválisai mellé. Pulis ráadásul azzal, hogy modern étrendet, jógát, és napi két edzést oktrojált a keretre, a drukkerek szimpátiáját is elkezdte kivívni. Munkamorálja olyan szintű volt, hogy mindenkiben tiszteletet ébresztett: reggel hat és hét óra között tartott sajtótájékoztatókat, hogy a kötelező körök a média irányába minél kevesebb időt vegyenek el a valódi munka elől. Egy pont után tudatosan is rájátszott erre az imidzsre, és állva tartotta a tájékoztatókat, ezzel is jelezve, hogy fittebb, felkészültebb, erősebb és elhivatottabb, mint bármelyik másik edző a ligában. A drukkerek értették, amit üzenni akart, és imádták érte.

Egy olyan szezonban, amikor rengeteg csapatot megcsapott a kiesés szele, a Palace villámgyorsan bebetonozta magát a középmezőnybe. Már márciusban átlépték a 30 pontos lélektani határt - stílszerűen egy Chelsea elleni győzelemmel, ami a Mourinho bajnokesélyes csapatának több mint tíz meccses veretlenségi szériáját szakította meg. A portugál és Pulis között egyébként is sok a hasonlóság: mindketten katolikusok, mindketten utálnak veszíteni, és mindketten imádják a játék védekező részét. Ahogyan Mourinho szinte mindegyik csapata, úgy a Palace is a kemény védelem alapjaira épült. Pulis vett egy magas, viszonylag technikás és gyors csatárt (Maruane Samah), tett mögé egy kőkemény, triplatüdejű középpályás vezért (Mile Jedinak), a vonal mellett pedig bevetett egy villámgyors, nagy munkabírású szélsőt (Jason Puncheon), és kész is volt a recept, amire az alsóházi csapatok nagy részének nem akadt válasza.

A drukkerek imádták, hogy a csapatuk fickándozik az új edzővel, és érdekes módon már semennyire nem feszélyezte őket a védekező játékstílus. Pedig Pulis nem fordult ki önmagából: a Palace nem egyszer 26%-os labdabirtoklással nyerte a meccseket, és hasonló mértékben épített a nagy bedobásokra, valamint a rögzített játékhelyzetekre, mint korábban a Stoke. A szekér azonban szaladt, és amikor áprilisban a csapat átlépte a 40 pontos lélektani határt a tabellán - végül 45-tel zárták az évadot -, mindenki egy emberként lélegzett fel: Pulis megcsinálta. Megint.

A csúcs május 5-én, a Liverpool ellen jött el, hazai pályán. A bajnoki címért küzdő ellenfél hiába vezetett 10 perccel a lefújás előtt 3-0-ra, gólkülönbségük javítása érdekében fejvesztve támadniuk kellett, a Palace pedig köszönte szépen, és a csereként beálló Dwight Gayle vezetésével szanaszét kontrázta őket. A meccs végül 3-3-mas döntetlennel ért véget, a 'Pool gyakorlatilag elbukta a bajnoki aranyat, a Crystal Palace drukkerei pedig nem pusztán ünnepeltek csapatuk góljainál, hanem magukról megfeledkezve hahotáztak. Csakúgy, mint a mester:

link Forrás

****

A sikerek ideje azonban gyorsan lejárt: Pulis és a Palace nem egymásnak lettek teremtve. Steve Parish, a londoniak vezérigazgatója szenvedélyesebb, idealistább ember, mint Pulis, a különbségek pedig fokozatosan őrölték fel a munkakapcsolatot. Pulis végül a 2014/2015-ös szezon rajtja előtt alig 48 órával dobta be a törülközőt, és állt fel a kispadról, általános meglepetésre.

Alig fél évet kellett arra várnia, hogy újra munkát kapjon: a kiesés elől menekülő West Brom helyezte belé bizalmát 2015 januárjában. Pulis azonnal belevetette magát a munkába, és februárban már egy teljes hónapon át veretlen maradt a WBA, zsinórban három kapott gól nélküli meccset letudva a bajnokságban. A wales-i edző simán a hónap menedzsere lett, majd a tavasz későbbi részében a Chelsea-t és a Manchester Unitedet is elverte, hogy végül csont nélkül bentmaradjon, és a 13. helyre kormányozza a tabellán új csapatát.

Azóta is a birminghamiek kispadján ül - tavaly 14. helyen végzett a tabellán a csapattal -, idén szeptemberben pedig teljesítette menedzseri pályafutása 1000. mérkőzését - ezzel olyan elit klub tagjává válva a szigetországban, ahol Sir Bobby Robson, Ron Atkinson, Sir Matt Busby, Arsene Wenger, Sir Alex Ferguson, Graham Taylor, Brian Clough, vagy épp Harry Redknapp adják egymásnak a képzeletbeli kilincset.

"Teljesen más edző vagyok, mint húsz évvel ezelőtt. Ha nem így lenne, már rég nem lenne helyem ezen a szinten. Amikor elkezdtem ezt a pályát, tele voltunk olyan menedzserekkel, akik éveket kaptak az építkezésre - ma már két év a maximum, senki nem érdemel többet. És ez jobb már nem is lesz - nem kritizálni akarok, csak megjegyeztem, mert ez a helyzet."

A poszt forrásául Nicholas Blincoe Blizzardban megjelent cikke szolgált, de szemezgettem benne Mr. Pulis mindenféle angol honalpokon a korábbi években megjelent interjúiból is.