A Nature-ben jelent meg Mario Livio terjedelmes cikke Winston Churchill eddig kevésbé ismert oldaláról. Churchill a XX. század egyik legfontosabb alakja, kétszeres brit miniszterelnök, nácifaló államférfi, irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett történetíró. De arról kevesebb szó szokott esni, hogy a természettudományok és a technológiai fejlődés rajongója is volt. 

Pedig fiatalon sokat foglalkozott fizikával és biológiával, a húszas-harmincas években pedig poptudományos cikkeket írt többek között az evolúcióról és a sejtekről. Ő volt az első brit miniszterelnök, aki tudományos tanácsadót fogadott, a kormánya pedig bőkezűen támogatta a laboratóriumokat és a tudományos fejlesztéseket. 

Mindezek ellenére is komoly meglepetés volt Livio számára, amikor a Fulton városában működő amerikai Churchill Múzeum igazgatója a kezébe nyomott egy 11 oldalas cikket, aminek az volt a címe, hogy Egyedül vagyunk-e az Univerzumban? 

A cikk első vázlata 1939-ben készült el, feltehetően a londoni News of the World Sunday című lapnak, miközben egész Európa épp a világháború felé robogott. Bár nem jelent meg végül, Churchill nem felejtette el a szöveget, az ötvenes években Franciaországban is dolgozott rajta, beemelve a közelmúlt tudományos felfedezéseit is a cikkbe. A vázlat végül a nyolcvanas években került a múzeum archívumába, de idáig nem sok figyelem esett rá. Minden valószínűség szerint végül nem jelent meg sehol korábban és kutatók sem ismerték. 

Livio cikke szerint Churchill korának minden asztrobiológiai ismeretével tisztában volt, cikkét a kopernikuszi alapelvre fűzte fel, azaz hogy az Univerzum terjedelmét nézve nehéz elképzelni, hogy az emberek a Földön valami egyedi dolgot képviselnének ebben. Az egykori brit miniszterelnök előbb sorra vette az élet feltételeit, és ebből kezdett el következtetéseket levonni. 

Borzasztó vázlatosan összefoglalva Livio cikkét, Churchill is a víz irányában kereste az élet nyomait, majd meghatározta, mit tekintünk lakható zónának az űrben, a hőmérséklettől a légköri feltételeken át a gravitációig minden számbavéve, végül pedig arra jutott, hogy a Naprendszerben csak a Mars és a Vénusz merül fel lehetséges élőhelyként.  

1939-ben, amikor Churchill elkezdte a cikket, a nyugati társadalmak épp Mars-lázban égtek, elsősorban H.G. Wells 1898-as történetének rádiós feldolgozása miatt, amit 1938-ban mutattak be az Egyesült Államokban. Sorra születtek a hasonló újságcikkek, regények, a marsi élet a mindennapi közfantázia része volt. 

Churchill ezután elhagyta a Naprendszert, és más csillagok környékén előkerülő élet lehetőségén gondolkodott el. Livio nem győzi dicsérni Churchillt, amiért cikkében egészséges mértékű tudományos szkepszissel él, a bolygók keletkezésének tanával kapcsolatban például nem fogadja el egyértelműen a kor magyarázatát, hanem felveti, hogy lehet ez sem bizonyul igaznak. A tudománytörténet őt igazolta, az általa megkérdőjelezett elméletet, amit James Jeans állított fel a csillagtalálkozásokról, mint a bolygók keletkezésének okairól, azóta a tudomány megcáfolta. 

Churchill ezek után megsejtette a vízzel és megfelelő légkörrel rendelkező exobolygók tömkelegének esetleges létét, évtizedekkel azelőtt, hogy ezeket tényleg felfedezték volna. Ugyanakkor utalt arra is, hogy ezek olyan távol lehetnek, hogy talán soha nem tudjuk meg, élnek-e rajtuk élőlények vagy akár csak növények. 

Ezen kívül nagy lehetőséget látott a Naprendszer felfedezésében, már ekkor arról írt, hogy talán majd egy napon, akár nem is a túl közeli jövőben, de lehetséges lesz a Holdra utazni. Vagy akár a Vénuszra vagy a Marsra, tette hozzá. Ugyanakkor azt már ekkor érezte, hogy a csillagközi utazás és kommunikáció borzasztó bonyolult kérdés. 

Cikke azzal ér véget. hogy a több százezer nebulával, melyek mindegyike milliárdnyi csillagot tartalmaz, hatalmas az esélye annak, hogy tömérdek olyan bolygó lehet, melyen nem lehetetlen az élet megjelenése. 

Livio arról ír, hogy a cikk születése óta eltelt 80 év, és a Churchill által felvetett kérdések mára a tudományos kutatás legfontosabb témái lettek. De a Nature-ben megjelent cikkében megemlíti azt is, hogy Churchill esszéje tanúbizonysága annak, hogy a brit miniszterelnök milyen világosan látta, hogy a tudomány gyümölcsei a társadalom fejlődését is elősegítik.