sitcom

2017. február 3.
2017. január 4.
2008. március 1.

Tévékritika: SLÁGERMÁJEREK (FLIGHT OF THE CONCHORDS, USA, 2007) – 1. évad ****

Magyar premier: március 1. 23:15 (HBO)

Bret McKenzie és Jemaine Clement egy új-zélandi komikusduó, akik történetesen Bretet és Jemaine-t (nem elütés: nincs benne ’r’ betű), a két új-zélandi komikust alakítják. Tehát nagyjából magukat, vagyis azt a szimpatikus balfék-imázst, amit rövid pályafutásuk alatt remekül kidolgoztak. ’98-ban találkoztak egymással az egyetem film és színház szakán, 2002-ben léptek fel először együtt, több humorfesztiválon részt vettek, díjakat nyertek, de az első nagyobb sikert 2005-ben érték el, amikor a BBC számára egy rádiójátékot készítettek. Már itt is ugyanazokat a figurákat alakították, akiket később a sorozatban, az új-zélandi zenészpárost, akik megpróbálnak betörni London zenei életébe, persze hiába. (Ha már Új-Zéland, akkor a Gyűrűk ura természetesen nem maradhat ki: Bret statisztált a filmben, a rajongók később elnevezték a figuráját Figwitnek és külön rajongói honlapot hoztak létre neki. Az apja egyébként Elendilt alakította.)

Az igazi népszerűséget végül a saját nevüket viselő, HBO által gyártott Flight of the Conchords hozta el. A sztori ugyanaz, kivéve, hogy a két messziről jött arc nem Londonban, hanem New Yorkban próbál szerencsét, honfitársuk, az új-zélandi nagykövetségen dolgozó, dilettáns Murray segítségével. Amiért a 25 perces epizódok (12 van belőlük az évadban) iszonyatosan mulatságosak, az mégsem a történet, hanem a két főszereplő néhol infantilis, néhol blőd, néhol abszurd, de az esetek többségében fából farigcsált humora, és az ezzel tökéletesen kompatibilis arcberendezése. Az egymással folytatott beszélgetéseik színvonala Beavis és Butthead legszebb pillanatait idézi, vagy akár a Tenacious D zenészduóját is említhetnénk, azt az apróságot leszámítva, hogy ők nem trágárkodnak, sőt teljesen naivan csodálkoznak rá New Yorkra. A sorozat legjobban ezzel az idegenséggel játszik el, mintha két marslakó szállt volna le a városban, furcsa fejű, furcsa akcentusú és még furcsábban gondolkodó humanoidok képében. Az írók azzal tetézik mindezt, hogy egy-egy epizódban a rocksztár-életforma fontos elemeit veszik elő, kifordítva persze, előkerül tehát a drogkérdés, hol feloszlik, hol összeáll a banda (a vonatkozó rész címéből az ok is kiderül: Yoko), klipet forgatnak, turnéra mennek, úgy hogy közben igazi fellépést a menedzserük nem is tud összehozni, a „rajongói bázis”-uk pedig egyetlen egy tagból áll csak. A témák között megjelenik még az ádáz Új-Zéland-Ausztrál ellentét, a rasszizmus (a fiúkat egy indiai árus nem hajlandó kiszolgálni) és a becsajozás nehézségei.

A sorozat igazi kuriózumát persze az epizódonkénti 2-3, random módra felbukkanó dalbetét adja, amelyek néha összefüggnek a cselekménnyel, néha nem, de a szövegeik üdítően idióták, a zene pedig – szemben mondjuk a magyar parodisták produkcióival – nem sima koppintás, hanem maga is igényes alapokra komponált stílusparódia. R’n’b, ragga, rap, popballada, akusztikus rock: ezekből, és jópár egyéb műfajból csinálnak viccet, úgy hogy közben azért kiderül, énekelni is elég magas fokon tudnak. A dalok színvonala a sorozat első kétharmadában egységes, ami nem is csoda, mert itt még az évek alatt begyakorolt, közönség előtt kipróbált számokat vették elő, a vége felé azonban kifogyott a készlet, az újonnan írt számok pedig kevésbé lettek frappánsak. Idén februárban azért a The Distant Future című albumuk a legjobb comedy-album Grammy-díját könnyedén bezsákolta.

Mivel a két lúzer humorához az akcentus és a kimért beszédstílus is hozzá tartozik, még kérdéses, hogy a magyar szinkronnal hogy fog működni a sorozat (érdekes lesz például annak a jelenetnek a magyarítása, ahol a „dead” és a „did” szó összekeverése okoz bonyodalmakat –> az új-zélandiak az „e”-t sokszor „i”-nek ejtik.) Viszont már a zenés betétekért egyedül érdemes megnézni (vagy újranézni, amíg jön a második évad) ezt a kultstátusz felé haladó abszurd szitkomot.

Ízelítő - The Most Beautiful Girl in The Room - élőben David Lettermannél