Elképesztően hosszú idő, 17 év után jelentkezett újra nagyjátékfilmmel Enyedi Ildikó. A rendező Az én XX. századommal 1989-ben az elsőfilmesek díját nyerte el Cannes-ban, aztán besöpört még vagy 40 elismerést itthon és külföldön, a Simon mágus 1999-es bemutatója után mégsem forgatott saját filmet. Mostanáig.

A Testről és lélekről című filmje a Berlinalén mutatkozott be pénteken, Szily Laci megírta, milyen volt focistafeleségként a weltpremiere, így aztán rám maradt, hogy milyen volt kivülről a bemutató.

Miután a Berlinale nem akkreditált minket, így eleinte úgy tűnt, hogy egyetlen esély marad: jegyet venni. Ami nem azért lehetetlen, mert pénzbe kerül, hanem azért, mert a résztvevők az elsőkörös jegyigénylők, amit ők meghagynak, arra lehet rámozdulni. 

A fesztivál első napjaiban a programon lévő filmek közül már semmire sem lehetett jegyet venni az utolsó pillanatban, csak Enyedi új filmjére. Akkor jöjjön a félház, és egy olyan esemény, mint egy rosszabbul sikerült iskolai fellépés, nem nézzük, mennyivel ügyesebb a gyerek előtt és után fellépő, hanem tapsolunk és lépünk.

Ehhez képest majdnem telt ház volt egy akkora, ötszintes nézőterű moziban, amit észak-koreai katonákkal is alig lehetne megtölteni. 

A film pedig jó.

Nem az a közönségfilm, amire Andy Vajna annyira vágyik és bár ahhoz ért, annyira nem jön össze neki. 

Abból, amit Enyedi Ildikó előre elárult a filmjéből, akár még a közönségfilm is összejöhetne. A rendező szerint a Testről és lélekről arról szól, hogy érzelmileg milyen sokat bénázunk a hétköznapokban, miközben nagyon erős vágyaink vannak, de azokból édeskeveset tudunk kifejezni, azt is nagyon ügyetlenül. Merthogy szerinte az iskolában sok felesleges dolgot tanítanak meg a gyerekeknek, de azt például nem, hogyan viselkedjünk szépen egymással. 

Szirup helyett azonban ebben a filmben vér van. Az egyik fő helyszín egy vágóhíd, az egyszerűnek mondott szerelmi történet két főszereplője pedig az élettől már semmit nem váró pénzügyi igazgató és az új szigorú, robotszerű minőségellenőr. Romantikus felállás. 

Az eleinte inkább csak érdekes, bizarr háttérbe a rendező mintha túlságosan beleszeretett volna, időnként olyan részletesen mutatja be a vágóhíd technológiáját, hogy az remekül pörögne egy állatvédő szervezet facebookos videójaként.

Az üzemlátogatás aztán idővel elmúlik, a film végén például már el tudtam képzelni, hogy fogok még húst enni valaha az életem hátralévő részében, és már alig-alig jut eszembe annak a marhának a közelről felvett tekintete, akinek élete legutolsó pillanatait láthatjuk. Az ő szemét a főszereplők szeme váltja fel, a vágóhídon a sötét, szűk helyen legyilkolásukra várakozó szarvasmarhák ellenpontja pedig a szabadban, erdőben élő két szerelmes szarvas lesz (a stáblista alapján Góliát és Picúr színészi játékát élvezhetjük).

Aki már hallott valamit a filmről, az az alkotóktól tudja, aki nem, annak most kénytelen leszek elárulni, hogy a nyári nappalokon a vágóhídon egymással szót érteni képtelen, kínosan feszengő főszereplők egymástól kilométerekre lévő lakásaikban minden éjjel ugyanazt álmodják: ketten, tökéletes harmóniában szarvasként járják a téli erdőt. 

Amikor a közös álom egy teljesen mellékszálként futó nyomozás során számukra is kiderül, a főszereplők annyira nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, hogy valóban elkezd működni úgy a film, ahogy Enyedi azt szeretné: "itt most végignézhetünk két embert, akik nagyon bénáznak, nevetünk rajtuk, nevetünk velük, megértjük őket, meg egy kicsit drukkolunk, és ez talán segít abban, hogy a saját bénaságunkat is egy kicsit jobban elfogadjuk."

Mindezt érzékenyen és olyan humorral, ami a fesztivál közönségének is bejött, talán csak azt a mondatot érthették jobban a közép-európaiak, amikor a vágóhídon nyomozó rendőrnek távozóban azt mondja a pénzügyi igazgató, hogy a csíkos zacskóban van a bélszín, amit a mindeféle lelkesedés nélkül munkálkodó detektív köszönet nélkül a hóna alá is csap, aztán később visszatér a szokásosért.

A filmet nem a történet sodrása viszi, lassú, vannak pillanatai, amikor nemcsak lassú, hanem áll, sőt, le is ül kicsit, De csak rövid időre, a képek gyönyörűek (Herbai Máté volt az operatőr), a készítőknek pedig volt erejük a legvégén is kivágni a filmből 20 percet. Nem tudom, hogy mit, utólag kifejezetten érdekelne is, de látatlanban jót tett a filmnek, hogy nincsenek kínosan hosszú jelentek.  

Bár a mellékszereplők (Tenki Réka, Nagy Ervin, Schneider Zoltán) magyar filmtől szokatlanul kidolgozottak, a filmet a két főszereplő határozza meg. Velük Enyedi óriásit kockáztatott. 

A film férfi főszerepére nem talált olyan hatvanas magyar színészt, akinek elég erős a karizmája és hihető, hogy beleszeret egy nála 30 évvel fiatalabb nő. A kiszemelt külföldi sztárnak tetszett a felkínált szerep, de három évre előre be volt táblázva. Így aztán a producerek eleinte komoly aggodalmára a rendezőnő Morcsányi Gézát szemelte ki. Azért, mert az ő jelenléte, aurája a hétköznapi életben pont olyan, ahogyan Enyedi elképzelte a szereplőjét. Csakhogy Morcsányi egyáltalán nem színész, hanem színházi dramaturg, fordító, a Magvető Könyvkiadónak volt a vezetője. Ráadásul a szerepe szerint az egyik karja béna, csak hogy még legyen valami, ami egy profi számára is nehezítené a munkát. Morcsányi a rendezőnek és minden bizonnyal a vágónak köszönhetően megoldotta a feladatot, a hangja talán túl fakó, de a kamera szereti. 

A főszereplőnő profi színházi színész, a Katonában játszó Borbély Alexandra, de filmen neki is ez volt az első komolyabb szerepe. Hosszas válogatás után döntött mellette Enyedi, eleinte nem is az autisztikus minőségellenőr főszerepére szánta. Amikor eldőlt, hogy ő lesz a főszereplőnő, a rendező legelőször azt kérte tőle,  hogy ölje ki a szememből az alapvető nőiességet. Tökéletesen sikerült, egy robot alakul át a film végére egy érzelmekre törekvő robottá, majd nyitja meg magát, szó szerint is. 

Enyedi nagyon kedvező kritikákat kapott kint, van esély arra, hogy a film, a forgatókönyvet tíz éve megíró rendező vagy a főszereplő, Borbély Alexandra díjat kapjon, bár ehhez talán hiányzik az a nagy társadalmi mondanivaló, ami fesztiválgyőzelmekhez kell. Ha lesz elismerés, akkor az szépen el fogja homályosítani Enyedi Ildikó rövid beszédét a film után, amikor az óriásvászon előtt nagyon meghatottan és megindultan arról beszélt, hogy milyen nehéz éveket hagyott maga mögött azzal, hogy végül elkészült a film. 

A filmet március 2-ától játsszák a magyar mozikban.