A Don Pepe elkezdte nyomni az új szmókerkonyhás fejlesztése, a pizzaburger online reklámkampányát, amire természetesen rábuktam, mint gyöngytyúk a cronutra, és a hétfői hírügylet közben megrendeltem ebédre.

A pizzaburger már a házhoz szállítása előtt megrendített, ekkor még az árával: 2490 forintba kerül, én normális esetben meg spúr vagyok ennyit fizetni egy munka közbeni ebédért, de egy ilyen különlegesség miatt természetesen hajlandó voltam a zsebembe nyúlni.

Miután megérkezett a dizájnos kartondoboz, kiraktuk a tárgyalóasztal közepére, és olyan áhítatosan néztük egy percig, mint Mészáros Lőrinc a bankszámlakivonatát, aztán kinyitottam a fedelét, hogy valakiből a bal vállam mögött hitetlenkedő kiáltás szakadjon ki:

De hiszen ez nem is pizza!

Tényleg nem nézett ki pizzának semennyire. Olyan volt, mint valami ronda, korcs burger, amit nem buciba töltöttek, hanem egy olyan zsemlébe, amin előző éjjel rajta aludt a vadászruhás Lázár János + a kedvenc angol vérebe. Ekkor jött a zseniális felismerés Király kollégától:

Ezek fordítva rakták rá a fedelét!

Tényleg!

A fedelet leválasztottam, és a helyes irányban, vagyis a rásütött szalámikkal felfelé visszahelyeztem a hatalmas húspogácsára, amit a Budapesten a nyolcvanas években népszerűvé vált varjú (pézsmapocok-? kóbor kutya-? mókus-? sün-?) burgerek XXI. századi utódának tűnt már ránézésre is, hát még az első harapás után! De addig még sok volt hátra, az irtózatos mennyiségű guzmóval + pármai sonkával megtöltött korcsburger rétegei ugyanis vadul csúszkáltak egymáson. 

Most már tényleg bele kellett harapni, de ezt egyáltalán nem volt könnyű kivitelezni. 

Megfoghattam volna és ráharaphattam volna, de féltem, hogy vagy kiakadna az állkapcsom vagy a velem szemben nyáladzó kollégámat lőném mellbe a tésztarétegek közül kiszabaduló húsdiszkosszal, meg amúgy is többen ácsingóztak egy kis kóstolóra, így végül a kés + villa mellett döntöttem. A pizzaburger felvágásának annyi értelme van, hogy így egy valamivel kisebb ragacsos izével kell összekennünk magunkat.

A pizzaburger azonban - hiába néz ki rettenetesen, hiába borít el mindent olvasztott ipari műsajttal - egyáltalán nem volt rossz, ami a külsejénél is jobban megdöbbentett. Nem a szó gourmet értelmében jó persze, de azt hozza, amit vállalt: olyan bizarr, zsírban, húsban, sonkában és puha pizzatésztában tocsogó, a józan embert joggal taszító szmókerkonyhai fejlesztésről van szó, ami hisztérikus zabálóroham esetén kiváló szolgálatot tehet. Ebédnek drága és értelmetlen, két pofára disznóként zabálni viszont pont tökéletes. A jól átsütött varjúpogácsát rágva, az olvadt sajtszalagokat nyeldekelve ezt tökéletesen át tudtam érezni. (A 2490 forintos árért jár mellé egy adag sült krumpli is mártogatószósszal.)

A kollégáim persze sznob módon fintorogtak, Plankó Vifon!! Gergő megtagadta, hogy egy büdös szót is írjon értékelésként, és Czinkóczi riporter is csak szamizdatban merte elküldeni a pozitív véleményét, miszerint

"Lehet, hogy több minden került bele, mint amit az ízlelőszerveim egyszerre fel tudnak dolgozni, de a bucinak használt pizzatészta kifejezetten kellemesre puhult a rácsöpögő zsírtól. "  

Egy pillanatra azért belegondoltam, hogy miért érzem egészen ehetőnek ezt a korcs szörnyeteget. Arra jutottam, hogy valószínűleg azért, mert a magyar hamburgereket olyan kirívóan szar zsemlékben szokták adni, hogy ezekhez képest a vastag-puha típusú, enyhén szivacsos pizzatészta valóságos gasztroforradalmat jelent. De ne gasztromajomkodjuk túl az elemzést: a pizzaburger annak való, akinek az asztalán éjféltájban nem ritka vendég a pillecukorral és egész nyers tojással
felspécizett zacskós tésztaleves.

Konklúzió: most úgy érzem magam, mint Milky macska, amikor elindultam a munkába.