A modern magyar demokrácia egész alakos márványszobra: a kérdések elől menekülő politikus

Mondok József, az 5622 lelkes Bács-Kiskun megyei Izsák fideszes polgármestere a múlt héten úgy menekült el néhány ártatlan újságíró elől, mint aki az életéért fut: a fülöpszállási Biczó Csárda konyháján át távozott a fogathajtók éves közgyűléséről, miután az újságírók láttán az összejövetelt példátlan módon zárt üléssé nyilvánították, nehogy a média kellemetlen kérdéseivel megzavarja a magasztos eseményt. Ahol egyébként Mondokot nyílt szavazással elnöknek választották, immár ötödször.

Az újságírók azt igyekeztek megtudni Mondoktól, hogyan történhetett, hogy EU-s támogatásból épített egy vadászházat, aztán ahelyett, hogy vadászházként üzemeltetné, ahogy illene, fogta magát, és beköltözött. Korábban kellett volna felkelniük!

A sajtó elől a lábasok és fazekak között menekülő polgármester (egyúttal vadászmester, a Magyar Lovasszövetség alelnöke, a Fogathajtó Szakbizottság elnöke, a Nemzeti Vágta társelnöke, a Bács-Kiskun Megyei Lovasszövetség elnöke, nem mellesleg hivatásos kistérségi kiskirály a pozícióhoz járó trafikkal és benzinkúttal) olyan szórakoztató látványt nyújtott, hogy még a jelenlévő lovas szakik sem állhatták meg élcelődés nélkül – mondták is az elnök úrnak, hogy 

„Fuss, Mondok, jön a média!”

Mondok pedig a nyakába szedte a lábát és futott, mint rémült mezei nyúl az apróvadhajtáson. Mire átjutott a konyhán, munkatársai odaálltak hűséges, pickup típusú Nissan Navarájával – erőteljes és hatékony motor, masszív, teljes egészében zártszelvényből készült létraváz, crossoverekre jellemző kényelem – a Biczó Csárda hátsó bejáratához. Mondok beült, gázt adott, a hülye újságírók pedig bottal üthették a nyomát. Fel kellett volna készülni hátsó bejáratból, újságírókáim!

Mondok József nem ma kezdte a kérdések elől menekülést: a 444 elől hosszú hetek óta bujkál, letagadtatja magát, a telefonját pedig nem veszi fel, amihez, ha belegondolunk, az kell, hogy vagy fejből megjegyezze minden egyes újságíró telefonszámát, vagy külön neveket rendeljen a nem kívánatos számokhoz, például KellemetlenFráter1, KellemetlenFráter2, satöbbi. Lássuk be, nem egyszerű feladat a folyamatos menekülés: rengeteg energiát emészt fel, és az ember figyelme egy pillanatra sem lankadhat, mert különben még megesik, hogy a nagyhatalmú kiskirály elé odaáll egy kócos, rövidujjú pólós, még az is lehet, hogy szemüveges alak, és felteszi neki a rettegett kérdést:

Polgármester úr, hol tetszik lakni?

Erre kérdésre pedig nyilván nem lehet válaszolni. Most mit mondjon? Igen? Nem? Lehet? Akkor már inkább az egy életen át tartó, fejvesztett menekülés. Ha a konyhán át kell, hát akkor a konyhán át.

Egyet mondok, Tállai lesz belőle

Mondok József mindössze 5622 lélek polgármestere (értsd: választott vezetője). Nem úgy Tállai András, aki gazdasági minisztériumi államtitkárként egy egész ország ügyeiért felel, a NAV elnökeként pedig több mint húszezer ember főnöke. Egy ártatlan kérdés elől csak nem futamodik meg?

Tállai a múlt hét végén tervezte összehozni minden politikus hakniálmát, a Sajóhídvég-Hejőkeresztúr Grand Slamet, de sajnos hiba csúszott a számításba: a sajóhídvégi faluháznál váratlanul, előre nem bejelentett módszerrel megjelentek a 444 munkatársai, akik arról szerettek volna érdeklődni, hogyan kaphat az államtitkár úr az adóhatóság elnökeként mellékesen havi félmilliós juttatást két adótanácsadó magáncégtől.

Tállai Andrást azonban ilyen átlátszó trükkel nem lehet megvezetni: hiába várták a jó sajóhídvégiek repesve, a furfangos államtitkár az újságírói óláldkodásról értesülvén úgy, ahogy volt, lemondta a programját,  csak hogy ne kelljen szembesülnie egyetlen kellemetlen kérdéssel sem. A programváltozásról pedig a sajtónak a helyszínen ólálkodó munkatársai azokból a jelekből értesültek, hogy, idézem,

„a faluház előtt parkoló kocsik elhúztak, a hivatal dolgozói hazamentek, végül pedig a takarítónő is rácsapta a rácsot az épületre, és eltekert.”

Kevés ennél szomorúbb jelenetet lehet elképzelni.

És bár Tállai a hivatalos programban másodikként megjelölt hejőkeresztúri helyszínen rövid időre megjelent, sajnos nem tudott sokáig maradni, sebtiben aláírt egy oklevelet, fotózkodott egyet, aztán elmenekült onnan is, mint vietnami frottírzokniárus a pénztárgép-revízió elől.

A hatalmon lévő politikusok (értsd: választott képviselők) kérdések elől való menekülésének legkedveltebb terepe azonban mégsem Fülöpszállás vagy Sajóhídvég, hanem a parlament (értsd: az ország háza), ahol az ott dolgozók tökélyre fejlesztették a sunnyogást: a világon sehol annyi magát elfoglaltnak tettető, kamusiető, áltelefonáló, ostoba vagy ostobaságot színlelő, középcsatárokat megszégyenítő testcseleket rutinszerűen bemutató, szimpla kérdés hallatán mélységesen felháborodó, hazudni is lusta alakot nem látni, mint a magyar parlamentben.

Aki nem hiszi, annak itt egy rövid válogatás a legemlékezetesebb jelenetekből:

A kérdések elől menekülés hazai nagymestere pedig természetesen nem más, mint Orbán Viktor miniszterelnök, aki nem 5622 és nem is 20 000, hanem tízmillió ember demokratikus választások útján megválasztott vezetője, és aki nem hogy nem válaszol a hozzá intézett, előre nem egyeztetett, engedélyezett és ellenőrzött kérdésekre, hanem, mert megteheti, külön foglalkoztat egy Havasi Bertalan nevű gyorsreakciós sajtóelhárító egységet. Az egység úgy tekint a kérdezni próbáló szerencsétlenekre, mint ha minden nap újságírót reggelizne, hiába hívják hivatalosan Miniszterelnöki Sajtóirodát vezető helyettes államtitkárnak, nem hivatalosan pedig Orbán Viktor szóvivőjének.

És akkor még szó sem esett azokról a mindennapos esetekről, amikor hivatalosan sajtótájékoztató vagy egyéb nyilvános rendezvény van ugyan, de vagy csak az adott témában lehet kérdezni, vagy csak a csókosoknak; ennek illusztrálására tekintsük meg Szijjártó Péter külügyminiszter cinkos kacsintását, amivel azt a kormányzati hőstettet nyugtázza, hogy az előre lefirkázott forgatókönyv szerint a baráti MTV tudósítója kérdezhet Vlagyimir Putyintól:

Vagy arról a mélyről feltörő, hangszálat remegtető egzisztenciális szomorúságról, ami a Médiahatóság elnökéből, Karas Mónikából kitör, amikor megtudja, hogy kérdést készülnek feltenni neki (természetesen anélkül, hogy magát a kérdést egyáltalán hallotta volna):Félreértés ne essék: mindez nem pusztán sajtószakmai kérdés, még úgy sem, hogy a lassan sztenderddé váló politikusi menekülés gyakorlatilag ellehetetleníti a valódi kérdésekre valódi válaszokat váró valódi újságírók dolgát. A valódi újságírók ugyanis hivatásuknál fogva azokra a kérdésekre várják a választ a választott képviselőktől, amelyeket a választott képviselők választói maguk is feltennének nekik. Polgármester úr, hol tetszik lakni? Államtitkár úr, honnan az a félmillió? Miniszterelnök úr, mi a Putyin? Következésképp amikor a nemzet választott képviselői kussolnak, sunnyognak és bujkálnak, akkor nem a sajtó elől menekülnek, hanem a saját választóik elől.

Akik aztán, amikor el kell dönteniük, hogy ki legyen az, aki az elkövetkező négy évben kilopja alóluk az országot, összeszorított foggal, dacosan az urnák elé járulnak, és határozott, ellentmondást nem tűrő X-szel tesznek hitet azok mellett, akik az előző négy évben még arra sem vették a fáradságot, hogy hazudjanak valamit a kérdéseikre. Inkább fejvesztve elmenekültek, mint rémült mezei nyúl a vietnami frottírzokniárus elől. 

;