portré

2018. november 6.
2018. március 12.
2017. november 26.
2017. november 12.
2017. január 11.

Murphy seriffje - a Poch-portré II. rész

Mauricio Pochettino korunk egyik legfelvilágosultabb és legérdekesebb menedzsere, akinek sikereit már mi is megénekeltük korábban ebben és ebben a posztban. Karácsonyra a SpursHungary szerzőjétől, Láng Bálinttól kaptuk ajándékba az alábbi posztot, amely Thore Haugstad írása nyomán született. Tovább után a második részt olvashatjátok, az elsőt itt találjátok!

2017. január 7.

Murphy seriffje - a Poch-portré I. rész

Mauricio Pochettino korunk egyik legfelvilágosultabb és legérdekesebb menedzsere, akinek sikereit már mi is megénekeltük korábban ebben és ebben a posztban. Karácsonyra a SpursHungary szerzőjétől, Láng Bálinttól kaptuk ajándékba az alábbi posztot, amely Thore Haugstad írása nyomán született. Tovább után ennek az első részét olvashatjátok!

2016. december 9.
2016. november 22.

„Senki nem akarja, hogy ebben a ligában játsszunk” – a Pulis-magic története

„24 éve vagyok edző, de még mindig elkeserít a vereség. Nem lehet hozzászokni. Elveszíteni egy meccset – pláne, ha jól játszottál közben – egyenlő a halállal.”Tony Pulis az angol futball talán legellentmondásosabb alakja. Végletekig defenzív, már-már nihilista felfogása sokaknak elrettentő példa, de ha végigtekintünk az eredményein, egészen más szúr szemet: az, hogy soha, egyetlen csapat kispadján sem bukott meg. Ránézésre ő a klasszikus angol edző – középkorú, kopaszodó alak, aki kopottas melegítőben, szemébe húzott baseballsapkával a fején ordítozik, a csapata pedig rendületlenül ívelgeti a labdát előre. Pedig, ha bepillantunk a gondosan felépített álarc mögé, egy teljesen más karaktert ismerünk meg.

2016. szeptember 20.

Punk rockerből sosem lesz karnagy - a Wayne-dosszié, I.

Rooney-t sokáig a legnagyobbakkal emlegették egy lapon, azonban ideje belátni: már soha nem futja be azt a pályát, amit 2002-es berobbanásakor jósoltak neki. De vajon lehet-e csalódásnak nevezni egy olyan karriert, amelynek végét az angol válogatott és a United örökös gólrekordjának megdöntése fémjelzi majd? Szerintünk simán, és azt is elmeséljük, miért. Vigyázat, tldr!

2016. szeptember 15.
2016. szeptember 5.

Akinek a vérében van a győzelem - a Conte-sztori, I. rész

Miután az elmúlt két hét folyamán részletesen bemutattuk a besztlígbe frissen belecsöppent Pep Guardiolát (itt és itt), úgy illik, hogy most a Chelsea élére szinten Premier League-újoncként kinevezett Antonio Conte eddigi karrierjét és edzői munkásságát is megismertessük veletek. Az első részben az olasz mester személyisége, valamint játékos-pályafutása kerül terítékre.Már a biztos bajnoki cím tudatában a Juventus a Cagliari csapatát fogadta 2014 májusában. Antonio Conte és a játékosok épp egy videós elemzésre készültek, amikor a csapatkapitány Gianluigi Buffon belépett az ajtón, oldalán a sportigazgató Guiseppe Marrottával. „Elnézést főnök! Az igazgató csak szeretné tisztázni a bajnoki címért járó bónuszokkal kapcsolatos kérdéseket” – szólalt meg naivan az Öreg Hölgy kapusa, akkor még nem is sejtve, hogy egy vulkán kitörésében játszott elévülhetetlen szerepet. Amint Buffon elhallgatott, Conte szinte teljesen kikelt magából. Mindenkit kiüldözött a teremből és szemtől szemben alaposan kioktatta kapitányát. „Egy szóval sem akarok többet hallani ebből! Pont tőled az összes közül soha nem vártam volna ilyesmit! Bónuszok… Óriásit csalódtam benned! Vereséget szenvedtünk abban a pillanatban, hogy kinyitottad a szádat!”

2015. december 25.

A José-akták, I. rész

A kis José nagyon szerette a focit. Még nem is értette pontosan, hogy miről szól, hogy mi az utánozhatatlanul gyönyörű benne - de már rajongott érte. Valósággal a megszállottjává vált, ott lüktetett a fülében, ott folyt az ereiben, ott dobogott a torkában. Nem véletlenül: a nagyapja egy kis csapat, a Vitória Setubal elnöke volt, így a család minden nap testközelből érintkezett a futballal. A meccs része volt a családi ünnepeknek, előkerült a vacsoránál, az iskolában, a hétvégi programokon. Valósággal beette magát a felcseperedő José szívébe, aki hamar el is határozta, hogy játékos lesz belőle. Ha törik, ha szakad.

2015. május 16.
2015. február 19.
2015. február 18.
2015. február 12.
2015. január 22.
2014. augusztus 15.
2014. május 26.
2014. március 10.
2014. február 25.
2014. február 21.
2013. november 15.
2013. november 14.
2013. október 3.
2013. július 22.
2013. május 30.
2008. október 18.

Gigor Attila az Abszolútban

Az alábbi videót még A nyomozó premierje előtt illett volna a Geekz-olvasók elé tárni, de magam is csak most bukkantam rá. Még márciusban szerepelt az M1 Abszolút című műsorában Gigor Attila, ahol a film forgatási helyszíneire (boncterem, antikvárium) visszatérve mesél a sztoriról, kedvenc könyvéről, képregényéről, a videójátékok evolúciójáról és a forgatókönyvírás nehézségeiről. (Fun fact: a portré készítője ifj. Sebő "nemzetgyalázó" Ferenc, a hírhedt Gecy rendezője.)

2007. október 20.

BILLY JACK: AZ ELFELEJTETT MOZIHŐS

Hová tűnt Billy Jack?

 

 

 

GRINDHOUSE-SOROZAT, 3.

 

1968-ban mutatták be Budapesten a Halálfejesek című amerikai motoros filmet. A premier olyan botrányosra sikeredett, hogy a városi folklór szerint maga Kádár János tiltatta be a filmet alig néhány nap után. A Halálfejesek soha többé nem került moziba, a tévé sosem játszotta, és DVD-n sem jelent meg idehaza. Köddé vált, mintha sosem létezett volna. Csak az akkori tinédzserek, mai ötvenesek-hatvanasok fejében él elevenen.

A Halálfejesek hamisítatlan B-film volt; eltűnése nem is lenne tragédia, de vele együtt vesztettük el a Billy Jack (1971) címre keresztelt folytatást is, melyet a hetvenes évek egyik legnagyobb hatású alkotásaként tart számon az amerikai filmszakma. Tom Laughlin filmje nemcsak az első blockbuster címét bitorolja, de a korszak Amerikájának és amerikai filmjének vibrálóan színes, magával ragadó képét nyújtja. A Billy Jack sosem került a magyar közönség elé.

A HALÁLFEJESEK

A Halálfejesek eredeti címe Born Losers, azaz született vesztesek. Tom Laughlin, egy állástalan színész, aspiráns rendező készítette, és a főszerepet is ő játszotta. Laughlin alteregója Billy Jack, a Vietnámot megjárt zöldsapkás, aki büszke fél-indián származására és karatetudására. Billy Jack nemcsak Rambo és Chuck Norris előképe, de valamennyi akcióhős prototípusa, aki két éra határán - Piszkos Harry-hez és Mr. Majestyk-hez hasonlóan - összekötötte a kihaló westerneket a modern, urbánus akciófilmekkel.

A címbéli Halálfejesek egy Pokol Angyalai-szerű motorosbanda, mely rettegésben tart egy kicsiny kaliforniai fürdővárost. Csinos lánykákat kapnak el, és erőszakolnak meg. A seriff tehetetlenül, a lakosság rémülten áll az események előtt. Egyedül a magányos, hallgatag hős, Billy Jack állíthatja meg az „elszabadult gazokat” (ahogy a magyar plakát előrevetíti).

Laughlin filmje a westernek alapkonfliktusait (lásd: Délidő) a korszak divatos, lenézett műfajaival kombinálja: a motoros, az ún. beach party, illetve a hongkongi harcművész-filmekkel. Nem véletlen, hisz a film forgalmazója Samuel Z. Arkoff volt, aki a hirhedt American International Pictures (AIP) nevű cégével olyan műfajokra specializálódott, amelyeket a fiatal közönség igényelt, de a hollywoodi stúdiók presztizs alattinak tartottak. Ezek voltak az ún. exploitation filmek, azaz a marketing, az eladhatóság felől megközelített szenzációhajhász, low-budget opuszok, amelyeket az autósmozik és az ún. B-mozik tűztek műsorukra. A Halálfejesek eredeti szlogenje például így hangzott: „Egy ártatlan lányka a fődíj a világ legmocskosabb játékában!”

Arkoff és cégtársa, Roger Corman egy évvel korábban kasszát robbantott a The Wild Angels (1966) című motoros filmjükkel (Peter Fonda és Nancy Sinatra volt a főszereplő). A Halálfejesek ennek a hullámsodrában került az amerikai mozikba, és aratott nagy sikert – jóllehet, a motorosokat nem az ellenkultúra hőseiként, hanem gonosztevőkként ábrázolta.

Laughlin - aki saját maga gyártotta a filmet, a forgatókönyvet pedig filmbéli partnerőjével, Elizabeth James-szel közösen írta - a www.billyjack.com tanúsága szerint ezzel minden idők (addigi) legsikeresebb független filmjét készítette el. A korabeli kritikák elsiklottak a Halálfejesek felett, bár ahogy az Entertainment Insiders írásából kitűnik („tipikus drive-in film – némi extrával”), megérezték, hogy valami történt.

A filmet a hatvanas évek végén nagy meglepetésre itthon is műsorra tűzték a mozik - valószínűleg elrettentő Amerika-képe miatt. A szigorúan 18 éven felülieknek szóló opusz „kábé két hétig volt műsoron, a Puskin mozitól az Astorián túlig ért a sor a jegyekért, aztán talán az erőszakos jelenetekre hivatkozva betiltották” - írta nemrég Turcsányi Sándor a Magyar Narancs-ban.

Vágvölgyi is hasonlóan emlékszik A Pokol Angyalai-hoz írt előszavában: „Ha már Magyarország: a The Wild One (A vad, Marlon Brando filmje – a szerk.) itt egyidejűleg nem ment, viszont pótszer volt: a hatvanas években vetítették a Halálfejesek c. motoros zsánerfilmet, amely a The Wild One tucatutánzata, viszont a főszereplő magyar hangja Latinovits Zoltán volt, és az egykori megfigyelők megemlítik, hogy a Puskin mozi pénztára előtti sor mélyen a Semmelweis utcában is kanyargott, és még valami felsőbb pártszerv is tárgyalt a film váratlan népszerűségéről, a negatív hatások kiküszöbölésének lehetőségeiről.”

 

 

 

TOM LAUGHLIN

 

Thomas Robert Laughlin, ez a méltatlanul elfeledett showman Minneapolisban született 1931-ben Clint Eastwood kortársaként. Az egyetemen futballozott, aztán Kaliforniába költözött, hogy példaképei, Marlon Brando és James Dean nyomában színésznek álljon. Miközben egy-két napos szerepeket kapott a tévétől, method acting-et és hapkido karatét tanult. Ebben az időszakban, az ötvenes évek közepén vette feleségül Delores Taylort, aki életre szóló elv- és cégtársa lett, és akitől aztán három gyermeke született.

Hősünk hamar, huszonöt évesen megkapta a nagy kiugrás lehetőségét, méghozzá Robert Altman Áldozatok (1957) (The Delinquents) című dokudrámájában, melyben amolyan oktalanul lázadó tinédzsert formált meg (Altman ugyabban az évben rendezte James Dean-biográfiáját is). Az első főszerepet néhány kisebb követte hollywoodi stúdiófilmekben – de ez az öntudatos Laughlinnak már nem volt elég. Rendezőnek állt, és 1960-65 között négy mikrobudget független filmet készített (ezek nem maradtak fenn).

A Halálfejesek sikere ebben a közegben, a semmiből jött, és miközben a kötelező folytatásra készült, Laughlin három igénytelen horrort rendezett Don Henderson álnéven.

Laughlin az amerikai filmtörténet egyik legérdekesebb figurája; külsőre-belsőre Jack Nicholson és Charles Bronson keverékeként írható le. Akárcsak kortársa, Nicholson (szintén Arkoff embere), ő is multitalentumnak tartotta magát: írt, rendezett, gyártott a színészkedés mellett, és voltaképpen nem is tehetségtelenül. És akárcsak Bronson, a hetvenes évek másik nagy akcióhőse, nemcsak a hallgatag bosszúálló, de az etnikai hős szerepében is tetszelgett (jóllehet egyikük ereiben sem folyt indián vér).

Laughlint kezdettől valamiféle messianisztikus hevület fűtötte, és feleségével együtt makacsul mindig a saját feje után ment („Billy Jack szerint nem férfi, aki nem a maga útját járja”). Miközben naiv elveket hangoztatott a világbékéről és a szocializmusról, ha pénzre került a sor, cinikus kapitalista lett, aki David Ogilvy-idézeteket skandált, és az utolsó fillért is kiverte a stúdiókból és a mozikból. Világnézetében a keleti tanok vadul keveredtek az indián sámánizmussal és a beatnik szocializmussal, nyakon öntve egy jókora adag nárcizmussal.

Ha összegezni kéne, Laughlin mindenekelőtt remek szintetizátor volt. Filmjeiben – feleségével együtt - nagy tanítóként jelenik meg, aki kezét mindig a társadalom verőerén tartja, összegyűjt és szintetizál mindent, amit a popkultúra éppen akkor felböfög. Szintetizál – és pénzre vált. Vagy azt is mondhatnánk, kizsákmányol (lásd: exploitation), ahogy azt a Billy Jack esetében is tette.

 

BILLY JACK

A Billy Jack a hetvenes évek egyik legszínesebb, legérdekesebb exploitation filmje. Benne van minden, ami a hatvanas évek végéről, hetvenes évek elejéről tudható – Amerikáról és az amerikai filmről. Nem véletlen, hogy bemutatójakor döbbenetes sikert aratott, és máig minden idők legsikeresebb független filmjének számít a maga 58 millió (!) nézőjével.

A Halálfejesek folytatásában Billy amolyan misztikus El Topo-karakterré lép elő, aki harmóniában él a természettel, indián testvéreivel, és totemállatával, a kígyóval. Mindeközben egy „alternatív iskolát” is patronál, pont úgy, ahogy a westernhősök védték az árvaházakat a banditáktól. Az iskolát egy szent életű tanárnő vezeti (Delores Taylor, a rendező feleségének alakításában), aki a westernek apácáit idézi; a banditákat pedig a kisváros redneckjei jelenítik meg.

Nem két generáció áll itt harcban egymással, nem a fiatalok küzdenek az öregek ellen, hanem a WASP-Amerika száll hadba egy új, tágult tudatú Amerikával, mely misztikusan egyesíti a Kolumbusz előtti idők őslakosait a mai fiatalokkal.

A melodramatikus történetben a seriff elzavarja terhes lányát a háztól, azzal vádolván, hogy összefeküdt egy indiánnal. A lányt befogadja az alternatív iskola, de szenvedései ezzel még nem érnek véget, ugyanis az iskola is állandó céltáblája az intoleráns, reakciós kisvárosiaknak. Billy szerencsére kéznél van, és néhány jól irányzott pofonnal helyre teszi a rosszfiúkat.

A Billy Jack ugyanakkor nem (csak) harcművészeti film. Bunyóból kevés akad, és az is meglehetősen fantáziátlan (hiába lassít Laughlin Peckinpah-módra). És nem is csak szociodráma vagy hippifilm. De love story, cinema verité, meditáció és kísérleti színház egyben: ambíciótól duzzadó, létösszegzőnek szánt munka, az ellenkultúra Bibliája.

A központi konfliktus az erőszak kérdése. Hogy mikor jogos, mikor szükséges az erőszak - ha jogos, szükséges lehet egyáltalán. Ezt a kérdést a film szépen végigviszi, és viszonylag intelligensen le is zárja. A Billy Jack legemlékezetesebb képsorai azok, amelyekben fiatal, ártatlan arcok játszanak, énekelnek, vitatkoznak az alternatív iskola falai között – valahogy úgy, ahogy Antonioni remekművében, a Zabriskie Point-ban tették (még a beállítások, kameramozgások is ugyanazok).

Laughlin alkotásában mégis ambíciója a legdicséretesebb. A kivitelezés, a tényleges film messze elmarad rendezője világmegváltó ambícióitól, és leginkább öntetszelgőként írható le. Laughlin közepes színész, mindenki más csapnivaló. Különösen Taylor a tanárnő szerepében (meglepő módon Arany Glóbuszra jelölték a legjobb újonc kategóriájában). A sztori harmatgyenge, a tanulság szájbarágós, a prédikációk átlátszók és végtelenek. Ráadásul a film saját moralizmusa alatt vágja a fát, amikor lassítva ábrázolja a verekedéseket, és két nő megerőszakolását is bemutatja.

 

 

 

A BLOCKBUSTEREK SZÜLETÉSE

 

A Billy Jack nem is elsősorban művészi értékei miatt maradt meg az amerikai film emlékkönyvében. Hanem azért, mert 58 millió eladott mozijegyével, 79 millió dolláros összbevételével a fimtörténet első blockbustere lett.

Laughlin a National Student Film Corporation nevű cégén keresztül, saját pénzből (800 ezer dollárból) gyártotta a filmet. A forgatókönyvet feleségével közösen írta, a produceri teendőket is együtt látták el. Taylor az utolsó percben a női főszerepre is beugrott (Elizabeth James helyére, aki a Halálfejesek-ben játszott).

A házaspár a poklok poklán ment keresztül, míg a forgatókönyvtől a bemutatóig eljutott. A helyszínkeresés során egy bagollyal találkoztak, ami Taylor szerint azt jelentette, hogy gonosz lelkek nem kívánják a film elkészültét. A gonosz lélek hamarosan meg is mutatkozott a Fox képében. A stúdió korábban vállalta a Billy Jack forgalmazását, de az elkészült művet látva azzal fenyegetőzött, hogy újravágja. Nyomatékul lefoglalta a negatívokat is.

Laughlin és Taylor eddigre teljesen eladósodtak, de most kész voltak újabb kölcsönt felvenni, hogy visszavásárolják a filmet a Foxtól. Abba ugyanis semmiképpen nem akartak belemenni, hogy azt mások vágják meg helyettük. Ekkor lépett a képbe a Warner, amely 1,8 millió dollárért megvette az észak-amerikai forgalmazás jogait. Ahogy az Jonathan Bing és David Hayes Open Wide című könyvében is olvasható, a Warner később ugyanúgy visszakozott, mint a Fox, és az 1971-es bemutató során csak B-, autós-, sőt néhol egyenesen pornómozikba osztotta le a kópiákat. A Billy Jack lassan-lassan, két év alatt 4 millió dollárt gyűjtött így össze.

Laughlin iszonyú pipa lett. Biztos volt benne, hogy olyan terméket tett a piacra, amelyre a reklámszakma mestere, David Ogilvy is büszke lenne. De mindhiába: ha hiányzott mellőle a jó marketingmunka. Laughlin – maga is Billy Jackként cselekedvén – fogta, és beperelte a Warnert, méghozzá egyből 51 millió dollárra. A Warner meghátrált, és 1973-ban újra bemutatta a filmet az amerikai mozikban. A promókampány élén azonban már Laughlin állt.

Hősünknek mozikra volt szüksége, hogy grandiózus tervét valóra váltsa. Méghozzá rengeteg mozira. Kiindulási pontja az volt, hogy ha egy masszív reklámkampánnyal sikerül felkeltenie a közönség érdeklődését, akkor a potenciális nézők bárhol, Amerika bármely mozijában megnézhessék a filmet. Ez a gondolkodás ma már evidensnek tűnik, de a Billy Jack bemutatójáig másként működtek a dolgok az amerikai filmforgalmazásban. A stúdió először néhány nagyobb (vagy éppen kisebb) városban letesztelte az adott filmet, és ezek sikerétől vagy kudarcától függően gyártott vagy nem gyártott több kópiát.

Laughlin olyannyira hitt filmjében, hogy hajlandó volt a moziknak egy fix összeget fizetni, ha újra felveszik műsorukra. Cserében viszont a bevétel 100%-a őt illette meg. Mikor ezzel megvolt, kölcsönt vett fel, és újabb forradalmi lépésre szánta el magát: 2,5 millió dollár értékben tévéspotokat vásárolt. Nem elég, hogy a Billy Jack volt az amerikai filmtörténet első filmje, amit komoly kampánnyal a tévében reklámoztak, de egyből több különböző spot is készült hozzá, melyek mindegyike más-más közönséget célzott meg.

A Billy Jack-re a hivatalos honlap szerint 58 millió jegyet adtak el a 210 millió lakosú USA-ban, ami máig rekord a független filmek között (még A passió sem tudta felülmúlni ezt a nézőszámot). Ahogy azt a szakértők feltárták, szokatlanul nagy volt a visszajáró közönség száma, sokan háromszor-négyszer is megnézték a filmet, amely egy generáció meghatározó alkotása lett.

A sikerhez nagyban hozzájárult a főcím és a végefőcím alatt hallható megasláger (a Coventől a „One Tin Soldier”), mely 1972-ben az amerikai rádiók legjátszottabb felvétele lett, és máig minden idők legnépszerűbb háborúellenes dalának számít. A „One Tin Soldier” két szomszédos népről szól, egyikük a hegyen lakik, másik a völgyben. A völgylakók legyilkolják a hegyieket a kincsükért, de amikor ezt a bizonyos kincset keresik, csak egy követ találnak, és rajta a feliratot: „békét a Földön.”

A Billy Jack két leghatásosabb jelenetét ez a dal festi alá: a főcímet, melyben cowboyok musztángokat (az indiánok vadlovait) hajtanak és fognak be, miközben a kamera helikopterről követi őket a hegyeken át; illetve a zárójelenetet, ahol a fiatalok feltartott ököllel szalutálnak Billy Jacknek a börtön felé vezető úton (a Holt költők társasága előképeként).

 

 

 

BILLY JACK UTÁN

 

A Billy Jack egetrengető sikere, annyi megharcolt harc után Laughlinon afféle megalománia hatalmasodott el. Politikai tanácsadókat és reklámszakembereket fogadott fel, hogy az újabb folytatást (The Trial of Billy Jack - 1974) minden idők legnagyobb sikerévé avassa. A 170 perces alkotás brutális reklámkampány mellett (3,5 millió dolláros költés csak a tévében) minden idők legerősebb rajtját vette (30 millió dollár 30 nap alatt).

A negyedik rész (Billy Jack Goes to Washington) 1977-ben érkezett meg. Laughlin producere ezúttal Frank Capra jr. volt, a film pedig nem más, mint idősebb Capra Becsületből elégtelen című klasszikusának utánérzete. Nixon bukásával, Carter Amerikájában a Billy Jack-láz hamar lecsengett, és a negyedik részt végül sosem mutatták be a mozikban.

Csalódván a filmiparban Laughlin elmélyült a jungi pszichológiában és az alternatív rákterápiák kutatásában, és ahogy azt a Billy Jack negyedik részében előrevetítette, politikusi pályára lépett (talán Mike Curb, a Halálfejesek zeneszerzője inspirálta, akit a hetvenes évek végén Kalifornia kormányzó-helyettesévé választottak). Hősünk joggal vélte úgy, hogy Hollywoodban szerzett marketingtapasztalait egy esetleges választási kampány során is hasznosítani tudná.

Laughlin politikusként is rögtön nagyot álmodott: a ranglétrát mellőzve egyből a pártelnökségért indult harcba. 1992-ben a Demokrata Párt elnöki székéért folyó küzdelemben a szavazatok 2%-át szerezte meg, majd 2004-ben - immár republikánus színekben - csúfos vereséggel (0,23%) távozott a porondról.

A www.billyjack.com tanúsága szerint a Laughlin-Taylor házaspár ma is él és virul, és telve ambícióval egy új, nagyszabású Billy Jack filmre készül, mely lerántja a leplet George W. Bushról, véget vet az iraki háborúnak, és harmadik utas megoldást kínál a politikából kiábrándultaknak. A Billy Jack For President „sosem látott módon fogja ötvözni a fikciós filmeket a cinema veritével, a reality filmmel, a dokumentumfilmmel és a komputergrafikával”, miközben „politikai, szexuális, spirituális és pszichológiai forradalmat robbant ki.” A 76 esztendős Laughlin személyes videóüzenetben biztosítja a potenciális befektetőket, hogy az új Billy Jack-film minden idők egyik legsikeresebb filmje lesz.

A Billy Jack-sorozat elérhető 1. régiós NTSC DVD-n.

2007. augusztus 7.

Az utolsó előtti akcióhős - Bruce Willis karrierje

A nép fia

Talán túlzás Willist az utolsó akcióhősnek neveznem (ezért utolsó előtti), hiszen tűnnek majd még fel hollywoodi macsók a filmvásznon, míg csak áll az álomgyár – ám ő az, aki még úgy-ahogy aktív a hetvenes-nyolcvanas évek hőstriászából, a Schwarzenegger-Stallone-Willis szentháromságból, és ő az, aki a legtöbb sikerrel vette a közönség ízlésének és elvárásainak változásait.

Willis főleg rendkívül jó humorérzéke miatt szimpatikus – akárhányszor feltűnik valamelyik amerikai, késő esti talk showban, az ember biztos lehet benne, hogy pár perc múlva dőlni fog a nevetéstől, a sztár ugyanis született komédiás, és csak a sors szeszélyének köszönheti, hogy akcióhősként emlékszik majd rá vissza a filmtörténelem. Legyen szó akár arról, hogy a Letterman showba kell az utolsó percben műsorvezetőként beugornia (2003), a legőrültebb szkeccsekben szerepeket eljátszania vagy villámgyorsan rögtönöznie: Willist a humora sosem hagyja cserben, és ez rendkívül szimpatikussá teszi.

A nem túl nehéz kezdet

Nem is csoda, hogy először komédiákban tűnt fel (már ha eltekintünk az olyan, szinte láthatatlan szerepeitől, mint pl. a Frank Sinatra főszereplésével készült 1980-as Az első halálos bűn-ben (The First Deadly Sin) alakított ember, aki kimegy az étteremből mikor Delaney belép, vagy a tárgyalótermi klasszikus Az ítélet (The Verdict, szintén 1982, ebben bírósági megfigyelőt játszott). Első komolyabb szerepét Michael Mann a nyolcvanas éveket meghatározó popkultúrális zanzájában, a Miami Vice-ban kapja: gátlástalan, arrogáns bűnözőként is hiteles.

Tiszta sor, hogy a method acting ilyetén súlyú megnyilvánulása után már főszerepeket aggatnak rá! Blake Edwards méltánytalanul lenézett vígjátéka, a Meglátni és megszeretni (Blind Date) Willis már-már jutalomjátéka nyomán válik az érdekes alapötlettel rendelkező forgatókönyv emlékezetes filmmé. Bár ebben Kim Basinger elképesztő gyönyörűsége is segítségére van… Persze Edwards nem a fenti, nyúlfarknyi szerepei által tett benyomás hatására figyelt fel Willisre – ahhoz a Moonlighting kellett, ez a tv-sorozat médium számára forradalmi újításokat hozó széria.

A Moonlighting több szempontból is újító erejűnek bizonyult. Először is – ez addig sem a tv-képernyőn, sem moziban nem volt túl gyakori – „ledöntötte a negyedik falat”. Ez a kifejezés arra vonatkozik, mikor a szereplők úgymond kibeszélnek a közönségnek, közönséghez, és a Moonlighting amikor csak tudott, élt ezzel a lehetőséggel. Talán már ebből is nyilvánvaló, hogy a sorozat nem vette túlságosan komolyan sem önmagát, sem a műfaji kötöttségeket: vígan eltocsogott a noir, a thriller, a komédia és a szappanopera közti sáros mezsgyéken, anélkül, hogy akármelyikbe is erőteljesebben beletoccsant volna. Cybil Sheperd, Willis partnere a sorozatban, állítólag utálta Bruce-t, ami, ha lehet hinni a pletykáknak, kölcsönös volt – mindenesetre az ellenszenvnek nyoma sem érezhető ki ebből a bájos, bár az utolsó szezonban megbicsakló sorozatból, amelyről nyugodtan elmondható, hogy Willis a karrierjét köszönheti neki.

McLane mindenki ellen

 

Ahhoz azonban, hogy valaki világsztárrá legyen, országhatárokon átívelő, kontinensrengető, moziromboló siker kell. És akkor Willis csinált egy aprócska filmet, egy kis észrevehetetlen, icuri-picuri izét. Az volt a címe

DRÁGÁN ADD AZ ÉLETED (Die Hard, egyébként. 1988).

Dióhéjban: ez egy remekmű. Egyszerűen tökéletes. A magamfajta, az egzisztenciális macsófilmeket – szóval az olyasféléket, amelyek a férfi-mivoltot igyekeznek általában a rendszerrel vagy bármiféle autoritással szembeszálló magányos főhős harca által definiálni – mindennél többre tartom, ugyanis egy olyan korban, amikor a férfiasság már-már szitokszóként funkcionál, az ilyenek remek útmutatóként tudnak szolgálni. A Die Hard-filmek pedig kivétel nélkül erről szólnak (az nem zavarjon senkit, hogy John McLane terroristákat aprít – mondom, mindegy hogy milyen formát ölt az elnyomó erő, a lényeg, hogy elnyomjon.) Szinte felesleges hozzátennem, hogy az első rész a legjobb a sorban, amely nagyrészt a fájdalmasan tehetséges rendezőnek, a NAGY John McTiernannak köszönhető. A mai napig ő Hollywood legjobb akciórendezője, amely tényt a szintén általa jegyzett kiváló harmadik rész is megerősíti (a második epizódot a finn Renny Harlin jegyezte).

A hirtelen jött szupersztárság Willist saját projektek beindítására ragadtatta: például a Michael Lehmann által rendezett Hudson Hawk is ilyen. Ez az egyedi hangulatú, a paródia és a kalandfilm közötti mezsgyén egyensúlyozó farce hangulata szempontjából a kilencvenes évek egyik legeredetibb hollywoodi alkotása.

Bár a mozipénztáraknál megbukott, a Tom Wolfe bestsellere alapján készült Hiúságok máglyája (1993) extravagáns kísérlet volt Brian DePalma részéről arra, hogy a politikai szatírát sztárok – köztük természetesen Willis – segítségével nagyobb tömegek számára is eladhatóvá, illetve emészthetővé tegye.

Következő filmje új lökést ad Willis karrierjének (puristák talán észreveszik, hogy a sztár jó pár moziját kihagyom ebből a kis összefoglalóból, erre egyrészt a helyszűke, másrészt az kényszerít, hogy nem mindegyik szerepe volt karrierje szempontjából, pro vagy kontra, jelentős.)

Az utolsó cserkész (The Last Boyscout, 1991) már megint egy macsó mestermű, méghozzá az egyik utolsó az igazán nagy hollywoodi akciófilmek sorában. Ez szintén olyan egzisztencialista fajta, tele a Shane Black-iskola (ő volt a Halálos fegyver forgatókönyvírója, aki figuráival, párbeszédeivel és jellemző fordulataival stílust teremtett) elmaradhatatlan blikkfangjaival – ráadásul még posztmodernul is sűrűn kikacsint („Ez a kilencvenes évek. Nem lehet csak úgy leütnöd bárkit. Előtte kell, hogy mondj valami lazát” – elnézést, ha a magyar szövegben nem ez van, az angolból fordítottam.). Willis karrierje legjobb alakítását nyújtja az élet által megroggyantott Joe Hallenbeck magánnyomozó szerepében, akin a sors úthengere vagy tucatszor átrobogott már – s mikor átrobogott, utána visszatolatott… Nemcsak szenzációs akciójelenetek és óriási dumák, hanem cinikus, ám ugyanakkor megszívlelendő életbölcsességekkel is tele van a film – nem lehet nem szeretni.

A nyeregben

 

A kilencvenes évek Willis számára sok felejthető mozi mellett több kasszasikert (Ötödik elem, Armageddon, stb.) is fialt, sőt, két olyan filmet is – az említett Utolsó cserkész mellett, természetesen -, amelyekről elmondhatjuk, mára klasszikus rangra emelkedtek.

Tarantino jelentősége megkerülhetetlen, Ponyvaregény (Pulp Fiction, 1994) című munkája pedig, ha nem is műfajteremtő erejű, de meghatározta az évtized filmes hangulatát. Az epizódokból álló film talán legjobb figuráját, az anális nemi erőszak elől hajszál híján kereket oldó, leharcolt boxolót száz százalékban Willisre szabták, akinek számára az élet váratlan-hirtelen borzalmai paradox módon új esélyeket csillantanak fel, új utakat nyitnak meg. Tarantino magnum opusa éppen erről, a sors teljes kiszámíthatatlanságáról szól, olyan hatásosan, hogy egész kultuszt sikerült önmaga köré építenie a film által.

Az 1999-ben készült Hatodik érzék-et (The Sixth Sense) ugyanabban az évben forgatták, mint Nakata Hideo Ringu című japán filmjét, és ez a kettő együttesen indította be a természetfeletti horrorfilmek világszerte, a mai napig tapasztalható reneszánszát. Willis a tőle megszokott szerepek fonákját, tehetségének másik oldalát mutatja meg a Hatodik érzékben: a gyenge szavú, érzékeny, empatikus pszichiáter figuráját ugyanolyan átéléssel játssza el, mint korábbi akcióhőseit. Hiába, multitalentum!

Az új évezred beköszöntével Willis továbbra sem lassít, sőt – bár nem az övé a főszerep – karrierjének egyik legmaradandóbb figuráját sikerül életre keltenie Robert Rodriguez képregény-adaptációjában, a Sin City-ben.

Frank Miller eredetije tipikusan az a kreatív szörny (a lehető legjobb értelemben), amilyet a majdnem-fasiszta Reagan-éra (utóbbi meghatározó képregény remekművét, a Dark Knight Returns-t szintén Miller alkotta) és a kilencvenes évek kultúr-hendikeppes vákuuma eredményezhet. A noir külsőségeivel hivalkodó, ám annál sokkal brutálisabb és nihilistább történetek szinte kínálták magukat a megfilmesítésre – az már más dolog, hogy korábban erről szó sem lehetett volna, a nézők az erőszakhoz való (többek között éppen Rodriguez és Tarantino filmjei által fellazított) liberálisabb hozzáállása szükségeltetett ehhez. Miller már-már a barbarizmus szintjén létező figurái közt csak ritkán akad megkapóan emberi, és Willis a jók között is a legjobbat alakítja, Hartigant, Miller érzelmileg legpusztítóbb történetének, a That Yellow Bastard-nak a főhősét. Tökéletesen, teszem hozzá.