Durva, de megy a tévében egy jó műsor

Kedves olvasóink! Önök nyilván nem néznek tévét, hiszen minket kizárólag felvilágosult fiatalok, fiatalos felnőttek, illetve örök gyerekek olvasnak. Márpedig tévét ma már csak azok néznek, akiknek csípőprotézis van beültetve a lelkébe és a lapockájukra méretes Erzsébet-utalvány van feltetoválva. Van önök számára egy meglepő hírem:

állítólag megy a tévében egy jó műsor. Az a címe, hogy Dalfutár. Már hat epizód le is pörgött.

Az adások pedig fent vannak Youtube-on. Ott pedig nyilván nem ciki tévét nézni. Meg is néztem az összes adást.

A Dalfutár dióhéjban arról szól, hogy Hajós András felkér egy dalszerzőt, hogy írjon egy dalt, a dalt elviszi egy teljesen más zenei világból érkezett szövegíróhoz, aki a dallamra költ egy szöveget. A dalt és a szöveget Hajós továbbpasszolja egy producernek, aki felhangszereli, aztán az összes komponenst elszállítja egy énekeshez. Az alkotók nem tudnak egymásról, nem egyeztethetnek. A stúdióban felvételkor találkoznak először, és ott azonnal meg kell kötniük a kompromisszumokat, majd estig fel kell venniük a kész dalt.

A Dalfutárban hangsúlyozottan popslágereket pakolnak össze a zenészek. Az ötállomásos folyamat közben feltárul a dalszerzés legtöbb ember számára totálisan ismeretlen mechanizmusa. És ettől különösen furcsa ez a formátum, hiszen a televízió általában a produkcióra koncentrál, nem a produkció megalkotására. Általában felhasználja, lerabolja és lerágja a kreativitást, nem pedig fókuszba helyezi. A Dalfutár egy very very vip jegy a kulisszák mögé.

Szóval az ötlet jó, de ettől még el lehetne rontani. A Dalfutár azonban abban is különbözik a többi kereskedelmi műsortól, hogy nem egy színes bohócnak öltöztetett vihorászó, halandzsázó csimpánz ugrál a kamera optikája felé súgólapokkal a kezében, hanem egy műsorvezető, aki az egyik tartalmi egységet képes értelmesen összekötni a következővel. És, ami nagyon durva, ért ahhoz, amiről a műsor szól. A zenéhez és a szórakoztatáshoz. Elképesztően sokat tud dobni egy szórakoztatóipari terméken, ha olyanok készítik, akik értenek is hozzá.

Hajós nemcsak összeköti, összerázza a komponenseket, hanem feszültséget teremt, majd ha kell, felold, pörget, majd lenyugtat. Magyaráz, ha kell, tanít, és közben instruál, bohóckodik, sőt, zenebohóckodik. Érződik, hogy a Dalfutár a sajátja, az ő ügye. Így aztán nincs teli a műsor kamu wishekkel, réseket betömő vatta-klipekkel, ide-oda forgó töltelékanimációkkal, nem ismételnek meg benne minden információt tizenhatszor, helyettük tartalom van, aránylag sűrű történetvezetés.

A Dalfutár nagy előnye, hogy a formátum megköveteli, hogy tehetséges és szorgalmas zenészek szerepeljenek benne, akik pár nap alatt képesek valamit megszülni, képesek idegenekkel hatékonyan kamerák előtt együtt dolgozni. Hiszen ha balfácánok a művészek, akkor nem születik semmi. Ezért aztán Hajósék nem kizárólag a tévében megforduló 25 hírességből válogatnak, hanem akár tök ismeretlen, de tehetségesnek látszó arcok közül is, akiket érdemes és érdekes alkotás közben megfigyelni és megismerni.

Egy szó mint száz, a Dalfutár jó.