• Donald Trump a múlt héten büszkén számolt be telefonbeszélgetéséről a tajvani elnökkel.
  
• Lett is nagy botrány, mert ezzel mintha azt sugallta volna, hogy független országként tekint Tajvanra.
  
• Arra a Tajvanra, ami önmagát tartja az igazi Kínának, és amit Kína saját szakadár tartományaként tart nyilván.
  
• James Palmer, a kínai állami médiában 13 évet lehúzó újságíró szerint Tajvan kérdésében igenis tekintettel kell lenni Kína érzékenységére, nagyon diplomatikusan kell fogalmazni.
  
• Különben baj lesz. Nagyon nagy baj.
  

"Tegnap Kína egyik tartományában, Kínai Tajvan kínai szigetén Tajvan úgynevezett "elnöke", Csaj Ing-ven felszólalt az úgynevezett "törvényhozsában"." James Palmer ezzel a parodisztikusnak ható, de, ha nem is pontosan ebben a formában, az angol nyelvű sajtóban mégis felbukkanó mondattal próbálta érzékeltetni, miért is okozhatott ekkora diplomáciai galibát Donald Trump megválasztott amerikai elnök azzal, hogy fogadta a tajvani elnök telefonhívását, majd utána egy tweetben még el is büszkélkedett azzal, hogy beszélt "az elnökkel".

Palmer felsőfokon beszéli a kínai sajtó sajátos nyelvét. 13 évig élt Kínában és dolgozott az állami média angol nyelvű kiadványainak. A szerkesztőségekben napi eligazításokon igyekeztek beléjük verni a megfelelő terminológiát. Amire szükség is volt, mert olyan nüanszokra kellett figyelni, hogy a "szárazföldi Kína" kerülendő kifejezés, szemben a "kínai szárazfölddel". Míg az utóbbi szimpla helymeghatározásnak tűnik, az előbbi az erre érzékeny kínai hallgatóságnak már-már szeparatista érzületet sugall. Az őrület néha odáig fajult, hogy még a "tajvani" jelzőt is megpróbálták kihúzni a cikkeiből.

A kínai és, ha egyáltalán használhatjuk ezt a jelzőt, tajvani fülek elég érzékenyek az ilyesmire. Palmer egyik anekdotája szerint nem sokkal azelőtt, hogy elhelyezkedett volna a kínai állami sajtó egyik angol nyelvű lapjánál, a szerkesztőségben kisebb boszorkányüldözés zajlott. Előző nap megjelent egy viszonylag ártatlannak tűnő, az angolszász sajtóból átvett hír egy kínai papírgyárról. "A papírgyár Kínában a legnagyobb, a világon pedig a második legnagyobb". Hogy mi volt a probléma? A világ legnagyobb papírgyára Tajvanon volt, vagyis az ártatlannak tűnő mondat azt sugallta, hogy a sziget nem Kína része.

Palmer ezekkel a történetekkel azt akarta érzékeltetni, hogy a Kínával szemben folytatott diplomáciában milyen fontos a megfelelő szóhasználat. Kína és Tajvan viszonya a kommunisták 1949-es győzelme óta sem rendeződött, már csak azért sem, mert nemcsak Kína tartja saját területének Tajvant, hanem a hivatalosan Kínai Köztársaságnak nevezett Tajvan is hivatalosan saját területeként tekint Kínára. Még, mert az elmúlt húszegynéhány évben a korábban egypártként uralkodó KMT, Csang Kaj-sek nacionalista pártja mellé felnőtt a most éppen hatalmon lévő, függetlenségpárti Demokrata Párt is, amely kész szakítani a mindkét Kína alappolitikájának számító egy Kína-elvvel.

Palmer szerint a diplomatikus nyelvhasználat nem is feltétlenül a kínai vezetés érzékenysége miatt fontos. Kína végül is a kötelező tiltakozási kört leszámítva viszonylag visszafogottan reagált Trump megjegyzésére, elszólásként kezelve azt. A baj Palmer szerint az, hogy a több évtizedes propaganda miatt Tajvan vörös posztó a kínai nacionalistáknak, és egy 1,3 milliárd lakosú országban ezeket az érzelmeket még a kommunista párt sem feltétlenül képes kordában tartani.

Még úgy sem, ha amúgy Kína igénye a szigetre meglehetősen ingatag alapokon áll. Tajvan, már csak nehéz megközelíthetősége miatt is csak nagyon rövid ideig volt a kínai császárság tényleges fennhatósága alatt, Csang Kaj-sek nacionalista hadserege is csak azután vonult ide vissza, hogy a szigetet a 19. század végétől uraló japánok a második világháborús vereség után kivonultak. Történelmi alapon tehát nehéz indokolni Kína fennhatóságát.

Amellett is nehéz érvelni, hogy miért kéne egy, a KMT egypártrendszere után mostanra Ázsia egyik legfejlettebb demokráciájává alakuló, de facto szuverén országnak önként lemondania függetlenségéről és elfogadnia egy távoli, diktatorikus hatalom uralmát. A sziget lerohanása katonailag is kockázatos, korántsem előre lejátszott döntés lenne, országimázs szempontjából meg katasztrofális. A pekingi kormány ezért az elmúlt évtizedekben és most is inkább puhább eszközökkel igyekszik ellehetetleníteni a szigetországot. Például folyamatosan akadályozzák Tajvan részvételét a nemzetközi közösség életében. Tajvan nem tagja az ENSZ-nek, sem más világszervezetnek. Emiatt például a tajvanon is százakat megfertőző, legalább 37 emberéletet követelő SARS-járvány idején Tajvan nem férhetett hozzá a WHO, az ENSZ egészségügyi világszervezetének létfontosságú jelentési rendszeréhez sem.

A kínai kormány így próbálja megfékezni a hazai közvélemény nacionalista indulatait. Ezért is különösen fontos tekintettel lenni erre a térséggel kapcsolatos megnyivlánulásokkor, mert Palmer szerint nem a kínai vezetés felbosszantása az igazi veszély. Hanem a kontrollálhatatlan nacionalista indulatok felkorbácsolása. (Via Foreign Policy, Quartz)