A fehér munkások haláltusájáról szól az év egyik legerősebb filmje

„Ez az ön döntése, Mr. Blake.”

– mondja egy segélyezést intéző hivatalnok nagyjából a film harmadánál a főszereplőnek, Daniel Blake-nek. A dramaturgiai trükk itt abban van, hogy ekkor már minden nézőnek világos, hogy Daniel Blake előtt semmiféle döntési helyzet nincs és nem is volt soha. A férfi belecsúszott a diszfunkcionálisra sorvasztott brit ellátórendszer örvényébe és embertelen küzdelemet kéne folytatnia ahhoz, hogy ember maradhasson.

Az Én, Daniel Blake a 80 éves brit rendező, Ken Loach legújabb (és lehet, hogy most már tényleg utolsó) filmje, idén Cannes-ban elvitte vele az Arany Pálmát. Ezzel kétszeres Arany Pálma-díjas rendező lett, először 2006-ban, a Felkavar a szél című háborús drámájával nyert.

Új filmjét a héten mutatják be Magyarországon. Az Én, Daniel Blake egyszerre egy nagyon nyomasztó személyes történet egy csapdába szorult férfiról, másrészt egy még nyomasztóbb kép a kétezres évek Nagy-Britanniájáról és úgy általában, a talaját vesztő, egyre jobban visszaszoruló jóléti államokról szerte a kontinensen.

Az Angliában standupos előadóként is elismert Dave Johns által alakított Blake asztalosként dolgozik Newcastle városában, de egy szívroham után orvosa eltiltja egy időre a munkától. Blake egyedül él, felesége meghalt, családja nincs. A munkaügyi hivatalban viszont álláskeresére alkalmasnak találják, így Blake két szék között találja magát: dolgoznia nem szabad, de segély se jár neki.

A film azt követi végig, hogyan próbálja meg a fél életét ledolgozó brit melós átverekedni magát az arctalan bürokrácián, a privatizált szociális szolgáltatásokon és egyáltalán, megérteni, hogy miért történik vele mindaz, ami.

Fotók: Vertigo Film

A hivatalokba járás közben ismerkedik meg a Londonból északra költöző, két gyermekét egyedül nevelő nővel, Katie-vel (Hayley Squires). A háromfős család éveken át hajléktalan szállón húzta meg magát, most kaptak bérlakást az északi városban, ahol nem ismernek senkit.

A két kiszolgáltatott, egyre lejjebb csúszó felnőtt kapcsolatából köszön vissza a film egyik fő üzenete: azzal párhuzamosan, ahogy szorul vissza az állam és hagyja magára polgárait, nagyon felértékelődnek az emberi kapcsolatok, az egymást alig ismerő, de egy közösségben élő emberek egymásra találása, a kölcsönös segítségnyújtás.

Loach viszont ezzel együtt sem ad teret az optimizmusnak: bár a filmben több olyan szereplő is felbukkan, aki őszintén segíteni szeretne Blake-nek, valójában esélytelenek a rendszerrel szemben. Ez a másik, még hangsúlyosabb üzenete a filmnek.

Ez is ott van a brexit mögött

Loach egész életművét végigkísérték az átpolitizált, társadalmi kérdéseket feszegető alkotások és ha az Én, Daniel Blake tényleg életművének végét jelenti, akkor nagyon sötét képpel száll ki a filmgyártásból: egy olyan Nagy-Britannia bemutatásával, melynek polgárai az állami intézményekkel szemben kénytelenek keresni a boldogulás lehetőségét, hogy aztán menthetetlenül elbukjanak.

Ennek a bukásnak az egyik kiváltója az arctalan-személytelen bürokrácia: a 80 éves rendező interjúiból lehet tudni, hogy a bürokráciát nem csak a kafkai, senki által nem szervezett neurotikus rémálomként látja, hanem politikai fegyverként, a neoliberalizmus eszközeként, amit egyre inkább magánkezekbe kerülő vállalatok tartanak fenn. (Ha valaki tovább olvasna minderről, a közelmúltban két népszerű könyv is ezeket a témákat járta körül: az antropológus David Graeber könyve a modernkori bürokrácia mindent maga alá temető természetéről, James Meek könyve pedig a szénnéprivatizált brit közszolgáltatásokról szól.)

Loach saját elmondása szerint filmje annak a több millió brit embernek a küzdelméről szól, akik egyetlen bűne, hogy szegények, munkanélküliek vagy fogyatékkal élők a világ ötödik leggazdagabb országában a XXI. század második évtizedében. Ők azok, akik alkalmi munkák, határozott idejű bizonytalan megbízások és egyre jobban megvágott állami transzferek között tengődnek, miközben erősen ki vannak téve a társadalmi megvetésnek.

Segélyen élni Nagy-Britanniában is stigma, Loach az imént hivatkozott interjúban idézi is azt a statisztikát, ami szerint egy átlagos brit polgár azt gondolja, hogy a kifizetett segélyek 30 százaléka jogosulatlan igénylőnek ment, egyszerűen elcsalták azt a pénzt. Pedig ez az arány a hivatalos adatok szerint 0,7 százalék lehet.

„Ha elég alaposan nézzük, megláthatjuk a tudatos kegyetlenséget az állami jóléti rendszer szívében, épp azokkal szemben, akik a leginkább rászorulnak a segítségre. A legsérülékenyebb embereknek mondják azt, hogy a szegénységük az ő hibájuk.”

– mondja Loach, aki arról is beszélt, hogyan büntetik az igénylőket a legabszurdabb indokokra hivatkozva, miközben az álláskeresére létrehozott rendszer ma már főleg abból áll, hogy csak akadályokat gördítsen az emberek elé. Ezekből a történetekből építkezik az Én, Daniel Blake. Loche és a forgatókönyvet író Paul Laverty munkájuk elején keresztül utazták az országot, ételosztásokra mentek, emberekkel és sorsokkal ismerkedtek.

Loach filmjét gyakorlatilag lehetetlen úgy megnézni, hogy ne gondoljuk hozzá a brexit sztoriját: Nagy-Britannia kilépésére épp a Blake-hez hasonló emberek szavaztak nagy számban. Lecsúszott iparvárosban élő, munka és szociális segítség nélkül maradt emberek, az egykori munkásosztály tagjai, akik megbecsülés és valós lehetőségek nélkül, egyre szegényebben ragadtak bele egy számukra idegenné változó világban.

Évtizedek óta zajló folyamatokról van szó, aminek számos előjele volt már. Az Open Society Foundation 2014-ben publikálta kutatását arról, hogy a mainstream médiában is megvetéssel kezelt fehér munkásosztály tagjai hogyan fordítanak hátat a társadalomnak, hogyan szorulnak egyre inkább a perifériára. Akkor erről a kutatásról mi is részletesebben írtunk.

Azóta a brexit megszavazása (és egy kontinenssel odébb Donald Trump megválasztása) után rengeteg cikk és elemzés született arról, hogy itt az iskolázatlan, lecsúszott fehér prolik lázadása zajlik éppen, akik annyira ostobák, hogy könnyen behálózták őket a populista szemfényvesztők. Ez a magyarázat ugyan könnyen jön és kényelmesen adja magát, de nem sokat tesz hozzá, hogy megértsük a körülöttünk lévő világot.

Ehhez képest is végez komoly munkát Loche az Én, Daniel Blake-ben: elkerüli az összes csapdát, amitől demagóg lenne a filmje, és két személyes tragédián keresztül úgy mutatja be a brexit felé sodrodó brit állapotokat, hogy közben az év egyik legerősebb filmélményét hozza össze, több olyan felkavaró jelenettel, amit nagyon nehéz lesz a film megnézése után elfelejteni.