Spicy Fish - Egy jó kínai étterem Budapesten

Az észak-amerikai és a nyugat-európai nagyvárosokhoz képest Budapest nem különösebben színes hely. Se ahhoz nem vagyunk elég gazdagok, hogy külföldiek nagy tömegben ide akarjanak költözni, se ahhoz, hogy kalandvágyó külföldiek a magyar vásárlóerőre alapozva próbáljanak vállalkozásokat beindítani. Ebből egy rakás dolog következik, a hasunkra vonatkozóan például az, hogy Budapesten kevés étteremben lehet idegen ételeket enni. Pláne színvonalas idegen ételeket.

A Gault&Millau friss 25-ös fővárosi listáján csak az olasz Fausto’s, az orosz Arany Kaviár és a perui-japán Nobu visznek hangsúlyosan idegen konyhát, a többiek a francia alapokon kidolgozott nemzetközi standardokat igyekeznek összeházasítani a magyar hagyományokkal. Ez kevés, még akkor is, ha szerintem nem ez a 25 legjobb étterem Budapesten. Cserébe a fiatalos és álfiatalos streetfood-szcénában kifejezetten túlreprezentáltak a külföldies próbálkozások, de ezekkel meg többnyire az a baj, hogy egyszerűen rosszak. Lassan minden jó Baotifulra, Funky Phóra és Igenre jut tíz rossz ramenes, phós és pizzás.

Két kisebbség van Budapesten, amely kellően nagy számban van jelen, és kellően szereti is a hasát ahhoz, hogy jó éttermeket működtessen: a vietnami és a kínai. És mindkettő elég jó kereskedelmi érzékkel vette észre, hogy a magyarok alapvetően nem fogékonyak az egzotikus kelet-ázsiai ízekre. A borzalmas kínai büfék már lassan húsz éve versenyeznek a dicső török gasztronómiából viccet csináló körúti giroszosokkal, és sajnos az utóbbi egy-két évben a vietnami vendéglátósok is rámentek a piac aljára, a Pho & Sushi Thai Wok Barokra.

Senki sem tudja, pontosan hány kínai él Budapesten, 10 és 30 ezer közt számtalan becslés létezik. Közvetlenül a rendszerváltás után kezdtek Magyarországra költözni, klaszikus gazdasági bevándorlóként, és ahogy az ilyenektől illik, nagyon sokat hozzátettek az őket befogadó ország mindennapjaihoz. Gasztronómiailag az 590 forintos menüket kínáló kínai gyorséttermeken túl is.

Mint minden népesebb bevándorlócsoport, a kínaiak is vágytak az otthoni ízekre, és meg is főzték, amit megkívántak, csak erről a budapesti őslakosoknak sokáig fogalma sem volt. Valamikor az ezredfordulón kezdtek az első bátor magyarok kimerészkedni a józsefvárosi Négy Tigris piac bódéi közé, ahol meglepődve tapasztalták, hogy majdnem olyan olcsón lehet majdnem olyan jót enni, mint Kínában.

Nagyjából ugyanekkor nyitotta meg első éttermét, a Luther utcai Lanzhout Wang Qiang, aki Magyarországon jó gasztromarketingesként Wang mesternek nevezi magát. Ide már rendszeresen jártak magyarok is enni, Wang pedig felismerve a lehetőséget újabb és újabb éttermeket nyitott meg és zárt be. Ha jól számolom most már hatnál tart, ezek közül kettő még működik is.

A mai Kína kétszer akkora, mint az Európai Unió, majdnem háromszor annyian laknak benne, és a gasztronómiája is legalább annyira változatos. Az északnyugat- és délkelet-kínai fogások közt van akkora különbség, mint az olasz és a svéd konyha közt. A klasszikus kínai konyhának minimum nyolc ága van, de ezek részletes taglalására most nem fog sor kerülni, mert egyrészt ahhoz több kötetes enciklopédiát kellene írni, másrészt nem is értek hozzá eléggé.

Legyen elég annyi, hogy a jó budapesti kínai konyhák kínálatát alapvetően az határozza meg, hogy egyrészt mire vágynak az itt élő kínaiak, másrészt mit lehet egyáltalán Budapesten egy kínai számára is elfogadható minőségben is előállítani. A kantoni konyha tapas-méretű dimsumjai például szinte teljesen hiányoznak a sinomagyar étlapokról, pedig azok Londontól San Franciscóig a kínai gasztronómia legnépszerűbb exportcikkei közé tartoznak.

Mivel a legjobb budapesti kínai éttermet megtalálni nagyjából olyan lehetetlen feladat, mint a legjobb budapesti európai éttermet, maradjunk abban, hogy több dobogóesélyes hely is van. A már említett két Wang-étterem közül én jobban szeretem az egykori Négy Tigrissel szembeni új piacon nyitott helyet, de nem rossz a Gizella utcai étterem sem. Ha az ember kitapasztalja, hogy mi nincs a magyar ízléshez igazítva, nagyon jó tud lenni a Taiwan is a Fradi-pálya mögött, ott például normális pekingi kacsát is lehet enni. A józsefvárosi piac és környéke tele van kisebb, az ott dolgozó-üzletelő kínaiakra épülő kisebb-nagyobb büfészerűségekkel, és állítólag jó az Orczy téri hotpotos is, de ahhoz még sajnos nem volt szerencsém.

A Népligeten túl, már Kőbányán, valamivel rendezettebb formában folytatódik a kínai kiskereskedelmi pörgés. A Jegenye utca és környéke talán Budapest legegzotikusabb pontja, ahol a boltok mind teljesen ismeretlen márkákat hirdetnek, a vendéglátóhelyek pedig a gyakran vicces fordítási hibákkal teli magyar nyelvű étlapon kívül semmilyen engedményt nem tesznek az őslakosoknak. Itt működik a már többek által megénekelt, tényleg a legjobb budapesti kínaiak között említhető Milky Way étterem, néhány, a gyorsbüfé és az étterem között félúton elhelyezkedő hely, mint a Hehe, valamint cikkünk tárgya, a Spicy Fish.

Nyilván más is észrevette, hogy azokban az éttermekben ízlik a legjobban az étel, amiket az ember külső segítéség nélkül, saját maga fedez fel. Én az említett Hehe kipróbálása után, vezetés közben vettem észre, hogy a Jegenye utcában működik egy méretes kínai, amiről még soha nem hallottam. Szerencsére ki volt írva latin betűkkel is a neve, és az internet gyorsan megmondta, hogy a Spicy Fish tényleg létezik, elég népszerű hely, és még az étlapját is részletesen áttanulmányozhattam.

Ma, amikor az utolsó büfé is nevetségesen túlfilterezett, semmitmondó Instagram-fotókkal árasztja el az internetet, különösen sokra tudok értékelni egy olyan Facebook-oldalt, mint a Spicy Fishé. A képekből kiderült, hogy ide kínaiak járnak enni tömegesen, az étlapból, amiről szemben az aktuális idegesítő trenddel, nem spórolták le az árakat, minden egyéb. 

A fényképes étterem nem az ostoba európaiaknak tett engedmény, hanem Kínában is praktikus megoldás. Mivel a kínai ételek gyarkan olyan fantázianevet kapnak, amiből semmi nem derül ki a tartalmukról, a kép nagy segítség. Honnét tudná az északkeleti Tiancsinból érkező turista a déli Kunmingban, hogy mi az „átkelve a hídon leves”? Persze elmagyarázhatná a pincér is, hogy ez a délkelet-ázsiai tésztalevesek helyi megfelelője, de a kínai ember nem beszélgetni, hanem enni jár étterembe.

A Spicy Fish honlapjáról egyből láthatja mindenki, hogy egyfelől szecsuáni, másfelől wenzhoui konyhát visznek. A kínai mondás szerint enni Kínában a legjobb, de a legjobb ízekért Szecsuánba kell menni. A szecsuáni konyha jó eséllyel a világ legfűszeresebbike, bár az ilyesmit nyilván nehéz lemérni. Nem úgy értve, hogy a legcsipősebb, mert olyat a világon máshol is tudnak, hanem hogy a fűszereket olyan intenzíven és olyan összetetten használják (aminek persze része a csípősség is), ahogy sehol máshol. A számtalan fűszer közül a legfontosabb az írásban visszaadhatatlanul bizseregtető ízt kölcsönző szecsuáni bors, amit néhányan olyan szenvedéllyel gyűlölnek, mint mások a koriandert, aki viszont szereti, az élete nagy ízélményei közé sorolja.

Hogy Wenzhouban (magyarul helyesen Vencsouban) mit is esznek, annak utána kellett néznem. Azon már meg sem lepődtem, hogy egy 9 milliós, közel magyarországnyi nagyvárosról van szó, ilyenek rendre előbukkannak Kínában szinte a semmiből. Wenzhou Zhejiiang (Csöcsiang) tartomány déli részén, a Kelet-kínai-tenger partján fekszik, ami alapvetően meghatározza a gasztronómiáját. 

A csöcsiangi konyha egyébként az említett 8 nagy kínai gasztronómiai stílus egyike, és valószínűleg azért van jelen Budapesten, mert a magyarországi kínai közösség jelentős része ebből a tartományból származott el. A világban szétszóródótt kínai diaszpórában túlreprezentáltak a három délkelet-kínai tartomány, Zhejiang, Fujian és Guangdong hagyományosan kalandvágyó, tengerész népei, és ez ma is így van, amikor már jellemzően nem vitorlás dzsunkákon indulnak szerencsét próbálni a kivándorlók.

Budapesten a legdrágább éttermek sem tudják megoldani a tengeri halak és herkentyűk színvonalas utánpótlását, szerintem Magyarországon egyszerűen pénzkidobás ilyesmit enni. Viszont ezen a téren is rendszeresen a kínaiak a legjobbak, akik nem olcsón, de legalább nem is aranyárban tudnak tengeri alapanyagokból készült, vállalható ételeket főzni. 

A titok az lehet, hogy a frissességre rendkívül kényes kínai fogyasztók miatt a halakat-rákokat-miegyebeket az éttermek egészen a kirendelésükig élve tartják akváriumokban, és nem a fridzsiderben, ahogy a legtöbb budapesti étterem. Amivel csak azt szerettem volna elmondani, hogy az étterem tanulmányozása után reális volt, hogy a Spicy Fishben nemcsak a mao xue wang nevű fogást (szó szerint: bugyogó vér, a szecsuáni konyha klasszikus étele amit itt kacsavérből, marhapacalból és különös módon löncshúsból készítenek) tudják színvonalasan elkészíteni, hanem a névadó halat is.

Így már csak egy kisebb társaság összeszervezése volt hátra. Kínai étterembe sokan kell menni, a kínaiak is imádják a nagy társaságban étkezést. A fogások jelentős része úgysem egyszemélyes adag, mindenki kanállal-pálcikával szedi ki az asztal közepére letett kondérból-vájlingból a magáét, ami kiváló terepe az olyan közösségi élményeknek, mint a ordibálás, a nevetgélés, valamint a hepatitis terjedése. A mi nyolcfős társaságunkból ketten hosszabb ideig éltek Pekingben, számtalan nagy kínai zabálás veteránjaiként számítottunk rájuk, a rendelésnél és az ételek értékelésénél is.

Az viszont már rendelés előtt kiderült, hogy a Spicy Fish mennyire kínai hely. Nekem a Négy Tigrissel szembeni „új piac” hangulata is tetszik, de azt azért érdemes tudni, hogy ott már a kereskedők jelentős része vietnami. A budapesti kínaiak, akárcsak az anyaország, már évekkel ezelőtt túlléptek ezen a kaotikus zsibvásári hangulaton. A Jegenye utca és környéke viszont rendezett kisvárosi-külvárosi kínai hangulatot áraszt, ahogy a furcsán starbucksos logójú Spicy Fish is.

Bár az étterem első blikkere „fiatalosnak”, sőt, „menőnek” tűnhet, a Spicy Fish Kínában csak egy-két lépéssel lenne az utcai kifőzdék és gyorséttermek felett. A legendás kínai banketteket, az üzleti és társasági élet legfontosabb kötőszövetét ennél elegánsabb helyekre szervezik, és akkor még mindig nagyon messze vagyunk a Magyarországról elképzelhetetlenül gazdag kínai felső-középosztály és elit kedvenc helyeitől. Kínában jártas barátaim szerint a Spicy Fish alsó-középosztály, én meg olyan helynek saccoltam, ahova a kisvárosból elszármazott, Sanghajban szerencsét próbáló üzletember elviszi az otthoni rokonságot, amikor évente egyszer hazalátogat az időközben két vasúti felüljáró és három autópálya közé szorult szülőfalujába

Itt nincsenek se giccses, aranyszínű sárkányok, se hatalmas kínai vázák, csak funkcionálisan steril környezet, és jó erős fény. Valamiért a kínai ember nem szereti a hangulatvilágítást, amivel nekem speciel semmi bajom nincsen, még mindig inkább ez, mint amikor olyan sötét van az étteremben, hogy nem látom az étel részleteit. Fontos tudni, hogy a kínaiak ugyan sok nyugati hóbortra nyitottak, de a későn étkezés divatja nem kapta el őket. Mi fél nyolckor érkeztünk, és a legtöbb társaság már szedelőzködött. Aki a legnagyobb pörgést akarja, hatra foglaljon asztalt, délben meg fél egyre.

A sok sörnek köszönhetően nem emlékszem minden egyes kirendelt fogásra. Az biztos, hogy voltak köztük nyugaton is ismertebb klasszikusok, mint a mapo tofu és a gongbao csirke, és kalandosabb ételek is, mint a pirított sertésbél-karikák (barátok közt: sült disznósegg), és a csípős fűszeres hal szójabab csírával. Kínában edzett barátainkkal együtt nekem ez az utóbbi volt messze a legnagyobb élmény, korábban tényleg csak Szecsuánban kaptam meg a szecsuáni bors és a csili keverékének ennyire intenzíven csípős-bizseregtető, egészen kábítószerszerűen lebilincselő, ugyanakkor embert próbáló élményét.

Nem minden fogás hozta ezt a szintet, az egyik legnagyobb szecusáni klasszikusnak számító mapo tofu például jellegtelen csalódás volt. De kínai étterembe azért is jó ilyen sokan menni, mert akkor belefér egy-két melléfogás is (itt egy borzalmas szóviccet rejtettem el). Viszont előkerülnek olyan meglepetések is, mint a vacsora egyik csúcspontja, az egyébként teljesen ártalmatlannak tűnő ízletes zellersaláta.

A szecsuáni konyha egyetlen hátránya, hogy brutális fűszerezésével minden egyebet elnyom. Nekem már nem maradtak ízlelőbimbóim a finomabban készített halételek megfelelő értékelésére. Éreztem, hogy jó lehet, de bizsergő szájjal nehéz figyelni a részletekre. Érdemes a rendelésnél és főleg az evésnél jobban odafigyelni, és nem mindjárt az elején belapátolni több kanál szecsuáni borsot.

Nyolcan 64 ezer forint plusz borravalót fizettünk, amiben benne volt nagyon sok sör, két üveg bor, és az is, hogy alaposan túlrendeltük magunkat. Pedig a bugyogó vért nem is kértük, azért még vissza kell menni, akárcsak néhány herkentyűért. Ez egy jó, sőt, fontos étterem. Az egyik legjobb kínai Budapesten.

Népszerű