Nagy győzelmet arathatott a demokratikus ellenzék Mianmarban
2015 november 09., 07:09
Három hónap három kisgyerekkel Délkelet-Ázsiában
Vali és Dénes harmincas évei közepén járó budapesti pár. Mindketten a reklámszakmában dolgoznak, és van három lányuk is, hat, öt és másfél évesek. 2016 novemberében fogták magukat, és elutaztak három hónapra Délkelet-Ázsiába, ahol bejártak Thaiföldet, Kambodzsát, Malajziát, Szingapúrt, Balit és Mianmart.
Dénest több mint húsz éve ismerem, utaztunk is együtt, például 2002 nyarán az akkor még békés Szíriában. Valival jártak már Délkelet-Ázsiában, de akkor még nem voltak gyerekeik. Indulás előtt sokat beszélgettünk arról, hogy milyen lesz majd három gyerekkel utazni, és bár én végig bátorítottam őket azzal, hogy láttam már a világban egészen egzotikus helyeken gyerekes családokat, azt egyszer sem mertem nekik bevallani, hogy három ilyen kis gyerekkel soha.
Vali és Dénes viszont kiszámolták, hogy miután a legnagyobb lány 2017 szeptemberében elkezd iskolába járni, már sokkal nehezebben hoznak össze egy ilyen hosszúságú nyaralást a teljes családdal, úgyhogy nekivágtak. Vali a harmadik gyerek után még nem ment vissza dolgozni, Dénesnek viszont fel kellett mondania a munkahelyén, de hát egy ilyen kalandért nyilván kell áldozatokat hozni.
Az út során több-kevesebb rendszerességgel frissítgették az Instagramjukat, így azt tudtam, hogy életben vannak. Amikor február közepén hazajöttek, nagyon kíváncsi voltam az élményeikre, és biztos voltam benne, hogy ezt a három hónapot azért nem lehetett lehozni néhány rémisztő vészhelyzet nélkül. Ehhez képest pontosan ugyanazt mondták, mint minden általam ismert hosszabb távú utazó az egzotikus kiruccanásai után:
ugyan már, sima ügy volt az egész.
Végül hosszas unszolásra összesen három rázósabb sztorit sikerült bevallaniuk, de ezek meg mind olyanok voltak, ami bármelyik három kisgyerekes családdal előfordulhat a biztonságos magyar mindennapokban is:
Egy thaiföldi szigeten egy fosós-hányós vírus valamennyiüket leterítette néhány napra. Az egyik lány egyszer úgy szaladt át az úton, hogy majdnem elütötték. Két nappal a hazautazás előtt Bangkokban a legkisebb lány pedig olyan szerencsétlenül esett fejre, hogy jól beütötte magát egy virágcserépbe. Volt vér és főleg ijedtség, de szerencsére mindez egy kórházzal szemben történt, ahol egyrészt mindent gyorsan megoldottak, másrészt egy komplett magyar család megtudhatta, milyen fejlett a thaiföldi egészségügy, makulátltanul tiszta várótermekkel és tökéletes angolsággal beszélő recepciósokkal. Néhány nappal később pedig azt, hogy a budai János Kórházban nincs eszköz a Bangkokban a gyerek leleteivel feltöltött DVD lejátszására.
Indulás előtt igyekeztek mindent elolvasni a kisgyerekes utazás nehézségeiről, és fel is vették a kapcsolatot olyan szülőkkel, akik hasonló kalandba vágtak. Azt mondják, így utólag visszaolvasva röhögniük kell, hogy milyen pimf hülyeségeken problémáztak. Itthonról már az is nehéznek tűnt hogy első úticéljukban, Bangkokban hogy fognak eljutni ennyi gyerekkel és cuccal a repülőtérről a szállásra, aztán a helyszínen kiderült, hogy ahogy helyi családok millióinak, ez nekik sem jelent semmiféle nehézséget.
Az útiterv összeállatásánál tisztában voltak azzal, hogy három ilyen kis gyerekkel nem tudják Délkelet-Ázsia legeldugottabb zugait is felfedezni, ezért választották a viszonylag bejárt útvonalat.
A szándékosan az út végére hagyott, elég szegény és a tömegturizmussal még csak ismerkedő Mianmar ígérkezett a legbonyolultabb feladatnak, de gyorsan kiderült, hogy amióta az ország a demokratizációval párhuzamosan elkezdett kinyílni, ott is sokat egyszerűsödtek a dolgok.
Bár az említett kisebb incidenseket leszámítva nem volt semmilyen egészségügyi vészhelyzet, azért jó érzés volt tudni, hogy ha baj van, néhány óra alatt bármikor egy nyugati felszereltségű kórházban lehetnek. Ahol a biztosításuk fedezte is volna az esetleges költségeket. (Fontos tudni, hogy ilyen típusú családi utazásra Magyarországon csak a nyugat-európai, de minden EU-polgár számára megköthető biztosítások sokszorosáért lehet szerződni.). A gyerekek pedig felfogták, hogy a trópusokon gyakrabban kell kezet mosni, egy idő után már a legkisebb lány is pavlovi reflexszel nyújtotta a kezét, ha előkerült a mindig a szülőknél tartott fertőtlenítő gél.
Egy öttagú családra pakolni nehezebb, mint két felnőttre, de nem lehetetlen feladat, és be is lehet férni még kezelhető mennyiségű poggyászba.
- Volt náluk egy tényleg nagy, 95 literes, hátizsákként is hordható táska, ami megpakolva 22 kilót nyomott.
- Egy kerekeken is húzható hátizsákszerűség az IKEA-ból, amiről előzőleg azt hitték, hogy nem lesz az igazi, de Ázsiában kiderült, hogy nem véletlenül utaznak vele mások is
- A két nagyobb gyereknek volt egy-egy kis hátizsákja, abban voltak a játékaik és az alváshoz elengedhetetlen plüssállatok.
- A legkisebbnek vittek egy összecsukható kiságyat és egy összecsukható babakocsit. Az utóbbi aztán mindhárom gyereknek jól jött annak függvényében, hogy ki a legfáradtabb.
Aki nem utazási iroda által szervezett úton jár nyaralni, az pontosan tudja, hogy alapvetően négy dologról kell gondoskodni: alvásról, evésről, utazásról és napközbeni programokról.
Ez a négyes akkor sem változik, ha az ember három gyerekkel vág neki a világnak, a különbség csak annyi, hogy több ember igényeit kell figyelembe venni szervezéskor. Szerencsére az utóbbi években a technika fejlődésének köszönhetően mindez nagyon sokat egyszerűsödött. Valiék minden országban vettek helyi SIM-kártyát a mobiljukba, így csak térerőre volt ahhoz szükség, hogy szállást foglaljanak a következő úticélban, vagy például Ubert rendeljenek Kuala Lumpurban.
A szállásfoglalás volt talán a legegyszerűbb, köszönhetően az erre szakosodott weboldalaknak. Ötfős családként nem fértek be minden hotelszobába, de ahol volt két francia- vagy három egyszemélyes ágy, ott már simán elaludtak. Délkelet-Ázsiában az európai áraknál jóval olcsóbban lehet tényleg nagyon tágas hotelszobákat kapni, így mindenhol egyetlen szobában/bungalóban elfért az egész család.
A szülők nem válogatós alkatok, és szerencséjükre a gyerekeik sem bizonyultak annak. Sőt, meglepő módon a levesek és rízsételek mellett a nem kifejezetten gyerekbarát, egészen csípős malajziai indiai konyha lett az egyk kedvencük. És elég jó ízléssel találtak rá a tengerparti éttermekben a legdrágább grillezett halakra. Csokit és jégkrémet pedig ugyanúgy lehet minden boltban kapni, mint Magyarországon.
Az már az indulás előtt látszott, hogy ahova készülnek, Balitól Malajzián át a kambodzsai Angkorig olyan úticélok, ahova rendszeresen járnak kisgyerekes nyugati családok rövidebb nyaralásokra. Abban tehát biztosak voltak, hogy ezeken a helyeken lesznek minden lehetséges igényüket kielégítő szolgáltatások. Így csak az volt a kérdés, hogy pontosan hogy jussanak el egyik jól felszerelt úticélból a másikba.
Miután a Budapest-Doha-Bangkok repülőút az előzetes félelmekkel ellentétben még három gyerekkel sem volt pokoli, már kicsit kevésbé féltek az utazásoktól.
Ha csak ketten vannak felnőttek, valószínűleg kevesebbszer választották volna a költséges repülést (a legkisebb, saját ülést még nem foglaló gyereket leszámítva mindannyiuknak minden útra teljes árú jegyet kellett venniük), így viszont többször elcsábította a családot a leghatékonyabb megoldás.
Amikor nem repültek, bátran bevállalták a kényelmes éjszakai vonatokat, amin mindenki jól tudott aludni, és néha az egy fokkal azért kényelmetlenebb éjszakai buszokat is. Az örök igazság, hogy az igazán fáradt gyerek bárhol el tud aludni, itt is sokat segített. Rövidebb utakra maradtak a buszok, néhányszor béreltek maguknak autót, az út végére pedig már annyira lelazultak, hogy a mianmari Bagan nagy kiterjedésű romvárosát két robogóval járták be. Apu vitte a két nagyobb, anyu a legkisebb gyereket.
Úgy indultak neki Délkelet-Ázsiának, hogy ha minden kötél szakad, és sehogy sem megy a közös utazás, legfeljebb letáboroznak valami idilli tengerparti hotelben, és ott múlatják az időt, amíg fel nem élik a teljes előirányzott költségvetést. Erre végül egyáltalán nem volt szükség, de az tény, hogy a három gyerekkel azért
máshogy szerveztek maguknak programot, mintha csak a két felnőtt szeretett volna minél több egzotikus látnivalót belezsúfolni három hónapba.
Hamar kiderült, hogy gyerekkel muszáj lassabb tempóban megnézni az egyes nevezetességeket, és 4-5 naponta érdemes beiktatni egy-egy semmittevéssel töltött napot. Ilyenkor jól jöttek a minden dél-kelet ázsiai nagyvárosban megtalálható hatalmas légkondicionált plázák, ahol adott esetben még a két nagyobb lányt is le lehetett passzolni egy-két órára a gyerekmegőrzőbe, amíg a szülők szusszantak egyet. Amikor néhány napra megálltak valamelyik trópusi tengerparton, könnyebb volt az egész családnak megfelelő szórakozást találni, és közben olyan meglepő dolgok is kiderültek, mint hogy a legnagyobbik lány imád sziklát mászni, amit a budapesti mindennapokban talán soha nem fedeznek fel.
Más utazó szülők tapasztalatai alapján azt hittem, hogy a felnőtteknek való látványosságokat a legegyszerűbb úgy megnézni, hogy délelőtt anya marad a szálláson a gyerekekkel, míg apa mászkál, délután meg fordítva, de ők simán mindenhova magukkal vitték a gyerekeket. Angkor romjai több napra elegendő látnivalót nyújtanak, amiket a legtöbb független utazó úgy jár be, hogy fog egy háromkerekű tuktukot, aztán a sofőrrel körbeviteti magát templomtól templomig. Egy ilyen tuktukba viszont simán befér két felnőtt és három gyerek, így együtt maradhatott az egész család - kivéve, amikor a legkisebb elaludt, mert akkor tényleg muszáj volt valamelyik szülőnek vele maradnia a járműben.
Ahogy azt előre is sejtették, a huszadik hasonló pagoda romja egy óvódást már nem annyira bilincsel le, mint egy felnőttet. Bár persze az is igaz, hogy a harmincadik már az őszinte felnőttet sem annyira. Dénesék gyerekei is egy idő után már előre ordítottak, hogy ebben az épületben is úgyis csak egy Buddha-szobor van. Szerencsére a technológiai fejlődés az unalom ellen is elég sikeresen harcol, a huszadik pagoda után és egy hosszabb buszúton is nagyon jól jön egy mesefilmekkel gondosan feltöltött tablet.
A három gyerek lekötésében nagyon segítőkészek voltak a helyi erők is. Aki már járt Délkelet-Ázsiában, tudja, hogy a szolgáltató szektor dolgozói, tehát akikkel leginkább érintkeznie kell a turistáknak, milyen kedvesek. Három óvodáskorú, szőke leánygyermek pedig tényleg minden szívet megolvaszt és minden kaput megnyit. Egy ekkora családot minden sorban mindenki előreenged, a szülők pedig hamar elfogadták, hogy az összes étteremben ha nem is a személyzet, akkor valamelyik vendég tömi mindenféle finomsággal a három kislányt. Aki pedig enni nem adott, az legalább fényképezkedni akart.
A helyiek előzékenysége, és hogy mindenre van megoldásuk, egyébként is sokat segített.
Utazás előtt a szülők ezerszer végiggondolták, hogy mi mindent kell mindenképpen magukkal cipelniük, aztán gyorsan kiderült, hogy Délkelet-Ázsiában is élnek kisgyerekek, ezért a boltokban mindent meg lehet kapni, amire egy óvodásnak szüksége lehetett. Amikor pedig valami elromlott, mint az itthonról vitt összecsukható babakocsi, jól jött, hogy a világ szegényebb országaiban inkább megjavítják a dolgokat, amiket még nem muszáj kidobni. Mianmarban egy pillanat alatt összeforrasztották azt a darabot, amire Európában már inkább csak rálegyintettek volna.
Amikor azt már elhittem, hogy a szülők jól érezték magukat, arra is kíváncsi voltam, mi volt ebből az egészből jó a gyerekeknek. Azért ahhoz mégiscsak drága egy ilyen út, hogy közben a lányok végig visszavágyjanak az otthonukba és az óvodájukba. Mindkét szülő azt állította, hogy a legkisebb, másfél éves gyereknek tök mindegy volt, hol van, de a másik kettő, akik csak még jobb barátnők lettek az út alatt, végig élvezték a három hónapot. Azóta is visszasírják a meleget, és még tanultak is olyan dolgokat, hogy milyen sok fajta ember él a világon, a fejkendős nők muszlimok, a leghangosabb turistacsoportok pedig kínaiak. A szülőknek csak az volt egy kicsit kellemetlen, amikor a legnagyobb lány már itthon az iskolaelőkészítőben eldicsekedett a többieknek, hogy ő bizony lepkefarmon volt a télen.
Valinak és Dénesnek pedig az volt a legkülönlegesebb, hogy úgy lehetett együtt az egész család, ahogy arra itthon nincs lehetőség.
Ázsiában nem volt olyan, hogy apa dolgozik vagy a nagyobb lányok óvodában vannak, három hónap szinte minden pillanatát öten együtt töltötték. A szülőknek persze néha eszébe jutott, hogy az sem rossz, amikor itthon a nagyszülőknek le lehet passzolni mindhárom lányt, de ha annyira vágynak egy kettesben töltött estére, Balin vagy Bangkokban simán fogadhattak volna bébiszittert. Így inkább élvezték, hogy a felnövő gyerekeikre tudnak figyelni, és minden hasonló korú gyerekes szülőnek őszintén ajánlják, hogy ha van rá lehetőségük, vágjanak bele egy ilyen közös utazásba. Sokkal könnyebb, mint ahogy elsőre tűnik.
A mindenkit legjobban érdeklő kérdésre a válasz pedig az, hogy öten átlagosan naponta körülbelül 130 dollárnyi helyi pénzt költöttek, amiben benne voltak az ázsiai repjegyek is. De azt mondják, ennél jóval kevesebből is ki lehetett volna hozni, csak hát az ember egyszer megy ekkora kalandra a három kisgyerekével.