Iván, induljatok el Sverákért!

Úgy érzem, illene megmagyaráznom, miért ülök le csütörtök este megnézni egy magyar sitcomot, ahelyett, hogy nyugodtan netflixezgetnék. Hát hülye vagyok én? Az vagyok, nyilván, de ez csak a magyarázat egyik fele.

A másik fele, hogy ennek a magyar sorozatnak (sitcomnak) A mi kis falunk címet adták, elég nyilvánvalóan Jiří Menzel filmjére, Az én kis falumra (Vesnicko má stredisková) utalva. És ez utóbbi nagy kedvencem volt gyerekkoromban, láttam vagy hússzor, gimnázium utolsó évében össze-összejöttünk Zsombor osztálytársamék Kelenföldi pályaudvar melletti (akkor Szakasits Árpád út, ma Etele tér)  paneljában, a nyolcadikon, vittünk föl egy szatyornyi Kőbányait, két doboz Symphoniát (pirosat), esetleg Csongor szivart, ittuk a sört, szívtuk a cigit, néztük VHS-ről az Én kis falumat, sírva röhögtünk, és próbáltunk olyan elégikus hangulatba kerülni, mint a Doktor, Pávek és a kőfaragó a temetés után a hetedik lépcsőfokon hűtött söröktől és a friss falusi levegőtől.

Az én kis falum Menzel egyik legszebb filmje, pedig van neki néhány. Főszereplője Bán János, akinek alighanem ez a leghíresebb alakítása, a filmet jelölték Oscarra is (nem kapta meg), elég sok helyre eljutott a világban, a kritikusok lelkesedtek Bánért, volt, aki Buster Keaton-i börleszktehetségnek ítélte, a Párizsi Filmfesztiválon meg is kapta a legjobb színésznek járó díjat. Szóval, Az én kis falum minden szempontból zseniális darab.

Zdeněk Svěrák írta, a közép- és kelet-európai térség legnagyobb  forgatókönyvíró-zsenije (a cseh Bereményi, csak még annál is jobb), Menzel egyik állandó alkotótársa és színésze, a Kolja, az Ivan Csonkin, az Aki aranyat keres és még vagy két tucatnyi elég jó cseh film írója; egyébként vicces tévéjátékokban sem rossz: annak idején a magyar tévében is föltűnt egy-egy filmje, például a Főúr, tűnés! (a cseh cím az igazán erős: Vrchní, Prchni!).

Már azért is érdemes egy kicsit körülnézni a csehszlovák vígjátékok környékén, mert az RTL most bemutatott magyar gyártású sitcomja valójában szlovák. Szlovák „licensz” vagy hogy mondják ezt, „formátum”, tehát a most kezdődött sorozat tulajdonképpen műfordítás vagy átírás. (Azt nekem el nem magyarázza senki, hogy az ilyen vígjátéksorozatot miért kell licensz alapján gyártani. De mindegy. Látni fogjuk: még így sem megy.)

A csehszlovák falusi vígjátékoknak jelentős hagyománya van. A műfaj csúcsdarabja a már említett Az én kis falumon kívül az alig egy évvel korábban, Hrabal-írások alapján készült Hóvirágünnep (1984, szintén Menzel), de voltak jópofa filmek az olcsóbb, tévés kategóriában is, például a Nap, széna, eper (Zdenek Troska, 1984) vagy a folytatása, a jóval gyengébb Nap, széna és pár pofon (Zdenek Troska, 1989).

Hasonló falusi tájaink és ütődött alkoholistáink nekünk is vannak, logikus lett volna, ha a magyar filmgyártás is megpróbálkozik a műfajjal, de akárhogy erőltetem az agyam, nem jut eszembe jó magyar falusi vígjáték. Egyáltalán, mintha  vígjáték ellen be lennének oltva a magyar filmesek. Az utolsó magyar film, amin igazán röhögni tudtam, talán az Egészséges erotika volt (1986, Tímár Péter), meg persze az Álombrigád (1989, Jeles András), de az utóbbit semmiképp sem nevezném vígjátéknak.

2001-ben Kapitány Iván és Rudolf Péter tulajdonképpen sikeresen kísérletezett a falusi vígjátékkal, hiszen az Üvegtigrist sokan megnézték, sokan szerették, de engem kifejezetten idegesít, mert fullba nyomja a kretént. („Never go full retard” – Kirk Lazarus.) Idióta alkoholisták szerencsétlenkednek, mondanak nagyon viccesnek szánt, de minden értelem nélküli sorokat, az egész nem halad sehonnan sehova, nincs történet, nincsenek szerethető karakterek, nincs semmi, mintha Menzelből kiszednénk minden költészetet, szépséget és fényt, Kusturicából meg minden keménységet, akciót. Maradnak a hülye ruhák, hülye emberek, hülye hülyeségek.

Tévés komédiában, sitcomban meg pláne szegény ország vagyunk.

A Família Kft. volt az utolsó sikeres, ennyit elég mondani.

A mi kis falunk sorozat rendezője és fő írója Kapitány Iván, tehát nem meglepő, hogy az Üvegtigris szellemi örökségére épül. Megörökölte az Üvegtigris két főszereplőjét, Csuja Imrét és Reviczky Gábort is, bár ők ketten éppen kimagaslanak a kifejezetten gyengén szereplő gárdából.

Tehát lássunk neki A mi kis falunk felderítésének! Már napokkal korábban nézegettem, mi lesz ez, miket pakolnak róla a netre, plakátokra, reklámokba. Nagyobb költségvetésű darab, az látszik: híres színészek, nagy stáb. Ehhez képest például a webes megjelenés megdöbbentően gagyi. Kevés, rosszul megírt sztori, olyan félkész érzetű, múlt századi dizájnú szájtok, információ alig, nulla lájkok. Viszont egy tonna reklám lóg mindenen. (Később kiderül, hogy nem a webes stáb hibája, hogy nincsenek megírt sztorik.)

A plakátok megint full retard (Üvegtigris!) vonalat ígérnek, egy nagyon gyenge standupos leselejtezett poénjaival.

Szabó Győző az egyik plakáthoz is fölhasznált fotón.

A főcímanimáció viszont kifejezetten szép, drága produkció hatását kelti, de a zenéje már elmondhatatlanul kínos, közhelyes. (Ha ezt a füttyös-fúvós-nyálas izét meghallja az ember, nem is tud másra gondolni, csak egy rossz magyar vígjátékra, a Valami Amerika vonalából.)

Persze az igazán kínos percek akkor kezdődnek, amikor elindul a  cselekmény. Vagy micsoda. Illetve nem is a cselekménnyel van gond, az mégcsak akad. Talán túl sok is. Például az első negyvenperces epizódban van legalább négy olyan dramaturgiai csomópont, amire egy-egy epizódot külön föl lehetett volna húzni. A szoboravatás, a ló halála, a választás, a metilalkohol-mérgezés. Csak ezeket a sztoriszálakat szépen föl kellene építeni. De tökéletesen kitalálatlan, megíratlan, szerethetetlen, sokszor funkciótlan figurák csak esnek egyik szituációból a másikba, alig látható összefüggés a történések között, az egész nem halad,

nem épülnek a sztorik, csak totál béna, hiteltelen párbeszédekben erőlködnek a figurák egy-egy poénért.Csuja rutinból, viszonylag tisztességesen hozza a polgármestert. Ide például akartam egy jelzőt írni: lusta polgármestert, álnok polgármestert, szimpatikus polgármestert vagy valamit, de aztán rájöttem, hogy nem tudok, mert a polgármesterről igazából nem derül ki semmi, azonkívül, hogy polgármester és horgászik. Valószínűleg lop, de az egy polgármester karakteréhez nem tesz hozzá.

Titkárnője vagy osztályvezetője vagy micsoda, Erika szerepében Lovas Rozi harmatgyenge. Persze nem volt könnyű dolga, mert ez is egy tökéletesen megíratlan karakter: megmagyarázhatatlan illetve megmagyarázatlan például az értelmiségiszerű Erika szerelme a féldimenziós, full kretén, totál szerethetetlen fociedző, Gyuri iránt. Gyuri alakja roppant kínos: 2017-ben az a vicces, hogy valaki susogós melegítőben jár, hülye a haja és mindenhez hülye arcot vág? Na ne már. (Tessenek már megnézni A falfúrót, hogy Andorai Péter és Szomjas György mit hoznak ki egy melegítőből!)

Viszont Gyuri bénára tuningolt kocsija még az epizód leghitelesebb szereplője.

A feltűnően enyhén ütődött Laci lenne valami poztív főszereplőféleség, talán, de szinte észrevehetetlen, a reklámokból ismerős Bánki Gergely bizonytalanul és színtelenül játssza. Teca, a nagyhangú és nagy mellű kocsmárosnő egyszerű karakter, ezért nincs is komolyabb baj vele. A többiekhez képest.

A pap és apja egyelőre jól működnek, Schmied Zoltán jó, Reviczky egy ilyen feladatot csípőből, manírból megold. Ez az egyházas vonal tulajdonképpen ígéretes lehetne, ilyesmivel nem szoktak nálunk viccelni, hátha most sikerül. Az első rész alapján nem reménytelen ez a szál. 

A hülye rendőrnél közhelyesebb, elkoptatottabb vígjátékkaraktert nehéz találni. Ebben az epizódban már annyira fölösleges és kitalálatlan és idióta ez a szerep, hogy az már fizikailag fáj. Ezzel a karakterrel nem lehet mit kezdeni. Szabó Győző nem is tud. A jelenetei tökéletesen funkciótlanok.

Azt hiszem, a kínos jelzőt már eléggé elhasználtam, de még utoljára szükségem van rá: mert a legeslegkínosabb a három közmunkás. (Ha létezik a hülye rendőrnél is kopottabb vígjáték-karaktertípus, akkor a lecsúszott alkoholista az.) Ők aztán már a full retardnál is retardabbak: a mindig részeg, koszos arcú láthatóságimellényesek. Az égvilágon semmilyen szerepük sincs a történeti szálak szövögetésében, azért vannak ott, mert valaki szerint, ha hasra vagy hanyatt esik egy ilyen figura, az vicces. Kurvára nem az. Ennél jobban jártak volna, ha kopipésztelik valamelyik Gálvölgyi-showból a svájcisapkás-pufajkás, kancsalító Forgács Gábort, ő legalább tudja ezt a figurát, legalább valamilyen. Alárakni a Benny Hill-szaxofont, és kész.

Mekkora tréfa!

Még lehetne bőven kínosozni a párbeszédek üressége és mesterkéltsége miatt, hogy a kitalálatlan alakok kitalálatlan nyelven beszélnek, hogy a kis drámai csúcspontok nem épülnek, hogy a központi poén az, hogy metilalkohollal mérgezik meg a falut, és mindenki megvakul, de még azt sem tudják eljátszani a hihetetlenül béna karakterek, hogy egy kis dráma vagy bármilyen feszültség legyen, ezért vicces feloldás sem lesz, mert aztán meg a minőségi pálinkától egycsapásra meggyógyulnak (mi van??), és így tovább.

Azt meg már csak nagyon halvány betűkkel merem ideírni, hogy magunkról, a mi kis falunkról, Magyarországról meg aztán végképp nem tudunk meg semmit.

Ha csak azt nem, újra, hogy vígjátékok ellen be vagyunk oltva.

A mi kis falunk kábé alulmúlt mindent, amit várni lehetett tőle. Pedig tényleg nem vártam sokat. Kapitány Ivánéknak egy esélyük maradt: ha azonnal autóba ülnek, és elindulnak Prágába Zdeněk Svěrákért.

(A mi kis falunk, magyar vígjátéksorozat, rendezte: Kapitány Iván; RTL Klub, csütörtök esténként.)