Durva, de megy a tévében egy jó műsor

2017 január 18., szerda 20:08

Kedves olvasóink! Önök nyilván nem néznek tévét, hiszen minket kizárólag felvilágosult fiatalok, fiatalos felnőttek, illetve örök gyerekek olvasnak. Márpedig tévét ma már csak azok néznek, akiknek csípőprotézis van beültetve a lelkébe és a lapockájukra méretes Erzsébet-utalvány van feltetoválva. Van önök számára egy meglepő hírem:

állítólag megy a tévében egy jó műsor. Az a címe, hogy Dalfutár. Már hat epizód le is pörgött.

Az adások pedig fent vannak Youtube-on. Ott pedig nyilván nem ciki tévét nézni. Meg is néztem az összes adást.

A Dalfutár dióhéjban arról szól, hogy Hajós András felkér egy dalszerzőt, hogy írjon egy dalt, a dalt elviszi egy teljesen más zenei világból érkezett szövegíróhoz, aki a dallamra költ egy szöveget. A dalt és a szöveget Hajós továbbpasszolja egy producernek, aki felhangszereli, aztán az összes komponenst elszállítja egy énekeshez. Az alkotók nem tudnak egymásról, nem egyeztethetnek. A stúdióban felvételkor találkoznak először, és ott azonnal meg kell kötniük a kompromisszumokat, majd estig fel kell venniük a kész dalt.

A Dalfutárban hangsúlyozottan popslágereket pakolnak össze a zenészek. Az ötállomásos folyamat közben feltárul a dalszerzés legtöbb ember számára totálisan ismeretlen mechanizmusa. És ettől különösen furcsa ez a formátum, hiszen a televízió általában a produkcióra koncentrál, nem a produkció megalkotására. Általában felhasználja, lerabolja és lerágja a kreativitást, nem pedig fókuszba helyezi. A Dalfutár egy very very vip jegy a kulisszák mögé.

Szóval az ötlet jó, de ettől még el lehetne rontani. A Dalfutár azonban abban is különbözik a többi kereskedelmi műsortól, hogy nem egy színes bohócnak öltöztetett vihorászó, halandzsázó csimpánz ugrál a kamera optikája felé súgólapokkal a kezében, hanem egy műsorvezető, aki az egyik tartalmi egységet képes értelmesen összekötni a következővel. És, ami nagyon durva, ért ahhoz, amiről a műsor szól. A zenéhez és a szórakoztatáshoz. Elképesztően sokat tud dobni egy szórakoztatóipari terméken, ha olyanok készítik, akik értenek is hozzá.

Hajós nemcsak összeköti, összerázza a komponenseket, hanem feszültséget teremt, majd ha kell, felold, pörget, majd lenyugtat. Magyaráz, ha kell, tanít, és közben instruál, bohóckodik, sőt, zenebohóckodik. Érződik, hogy a Dalfutár a sajátja, az ő ügye. Így aztán nincs teli a műsor kamu wishekkel, réseket betömő vatta-klipekkel, ide-oda forgó töltelékanimációkkal, nem ismételnek meg benne minden információt tizenhatszor, helyettük tartalom van, aránylag sűrű történetvezetés.

A Dalfutár nagy előnye, hogy a formátum megköveteli, hogy tehetséges és szorgalmas zenészek szerepeljenek benne, akik pár nap alatt képesek valamit megszülni, képesek idegenekkel hatékonyan kamerák előtt együtt dolgozni. Hiszen ha balfácánok a művészek, akkor nem születik semmi. Ezért aztán Hajósék nem kizárólag a tévében megforduló 25 hírességből válogatnak, hanem akár tök ismeretlen, de tehetségesnek látszó arcok közül is, akiket érdemes és érdekes alkotás közben megfigyelni és megismerni.

Egy szó mint száz, a Dalfutár jó.