• A Brexit és az amerikai elnökválasztás után újabb országban döntöttek úgy a választók, hogy kidobják az ablakon az évtizedes kényelmet, ami - ha néha döcögve is - de a többségnek békét és haladást hozott.
  
• Ezúttal a világ legnagyobb muszlim népességű országának fővárosában döntöttek úgy, hogy ugranak egy fejest az ismeretlenbe.
  
• Szerdán az indonéziai Dzsakartában a kormányzóválasztás második fordulójában a muszlim fundamentalisták által támogatott Anies simán megverte a kínai származású, keresztény Ahokot.
  

A világ negyedik legnépesebb országa, a 260 millió lakosú Indonézia - közülük 200 millióan muszlimok - méretéhez képest nagyon ritkán szerepel a világ híradóiban. Amikor pedig igen, akkor is többnyire repülőgépszerencsétlenségek vagy természeti katasztrófák apropóján. Az Egyenlítő közvetlen közelében több mint tízezer szigetet magában foglaló országban annyi vulkánkitörés, földcsuszamlás, trópusi vihar, földrengés és cunami van, hogy a kisebbek csak a helyi hírekbe férnek be.

Bonyolult földrajza és demográfiai összetétele ellenére a holland gyarmati uralom alól 1949-ben felszabaduló Indonézia évtizedeken át a világ viszonylag stabil, sőt, viszonylag demokratikusan stabil országként működött, az egyébként forrongó Délkelet-Ázsia szomszédságában. Voltak kevésbé békés korszakok, mint például az országot 31 éven át vezető Suharto uralma alatt, amikor a hatvanas évek közepén egymillió áldozata is lehetett a kommunista- és kínaiellenes állami paranoiának, de Indonézia nem esett szét, nem süllyedt polgárháborúba, és meg tudott maradni szekuláris államnak.

Hiába a muszlim többség, Indonéziában 60 millióan élnek más vallásúak is. Az alkotmány a függetlenségtől kezdve egyenrangúként kezelte valamennyi vallást, azzal a kitétellel, hogy csak az egyistenhiteket ismerték el hivatalos vallásnak. Ehhez például a Bali szigetén többségben lévő, számtalan istenben hívő hinduknak teológiai triplaszaltókat kellett bemutatniuk, a távoli szigetek de facto pogány népeiről nem is beszélve, de a társadalmi békéért mind az állam, mind a vallási vezetők hajlandóak voltak a kompromisszumra.

Egészen a legutóbbi évekig ez a felállás nagyon jól működött. Indonézia nemcsak békés, hanem szépen fejlődő ország is lett, ahol a lakosság egyre kisebb része élt mélyszegénységben, a középosztály folyamatosan izmosodott, a nemzetgazdaság pedig gyarapodott. Voltak ugyan vallási összezördülések, különösen ott, ahol nagyjából kiegyensúlyozottak voltak az erőviszonyok muszlimok és keresztények közt, mint például Sulawesi szigetének középső részén illetve a keleti Maluku-szigetcsoportban, de ezek helyi konfliktusok maradtak.

Ez a hivatalosan szekuláris államforma annak volt köszönhető, hogy a trópusi szigetország iszlámja nagyon messze volt attól a harcos vallástól, ami a Közel-Kelet sivatagjaiban és Afganisztán hegyvidékén népszerű. Indonéziában hagyományosan csak Szumátra szigetének északi részén, Aceh tartományban volt erős a radikális iszlám, de a sors különös fintoraként ide is elhozta a békét a 2004 karácsonyi cunami, ami több százezer embert ölt meg itt, ami után már senkinek nem volt kedve és ereje fegyvert fogni a dzsakartai kormány hadserege ellen.

A többi szigeten is működtek ugyan az iszlámot egészen szélsőségesen értelmező vallási vezetők - sokan közülük a globális iszlám terrororizmus legnagyobb szponzorai, a szaúdiak támogatásával - de a társadalmi békének és prosperitásnak köszönhetően soha nem tudtak komoly bázist kiépíteni. 2002-ben volt egy több mint 200 áldozatot követelő merénylet Bali turistaközpontjában, de a dzsihadizmus annyira nem tudott gyökeret verni Indonéziában, hogy a világ legnagyobb muszlim országából száznál is kevesebben csatlakoztak a máshonnét ezreket vonzó ISIS-hez.

Hogy a többnyire muszlim indonézek mennyire toleránsak, éppen az előző dzsakartai kormányzóválasztáson, 2012-ben derült ki. Azt a választást az a Joko „Jokowi” Widodo nyerte, akinek alkormányzó-jelöltje a mindenki által csak Ahok-nak nevezett Basuki Tjahaja Purnama volt, aki nemcsak keresztény, hanem még kínai származású is.

A kínai kisebbség, akárcsak Délkelet-Ázsiában mindenhol, indonéziában is a társadalom gazdagabb rétegéhez tartozik, aminek köszönhetően olyan sztereotípiákkal és időnként olyan pogromokkal kellett együtt élniük, mint a 20. század elején a kelet-európai zsidóknak. A 85 százalékban muszlim Dzsakartában azonban még az sem jelentett gondot, hogy amikor Jokowi 2014-ben megnyerte az indonéz elnökválasztást, a kormányzói székbe addigi helyettese, Ahok ülhetett be.

A legalább tízmilliós, agglomerációval együtt 30 milló lakosú, egyes számítások szerint a világ legnagyobb muszlim városának tűnő Dzsakarta kormányzói pozíciója nemcsak ugródeszka az egész ország vezetéséhez, hanem talán a legfontosabb indonéz politikai pozíció az ország kormányán kívül. Hiába hatalmas az ország, a lakosság több mint fele, 140 millió ember a Magyarországnál alig nagyobb Jáva szigetén zsúfolódik össze. Ez az ország gazdasági és kulturális központja, és hiába van itt több sokmilliós nagyváros, a sziget nyugati részén található Dzsakarta nemcsak Jáva és Indonézia, hanem Délkelet-Ázsia messze legnagyobb városa is.

A politikai karrierje előtt sikeres vállalkozó Ahok kifejezetten népszerű kormányzónak bizonyult, volt, hogy dzsakartaiak 70 százaléka is támogatta. Szárnyalása elsősorban korrupcióellenes és bürokráciacsökkentő intézkedéseinek volt köszönhető, a dzsakartaiak joggal érezték, hogy bár az országban egész jól mennek a dolgok, ha kevesebb közpénz tűnne el, még sokkal jobban is mehetnének. Ahok ügyesen politizált, a felfelé törekvő középosztály szinte rajongott érte, de a korrupcióellenes harc már csak olyan, hogy szükségszerűen ellenségeket is teremt.

A kínai és keresztény kormányzó esetében ez az ellenség a hagyományosan összefonodó, oligarchikus gazdasági-politikai elit egy része lett. Ahok intézkedései sokuk érdekeit sértették, és még ha nyílt konfliktus nem is alakult ki, a háttérben megindult a kormányzó elleni szervezkedés, készülődve a 2017-es választásra. Már csak az kellett, hogy Ahok hibázzon egy akkorát, amire már ellenkampányt lehet alapozni. És Ahok balszerencséjére 2016. szeptember 27-én hibázott is egy nagyot.

A kormányzó aznap egy dzsakartai nyilvános fórumon arról beszélt, hogy vannak bizony olyanok, akik azért nem szavaznának rá, mert a Korán egy részletét félreértelmezve úgy gondolják, hogy egy igazi muszlim nem választhat nem muszlim vezetőt. A beszédről videófelvétel készült, és amikor az terjedni kezdett, azonnal olyan tiltakozási hullám indult meg, amilyenre még nem volt példa Indonéziában. Egy hónappal később már tízezrek tüntettek Dzsakarta utcáin a kormányzó ellen, akit azzal vádoltak, hogy megsértette az iszlámot.

Az indonéz törvények büntetik a vallásgyalázást, és ettől kezdve a kormányzói kampány végig arról szólt, hogy Ahok elkövette-e a blaszfémia bűnét, vagy sem. A különböző szélsőséges iszlamista szervezetek feljelentéseket tettek ellene, bírósági tárgyalások is voltak, és ami ennél is fontosabbnak bizonyult, a muszlimellenesség vádjára nagyon hatékony Ahok-ellenes kampányt sikerült felépíteni.

Az Ahok megdöntésére anyagi okokból vágyó oligarchák és az iszlamisták végül egy nem különösebben fanatikus jelölt, az Amerikában tanult egykori kultuszminiszter, Anies Baswedan mögé sorakoztak fel. Anies támogatóinak egyik felét azzal édesgette magához, hogy kormányzóhelyettes-jelöltnek egy mindenféle gyanús ügyekbe kevert multimilliomost vett maga mellé, a másik felét pedig azzal, hogy hónapokon át ájtatosan bizonygatta, hogy nála muszlimabb kormányzót elképzelni sem lehetne.

Ennek ellenére a kormányzóválasztás első körét február 15-én mégis Ahok nyerte, köszönhetően annak, hogy az ellenzéki szavazatok megoszlottak Anies, és a jóvágású fiatal katonatiszt, Agus Harimurti Yudhoyono közt. Agus, hiába volt az apja 2004 és 2014 közt az ország elnöke, csak a szavazatok 17,06 százalékát tudta megszerezni, míg Anies 39.95, Ahok pedig 42,99 százalékot kapott. Mivel egyik jelölt sem szerezte meg az összes szavazat felét, Anies és Ahok az április 19-én rendezett második fordulóban ismét megmérkőzött.

A két forduló között eltelt, nyugatról nézve szokatlanul hosszú két hónap bőven elég volt arra, hogy Anies és csapata Agus szavazóit is megpróbálja meggyőzni: rendes muszlim nem szavazhat az iszlámgyalázó keresztény kínaira. Az indonéz bürokrácia - Ahok minden igyekezete ellenére - továbbra is lassan őrlő malmai pedig arról gondoskodtak, hogy a blaszfémiaváddal kapcsolatos eljárás újabb és újabb kanyarjai folyamatosan szerepeljenek a hírekben.

A közvéleménykutatások viszonylag kiegyenlített küzdelmet ígértek, de azért a második forduló előtti napokban már sejteni lehetetett, hogy a világ legnagyobb muszlim országa fővárosának muszlim kormányzója lesz. Végül Anies viszonylag simán, 58:42-re verte Ahokot - végleges eredmény még néhány napig nem lesz, de ezek a számok már nem nagyon fognak változni.

Ahogy a Brexit és Donald Trump elnökké választása után, ez a dzsakartai szavazás után sem túlzás leírni, hogy Indonéziában ezentúl minden máshogy lesz. A 200 millió muszlim hazájában évtizedeken át sikeresen különült el vallás és politika, és az országot rendszeresen hozták fel annak példájaként, hogy iszlám és demokrácia igenis összeegyeztethető. Anies és támogatói azonban az utóbbi hónapokban egy olyan szörnyet engedtek szabadjára, ami a világon máshol már szörnyű pusztítást okozott.

Optimista szemszögből nézve a rohamléptekkel modernizálódó Dzsakarta is csak ott tart, ahol Amerika, és a toleráns liberalizmus helyett az identitáspolitikát és az elemi ösztönöket választotta. Anies, hiába vannak támogatói között véresszájú imámok és szó szerint véreskezű bűnözők, nem egy Trump-kaliberű tuskó, és akár még jó kormányzó is lehet belőle.

A pesszimisták szerint viszont amikor egy politikai erő rátalál a mindenen átgázoló úthengerre, kizárt, hogy önmérsékletet tanúsítva leállítsa azt. Indonéziában legközelebb 2019-ben lesz elnökválasztás, és a Dzsakartában győztes iszlamisták minden bizonnyal meg fognak próbálkozni Jokowi elnök leváltásával. Akinek egyébként sem tökéletes a muszlim pedigréje, hiszen még 2012-ben ő emelte be maga mellé a hatalomba Ahokot.

Az elnök most még népszerű, de néhány hónappal választási veresége előtt még Ahok is az volt. Indonézia egészében pedig valamivel kisebb a muszlimok aránya, mint a jávai fővárosban, így nehezebb egy kampányt kizárólag a vallási identitásra építeni. De nem is lehetetlen, és még ha nem is sikerülne az egész országban átvenni a hatalmat, az iszlamisták annyit már a mostani dzsakartai kormányzóválasztáson elértek, hogy bevitték az indonéz politikai mainstreambe a fanatikus iszlamizmust.

Innentől kezdve teljességgel elképzelhető a további radikalizálódás, és ha egy ilyen hatalmas országban, ahol nincstelen, elkeseredett férfiakból szinte végtelen az utánpótlás, a politikai hatalom csak néhány tízezer emberrel elhiteti, hogy isten nevében mindent szabad, a következmények Indonézia, Délkelet-Ázsia és az egész világ számára is beláthatatlanok lehetnek.