Amióta léteznek adatok az Ausztrália keleti partjainál több ezer kilométeren át húzódó Nagy-korallzátonyról, most történik meg először, hogy a hatalmas zátonyrendszert két egymást követő évben is korallfehéredés sújtja. Ez olyan, beláthatatlan következményekkel járó környezeti katasztrófa előfutára lehet, ahonnan már tényleg nincs visszaút.

A Föld állapotát a legjobban a bolygó felszínének 71 százalékát elfoglaló óceánokon lehet lemérni. Ezekben az óceánokban pedig a korallzátonyok valóságos barométerként működnek: ha ezek betegek, akkor az egész Földön nagy a baj. A kizárólag trópusi vizekben, apró organizmusok szilárd mészkővázából évezredek alatt felépülő fantasztikus színű és formájú zátonyokat nem véletlenül nevezik a tengerek dzsungeleinek. A világ óceánjainak mindössze 0,1 százalékában találhatóak meg, mégis a tengeri élőlények 25 százaléka rajtuk, bennük és a környékükön él. A közvetve a koralltól függő állatok száma pedig még sokkal magasabb.

Az alig lengyelországnyi méretű területen megtalálható korallzátonyok közül messze a Nagy-korallzátony a legnagyobb. Ez egyben a világ legnagyobb, élőlények által létrehozott építménye is, amely - szemben a kínai Nagy Fallal - tényleg látszik az úrből. A kelet-ausztráliai Queensland állam partjainál 2300 kilométer hosszan húzódó Nagy-korallzátony legalább 2900 különálló, de szervesen összetartozó zátonyból áll, amiket 900 sziget is tarkít. Az egész zátonyrendszer területe 133 000 négyzetkilométer, azaz Magyarországnál is jóval nagyobb.

Természetesen az egész évtizedek óta védett terület, és a Nagy-korallzátony 1981 óta szerepel az UNESCO Világörökség-listáján is. De a fokozott figyelem sem tudta megakadályozni, hogy az elmúlt 30 évben a Nagy-korallzátony körülbelül fele elhaljon. A korallzátonyok ugyanis nagyon sérülékeny szerkezetek, amelyek nagyon rosszul viselik a környezeti változásokat. A tengervíz szennyezése, a korallokat zabáló töviskoronás tengericsillagok rendszeres, tömeges felbukkanása egyaránt sokat ártottak a Nagy-korallzátonynak, de messze, messze a legnagyobb pusztítást a globális felmelegedés által beindított korallfehéredés okozta.

A korallfehéredés nevének megfelelően a színpompás korallzátonyok színének elvesztését jelenti. Ez akkor következik be, amikor a korallal szimbiózisban élő egysejtű algák, a zooxanthellák, amelyek a korall színéért felelősek, elhalnak. Vagy azért, mert a korall kilöki magából az algát, vagy mert az algákban lévő pigment aránya csökken.

Hogy a korallfehérdést egészen pontosan mi okozza, azon még vitatkoznak a tudósok. Az azonban mára egyértelmű, hogy a globális felmelegedés, aminek hatására a tengervíz hőmérséklete is emelkedik, olyan stresszhelyzetet hoz létre a zátonyokon, ami megbontja a korallok és az algák közötti szimbiózis ideális körülményeit, és így fehéredéssel jár

A korallfehéredés még nem feltétlenül öli meg a korallzátonyt, ha az ideális életkörülmények visszaállnak, az képes regenerálódni. De ha nem, akkor nem.

A Nagy-korallzátonyon az elmúlt húsz évben, amióta rendesen figyelik a jelenséget, háromszor fordult elő korallfehéredés: 1998-ban, 2002-ben és 2016-ban. A tavalyi eset, amely elsősorban a zátonyrendszer északi felét sújtotta, különösen súlyos volt. Ebben a régióban a sekély vízben lévő zátonyok kétharmada teljesen kifehéredett, de az egész, 2300 kilométeres szakaszon található zátonyok összesen 90 százalékát érintette valamennyire a fehéredés.

Amióta mérik a hőmérsékletet, éppen 2016 déli féltekei nyarán volt a legmelegebb a víz Kelet-Ausztrália partjainál, és az már a korábbi fehéredéseknél is kiderült, hogy azok a korallszirtek sérülnek a legsúlyosabbak, amelyek körül a legjobban felmelegszik a víz. A tavalyi korallfehéredés olyan súlyos volt, hogy sok szakember arról beszélt, a Nagy-korallzátonyt már nem is lenne szabad nagy korallzátonyként kezelni, mert az egyes részei többé nem alkotnak egyetlen, összefüggő rendszert.

12 hónap alatt egy ilyen kiterjedésű korallfehéredésből esélye sem volt felállnia a zátonyoknak. Amikor pedig most, a 2017-es ausztrál nyár végén a szakemberek újra felmérték a helyzetet, elkeseredve látták, hogy megtörtént, amire korábban soha nem volt példa: a Nagy-korallzátonyt két egymást követő évben is korallfehéredés sújtotta, legalább 800 különböző zátony károsítva. És ha még ez sem lett volna elég, az Ausztrália keleti partján márciusban végigsöprő Debbie ciklon a zátonyrendszernek pont azt a részét kapta telibe, ami megúszta a fehéredést.

A 2017-es fehéredés a Nagy-korallzátony középső, tehát a tavalyinál délebbi részén volt a legsúlyosabb. De, ahogy a fenti térképekből is látszik, az egymást követő évek korallkatasztrófái között nagy az átfedés, és így sok zátony egymás után két szezonban is megkapta a maga adagját. Hogy ez milyen hatással jár, fel tud-e épülni két ekkora ütésből egy zátony, arról a legoptimistábbak is csak annyit tudnak mondani, hogy nem tudjuk, mert ilyen korábban még soha nem történt.

A 2016-os korallfehéredést azt a vízmelegedés okozta, amely a 2014-16 között pusztító, El Niño éghajlati jelenséggel járt. 2017-ben azonban nem volt El Niño, ami azt jelentheti, hogy évről-évre melegedő bolygónk most jutott el odáig hogy már ez a ciklikus éghajlati jelenség nélkül is élhetetlenné vált sok korallzátony számára. Jon Brodie, aki élete nagy részét a Nagy-korallzátony kutatásának szentelte, a Guardiannak azt mondta, hogy

„már tavaly is rossz volt, de az idei a katasztrófa éve”.

A 2017-es fehéredés után már csak a zátonyrendszer legdélebbi, az Egyenlítőtől legtávolabbi, így leghűvösebb része maradt egészséges. Ahhoz, hogy a Nagy-korallzátony maradékán elpusztult részátonyoknak egyáltalán esélyük legyen a feltámadásra, valamilyen módon szervesen kapcsolódniuk kell még ép zátonyokhoz. Ellenkező esetben, a korábbi tapasztalatok szerint, örökre végük lehet. Az egymást követő fehéredési hullámok pedig pont, hogy mindent megtesznek a korallánc szétszakításáért.

A leges-legoptimistább forgatókönyvek szerint egy súlyos fehéredésen átesett zátonynak a leggyorsabban növő korallfajták esetében is körülbelül tíz évre van szüksége az eredeti állapothoz visszatéréshez, de ehhez persze az kell, hogy az ideális körülmények helyreálljanak, és ne is zavarja meg ezeket semmi. Pláne nem egy újabb súlyos fehéredés.

Ahogy az ilyen nem teljesen feltárt, ráadásul politikailag is elég érzékeny jelenségekhez illik, az ausztrál korallfehéredés körül is vannak viták. A hozzáállás a globális felmelegedéshez sokaknál szinte vallásos hit kérdése, és ők ennek megfelelően ugyanazokból az adatokból egészen különböző következtetéseket vonnak le a jövővel kapcsolatban.

Az egyik tábor szerint ez a két, közvetlenül egymást követő fehéredés már tényleg azt a véget jelentheti, ahonnét egyszerűen nincs visszaút. Ők úgy gondolják, a Nagy-korallzátonyt az UNESCO hamarosan a veszélyeztetett világörökségek között tartja majd számon, és ha az ausztrál kormány valamint a nemzetközi közösség nem tesz valamit sürgősen, éveken belül már csak foltokban lesz élő korall Ausztrália keleti partjainál.

Az optimista tábor szerint viszont a tudósok korábban is túl pesszimistán jósoltak a korallfehéredés hatásait illetően, és a mostani kettős fehéredésből is lehet visszaút. Különösen mert a 2017 nyári meleg után gyorsan csökkent a vízhőmérséklet, és így az idei fehéredés szerintük nem lesz olyan súlyos, mint amilyen a tavalyi volt.

Kérdés mit mondanának az optimisták, ha nem két, hanem három egymás utáni évben is fehéredés lenne a Nagy-korallzátonyon. Április 11-én az ausztrál meteorológiai szolgálat bejelentette, hogy úgy látják, 2017 végén vagy 2018 elején újabb El Niño érkezhet, ami újabb vízmelegedést hozhat magával, annak pedig szükségszerűen korallfehéredés az eredménye.

A Nature tudományos szaklapban a közelmúltban megjelent tanulmány szerint a korallfehéredést helyi megoldásokkal már nem lehet megállítani. Az egyetlen esély erre a sürgős és gyors fellépés a globális felmelegedés megállítása, vagy legalábbis megfékezése.

(Források: The Conversation, Guardian, News.com.au, NPR, Wall Street Journal)