Totális háborúról - vagyis amikor a felek minden létező hadszíntéren, minden létező eszközzel harcolnak egymás ellen - általában az első világháború óta beszélünk. Ebben kulcsszerepe volt az akkoriban nagykorúvá váló repülésnek; az egyre fejlettebb gépek hamar képessé váltak arra, hogy az ellenség hátországát, ipari üzemeit, és akarva-akaratlanul lakosságát is támadják, az ellenük való védekezés pedig igencsak nehézkes volt.

Amikor először jelentek meg London és Párizs fölött német repülőeszközök, az okozott viszonylag csekély károk ellenére is hatalmas pánik tört ki a lakosságon, hiszen az a háború, amiről sokan korábban csak az újságokban olvastak, egyenesen a küszöbükig jött, sőt számtalan esetben a szobákba is belátogatott. Bár a sérülékeny és lassú Zeppelineket viszonylag hamar elzavarták a vadászok, az általában éjjel támadó bombázók ellen nem nagyon volt mit tenni. A gépek észlelése is nehézkes volt, a légvédelmisek csak szemükre, fényszóróikra és fülelőkészülékeikre hagyatkozhattak, az elhárítás pedig néhány kilométeres lőtávolságú, igen pontatlan lövegekkel rendelkezett. A vadászgépek éjjeli bevetése akkoriban még nem volt általános, emellett az sem volt biztos, hogy az elfogók egyáltalán rábukkannak a támadó kötelékre.

Bár a hátországi célpontok támadását ekkor a németek kezdték el, a nyugati szövetségeseket sem kellett félteni, sőt az olaszok is megpróbálkoztak egy Bécs elleni akcióval,bár ők csak röplapokatittek, az akciót szervező D'Annunzio költő és katonatiszt ugyanis barbár dolognak tartotta a lakosság bombázását. A védtelen hátország támadásának gondolata ugyanakkor a háború után is népszerű maradt. William "Billy" Mitchell amerikai tábornok német iparvidékek elleni ejtőernyős akcióról álmodozott 1918 őszén, a háború után pedig látványos bemutatókkal igazolta, hogy a légierő mi mindenre képes. Az egyik ilyen a zsákmányolt Ostfriesland csatahajó elsüllyesztése volt, amihez igaz, hogy két nap, és rengeteg bomba kellett úgy is, hogy a hajón nem volt senki aki visszalőjön, kormányozzon és kárelhárítson. A hadsereg és tengerészet vezetőit ugyanakkor nem sikerült meggyőznie, sőt, elég sokan egyenesen őrültnek tartották.

Közben Európában sem állt meg az élet, és bár ezerrel ment a leszerelés, a páncélosháború elmélete mellett (sőt, már kicsivel előtte) megszületett a totális légi háború elmélete is. Az olasz tüzértiszt, Giulio Douhet már a háború alatt javasolta osztrák-magyar városok bombázását, de mivel ezt egybekötötte felettesei és a politikai vezetés fikázásával, így inkább börtönbe csukták. Később reaktiválták, és 1918-tól a repülőcsapatok parancsnokságán volt beosztva. 1921-ben jelent meg Légi uralom című könyve, amelyben azt hangoztatta, hogy akié a légtér, az nyeri meg a háborút, és bár ezt a mai technikai szinten sem lehet megvalósítani, akkoriban rengeteg követője akadt. Az elsődleges cél eleinte az ellenség ipari kapacitásának jelentős csökkentése volt, de hamar rájöttek, hogy a lakosság bombázásával (legalább is elméletben) meg lehet törni egy ország morálját. A fronton harcoló katonák így saját maguk mellett az otthoniak miatt is aggódhatnak, romlik az ellátás, káoszba fordulnak a nagyvárosok és iparvidékek, viszonylag csekély veszteségek árán.

A spanyol polgárháborúban, majd a második világháború alatt sajnos élesben is kipróbálták ezt az elméletet; a polgári lakosság borzalmas veszteségeket szenvedett (egyszerűen ma is képtelenség nem hogy Budapesten, de mondjuk Szegeden is mindenki számára bombabiztos óvóhelyeket építeni, és akkor mi legyen Berlinnel vagy Londonnal), ugyanakkor az ipari termelést nem sikerült a várt mértékben bezavarni, és a morált sem megtörni. A lakosság sokkal inkább dacossá, felhergeltté vált, ami nem egyszer abban csúcsosodott ki, hogy a lelőtt gépekből kiugrált pilótákat (néha a sajátokat is) agyon akarták ütni.

Mindehhez persze az is kellett, hogy az eleinte dobónyilakkal, majd pár kilós kis bombákkal felszerelt "repülő drótakadályok" 10-15 év alatt (és most nem beszélve a B-17-esek későbbi változatairól vagy a B-29-esről, de akár a Junkers Ju-88-asról) félelmetes, kb. 100 kilométeres hatósugarú, és a vadászgépeknél sokszor gyorsabb csapásmérőkké váltak. A bombacélzás minősége ugyanakkor még sokáig sok kívánni valót hagyott maga után, amit jól példáznak mondjuk a Debrecent 1944. június és szeptember között ért bombázások, amikor hiába célozták a pályaudvart, a bombaszőnyeg lakónegyedekre csúszott el (vagyis ekkor nem szándékosan támadtak civileket). A légvédelem és légoltalom persze igyekezett lépést tartani, de a 30-as években úgy tűnt, a fülelőkészülékek és ágyúk messze lemaradnak a versenyben. A radar később sokat segített ezen (ahogy például a bombacélzáson is), de a repülőgép vs. légvédelem párbaj még ma sem lefutott meccs. Az más kérdés, hogy akkoriban (a lövegek még mindig csak max. 10 km. körüli lőtávolságúak) fizikailag nem volt elég eszköz kb. sehol arra, hogy a nagyvárosokat és az ipari területeket teljesen levédjék, így kezdettől fogva kiemelt szerep jutott a lakosság felkészítésének.

Persze egy bombatámadásra nem lehet senkit se felkészíteni, de kiképzéssel, gyakorlatozással be lehetett sulykolni alapvető viselkedésmódokat, tennivalókat, amelyek csökkenthették a veszteséget. Az egészet valahogy úgy kell elképzelni, mint ma a japánok vagy a San Francisco-iak földrengés-oktatását, azzal megfejelve, hogy itt háztömbönként volt légoltalmi parancsnok aki az egész menekülés-védekezés-kárelhárítás folyamatot koordinálta. A felkészítést tanfolyamok és szakkönyvek is segítették, természetesen nem csak Magyarországon; alátámasztva a németes precizitás sztereotípiáját, Berlinben Die Sirene címen havonta megjelenő légoltalmi folyóirat is létezett, amely szinte minden vonatkozó témával foglalkozott, és hatalmas példányszámban terjesztették.

Budapesten 1936-ban jelent meg Náray Antal és Berkó István Légitámadás című kézikönyve, amely a korabeli angol, amerikai, francia és német szakirodalom alapján mutatta be a légierő addigi fejlődését és biztosított naprakész információkat a polgári lakosságnak is. Náray személye külön érdekes, ugyanis nem mindennapi katonai karrierje mellett a szakkönyveken kívül dalokat, zeneműveket (pl. Somogyváry Gyulával közösen az Erdélyi indulót, vagy szólóban az 1942-es Isten rabjai c. film zenéjét) és meséket is írt, egy darabig pedig a Rádió elnöke is volt, ahonnan a németek "váltották le". Magyarország helyzete Trianon után légiveszély-szempontjából is sajátságos volt: az országot gyakorlatilag mindenhol önmaga ellenséges államok vették körül, nagyvárosaink pedig max. pár perc repülőútra voltak a határoktól. A nagyobb települések önmagukban sérülékenyebbek voltak; egyrészt az ellenség is nyilván ezeket támadta (és könnyebb is volt meg/eltalálni azokat), az összezsúfolt, sokszor minden védelem nélküli lakosság pedig sokkal hamarabb esett pánikba.

"Fokozzák a nagyvárosok légi érzékenységét a tömeglélek sajátságos rezgései is. Tegyük fel, hogy egy-két ember kint a mezőn dolgozik, s egy mázsás bomba csap le közelükbe. Ha a dolgozók egyike sem sérül meg, talán halálra ijednek, de értelmük rövid idő múlva úrrá lesz ösztönükön. Ha azonban egy ilyen bomba a nagyváros ötemeletes bérházába üt be, s azt a pincéig átszakítja, még ha útjában csak egyetlen apró életet olt is ki, vagy sebesít meg, az udvart sikoltozás fogja betölteni. A hatalmas robbanás, ablakcsörömpölés és jajveszékelés nyomán a lelkeken úrrá lesz a rémület. Egyszer-kétszer talán nem származik komolyabb baj ebből a pánikból, hovatovább azonban a lakosság ideges lesz minden repülőgépzúgásra megriad s menekül, s a tengernyi izgalom a minduntalan megismétlődő vaklárma és a vele járó megpróbáltatás lassan-lassan aláássa lelkierejét. Az örökös rettegés és zaklatottság előbb-utóbb leveszi a lábáról még az erőslelkűeket is a gyengébb idegzetűek meg mindjárt az első alkalmakkor súlyos pesszimizmus áldozataivá lesznek. Mégpedig minél magasabb kultúrát és kényelmet élvez a nép, annál inkább!" [1]

Ezt az tetőzte, hogy légierőnk nem, normális légvédelmi tüzérségünk pedig csak alig-alig lehetett, így érthető, hogy igyekeztek ( a szűkös anyagi lehetőségeken belül) felkészíteni a lakosságot. És a pánik mellett természetesen ott voltak a fizikai hatások is. A szerzőpáros (is) látnoki pontossággal rajzolta fel Coventry, London, Drezda, Budapest, Szombathely, vagy éppen Oszaka későbbi sorsát;

"Képzeljük csak magunk elé egy főváros nagyigényű elkényeztetett, megpróbáltatásokhoz nem szokott lakosságát! Hányszor fog majd beomlani egy-egy hatalmas bérpalota Hányszor kell majd hontalan lakóit a szomszéd épületeknek befogadniok - szegénységükkel, betegeikkel, rossz tulajdonságaikkal és alantas ösztöneikkel együtt? Hányszor fogja egy ilyen beomlott bérpalota törmeléke elzárni az úttestet? Hányszor szakad meg emiatt a villamos-, a kocsi- és a gyalogközlekedés? (...) Mennyi lopódzás, bujkálás fogja tarkítani s ezzel hosszabbítani és fáradságosabbá tenni utunkat? Mennyit fogunk a roncsok és romok eltakarításán dolgozni? Mennyit fog lakásunkon kialudni a villany? Hányszor nem lesz élelmiszerünk, ebédünk, vacsoránk elkészítéséhez, ha élelmiszerünket gáztámadás fertőzi? (...) Az egész élet inkább munkából, önvédelemből és életmentésből fog állani. Ez hamar odavezet majd, hogy az anyaország nagyvárosainak tömegei békéért kiáltanak akkor, mikor a háborús célt a fegyveres erő még nem érte el."[2]

Az itt leírtak (megfejelve a katasztrófaelhárító és egészségügyi szervek túlterheltségével-pusztulásával, a hírközlési és egyéb nehézségekkel) sajnálatos módon napjaink háborúiban is megfigyelhetők, bár korántsem a tömeges légicsapások miatt. Ugyan a szerzők abban tévedtek, hogy a bombázások hamar térdre kényszerítenek egy országot (akkor még nem is tudhatták, hogy nem így lesz), a veszteségek (és azok elhárítása) rengeteg erőforrást kötött le. És hogy mit lehetett tenni ilyen esetekben egy nagyvárosban?

Az egyik módszer a városi lakosság létszámának csökkentése; a mozgósítás miatt úgy is sokan vonulnak be, a városokban maradók egy részét (főleg a gyerekeket) pedig célszerű ilyenkor vidékre telepíteni. Ezt csinálták a britek például a Blitz előtt és alatt; apró érdekesség, hogy egy ilyen akció (illetve kitelepített gyerekek) szolgál a Narnia krónikáinak kiinduló helyzetéül is. A bombázások hatására amúgy is megindul a menekülés, általában szervezetlenül (aki tud, a tanyára, vagy vidéki ismerősökhöz megy), de az elköltözöttek ellátását is meg kell szervezni, ami megint csak erőforrásokat köt le. Külön érdekesség, hogy a szerzők (és német kollégáik is) foglalkoztak a hajléktalanok kitelepítésének kérdésével is. Az áttelepítés hardcore fokozata, amikor az ipari kapacitás is utazik; ehhez persze elég nagy ország is kell. Semmi értelme mondjuk a csepeli repülőgépgyárat Lajosmizsére áthelyezni, ugyanakkor a szovjetek komplett üzemeket vittek az Uráltól keletre eső területeikre, ahol a németek fizikailag képtelenek voltak támadni azokat. A britek ezt úgy oldották meg, hogy egy rakás harceszköz gyártását kiadták Kanadának, a németek pedig igyekeztek bányákba, hegyek alá telepíteni gyáraikat.

A másik módszer maga a városrendezés és (át)alakítás. A szakértők minél széttagoltabb településeket javasoltak, ami persze bizonyos lélekszám felett nem igazán kivihető, főleg akkor nem, ha már egy évszázados városról beszélünk, a maga kialakult szerkezetével. Amiatt meg érthetően senki nem fog elköltözni egy bérházból, mert valaki azt mondja, hogy talán egyszer majd bombázás lehet, és akkor most a költségvonzatokat nem is említettük. Könnyebben megvalósítható ugyanakkor az óvóhelyek kiépítése; ahol van metró, ott részben ez is adott, legalább is ideiglenes jelleggel. Ezért látható rengeteg belvárosi ház pincéjében gázbiztos (legalább is gyártásakor) vasajtó, de ennek jegyében készült el például a csepeli vagy miskolci "kocka" is (az óvóhelyépítés nem állt le 1945-ben, sőt!). Nagyobb vasútállomásokon még ma is láthatóak a kiépített bunkerek, de a Fogaskerekű 60-as villamos városmajori végállomásán is láthatnak az arra járók egy légoltalmi figyelőbunkert. A védekezést szolgálta, ha a városközpontokból a lehető legtöbb üzemet raktárat stb-még békeidőben a külvárosokba költöztették, és lehetőség szerint (például fásítással) álcázták.

A lakóházakat persze nem lehetett odébb tenni vagy elrejteni, így nagy szerepet kapott a régi házak átalakítása, új épületeket pedig (elvben) csak a légoltalmi szempontok figyelembe vételével lehetett tervezni.

"A házak leggyúlékonyabb helye a padlás. A gyújtóbombák a háztetőre s azon keresztül a padlástérbe fognak hullani. A bombák szerkesztésénél szem előtt tartják, hogy a gyújtóbomba ne legyen túl nagy, mert akkor a helyett, hogy a padláson okozna tüzet, átüti a mennyezetet és az épület belsejében fejti ki hatását. (...) Új épületek építésénél ezért elvül szolgáljon, hogy az egész padlás és fedélszerkezet csakis tűzálló anyagból készülhet (pala, cserép, vasbeton, vas, vaslemez, stb.). Ez különösen a középületekre vonatkozik. A padlás teljes elszigetelésére ajánlatos az épület legfelső emeletét a padlástól legalább 8 cm vastag vasbetonréteggel elválasztani. A kis gyújtóbombák ezt nem tudják átütni. Beton helyett tégla vagy pedig döngölt agyag és kavics is kellő elválasztóréteg lehet. (...) Nehezebb tűzbiztossá tenni a régi épületek padlását. Legtöbbet ér, ha a gyúlékony anyagból (fából) készített alkatrészeket (gerendákat, padlókat, léceket, deszkákat, stb.) valamilyen tűzvédő festékkel, vagy tűzvédő anyaggal vonjuk be, a padlásterek padlózatát pedig mindjárt a háborús veszély első hírére legalább 5-10 centiméter vastagságban finomszemcséjű homokkal felhintjük."[3]

E sorok írója (nem is olyan) rövid építőipari pályafutása alatt több esetben találkozott homokkal-kaviccsal felszórt padlásterekkel: akkor ezt vagy valami kókányolásnak, vagy szigetelésnek véltük, az csak mostanában állt össze, hogy jó eséllyel ilyen védőréteggel találkoztunk. Na de haladjunk tovább! A padlás rendben van ( a gyúlékony anyagokat, felhalmozott kacatokat is el kellett pucolni), a lakószinteken olyan sokat nem lehet variálni, következzen a pince, ahol értelemszerűen az óvóhelyek is találhatóak. Az üzemi/középületi óvóhelyekkel, amelyek sok ember rövid idejű védelmére szolgáltak,hatalmas bombák becsapódása esetén is, most nem foglalkozunk, lényegesebbek a polgári menedékek, amelyek nem egyszer hetekig-hónapokig otthonként is szolgáltak. Ahol nem volt pince, ott a kertekben/parkokban ásott árkokkal (inkább csak elméleti védelem), vagy hullámlemez és hasonló fedezékekkel igyekeztek megóvni a lakosságot, változó hatékonysággal.

Ahol viszont volt pince, annak hivatalosan a gyújtó-, a romboló- és gázbombák ellen is védenie kellett. Persze ahogy egyre nagyobb bombák készültek, ezek egyre kevésbé bizonyultak megfelelőnek, de a semminél jóval többet jelentettek.

"Az óvóhely térfogatának kijelölésénél általában minden főre 1 m3 levegőtérfogat jusson. Ez a levegőmennyiség körülbelül 4 órára elég, tehát a kijárat beomlása eltorlaszolása esetén megfelelő biztonságot nyújt. (...) A rendes bejáraton kívül feltétlenül legyen szükségkijárata is, lehetőleg az előbbivel szemben. (...) A helyiség fala ne legyen lépcsőházzal, vagy felvonóaknával határos. A felette lévő helyiségben pedig ne legyen súlyos, vagy nagy tömegű tárgy. Kazánház nem lehet óvóhely, sőt azt is kerüljük, hogy az óvóhelyen keresztül gáz, víz, vagy központi fűtés csövei vezessenek. (...) Csak elektromos világítást alkalmazzunk, mert a szabad láng sok oxigént fogyaszt. Célszerű tartalékképen elektromos zseblámpákat is vinni az óvóhelyre."[4]

Emellett ahol van rá lehetőség, meg kell erősíteni a pincefödémet (akár asztalossal vágatott gerendákkal is, amit vész esetén csak betuszkolnak a plafon alá), és lehetőség szerint az óvóhelyen elsősegélyfelszerelést és tartós élelmiszereket (kétszersült, konzerv) is el kellett helyezni. Nem szabad megfeledkezni a vízről sem, ami az ivás mellett az esetleges gázmentesítésben is komoly szerephez juthat. Fontos az úgynevezett gázelőkamra is, ahol a később beérkezők szennyezett ruházatukat letehetik; ezt úgy kell elképzelni, mint a katasztrófafilmekből és űrhajókról ismerős zsilipet, persze házilagos kivitelezésben.

Kiemelkedő szerepet kapott az elsötétítés (erre külön emberek figyeltek és ha valaki óvatlan volt, oda bekopogtattak, és megkérték, hogy ugyan tegyen fel sötétítőt, vagy kapcsolja le a lámpát) és azok akik az őrizetlenül maradt lakásokra vigyáztak a támadás alatt és után. Nagy gondot okozott a múzeumok és közgyűjtemények biztosítása is; erre léteztek építészeti megoldások, mint például a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv acélszerkezete (ezt sima tűzvédelem is indokolta), de legtöbbször csak homokzsákokra és különféle szilánkfogó palánkozásokra futotta. Persze amit lehetett (festményeket, ékszereket, pénzt, nemesfémet), evakuáltak, de például egy Nemzeti Múzeuméhoz hasonló gyűjtemény mozgatására, háborús körülmények között jóformán esély sincs (lásd például az iraki múzeumok leletanyagainak sorsát).

Ahogy láthattuk, nagyon nagy szerepet kapott a gázok elleni védekezés. Bár az ingerlő harcanyagok alkalmazása hosszú múltra tekint vissza (lásd az ostromlott vár falánál rakott tűz, vagy bizonyos szempontból Bornemissza Gergely tüzes kereke az Egri csillagokból), azokat ipari méretekben az első világháborúban alkalmazták, ahol a fojtó és hólyaghúzó gázok is megjelentek. Ezek bombákba töltve borzalmas pusztítást végezhettek volna egy nagyvárosban, és ilyen eszközökkel gyakorlatilag minden fél rendelkezett. Bár a második világháború végül gázok bevetése nélkül zajlott le, 1936-ban teljes joggal feltételezték, hogy a következő háborúban bizony masszív gáztámadások várhatóak. Ha tematikáját tekintve nem is, de címe és nyomasztó hangulata miatt mindenképp ide kívánkozik az Oasis Gas Panic című klasszikusa;

link Forrás

A Náray-Berkó könyvnek ennek megfelelően közel egyharmada foglalkozik a különféle harci gázokkal, azok tulajdonságaival és az ellenük való védekezés módjaival. Azt a szerzők is tudták, hogy teljes gázvédelmet lehetetlenség mindenki számára biztosítani (bár próbálkozások voltak, készült úgynevezett "népgázálarc", ennek 75 M. nevű utódjával ma is ezres nagyságrendben találkozhatunk elhagyott óvóhelyeken és/vagy katonai boltok polcain), ezért inkább a lehető legjobban szigetelt óvóhelyekben és a gyors felderítés-közömbösítés-ellátás kombóban bíztak. A könyvben ennek ellenére részletesen ismertették a korabeli korszerű gázmaszkokat, bemutatták azok helyes és helytelen viselését is, és külön kitértek a lovak és kutyák gázvédelmére is. Mivel a harci gázok könnyen beszennyezhették az élelemkészleteket (akár gabonaföldeket is, aminek hosszú távú következményeit szükségtelen ecsetelni), fontos volt a tartalék kaja megfelelő tárolása (celofánban és/vagy zárt fémdobozban, üvegben), ezen kívül azonban enni és inni csak már ellenőrzött élelmiszert volt szabad.

A gázokat nagyon nehéz volt észlelni és semlegesítésük is drága eszközöket, valamint szakképzett személyzetet igényelt, a különféle házibarkács megoldások legfeljebb ideiglenes védelmet vagy elsősegélyt jelenthettek.

"A felderítéshez azonban idő kell. A legképzettebb, leggyakorlottabb s egyben legtökéletesebb felszereléssel rendelkező felderítő szervezet sem képes feladatát percek alatt megoldani, gondoskodni kell tehát a tömegeknek valamilyen szükség-gázoltalmáról addig is, míg erélyesebb védőeszközökhöz nyúlhatunk."[5]

A cél tehát az volt, hogy az óvóhelyeken védőeszközök nélkül is biztonságban legyenek az emberek legalább 7-8 órán keresztül. Persze ahogy bunkerekből is létezett a hullámlemezből kendácsolttól a luxuskategóriásig ezerféle, gázvédelemben is csak az anyagi lehetőségek szabtak határt. Az első lépés itt is a lakás ajtó és ablakréseinek szigetelése volt (ehhez hasonló tippeket kapott az izraeli lakosság is 1991-ben, amikor még nem tudták, hogy Szaddam mit tölt az országukra kilőtt Scud rakétákba) mezei ragasztószalaggal és/vagy vizes rongyokkal, pokrócokkal, de kapható volt több olyan kenőcs és oldat is, ami enyhítette/semlegesítette a gázok hatásait, de a szerzők javasolták, hogy családonként legyen legalább egy elsősegély-tanfolyamot végzett személy is. A gázpánik persze nem magyar sajátosság volt, olyannyira nem, hogy Nagy-Britanniában például külön gázbiztos "Mózes-kosarakat" készítettek a legkisebbeknek. A mustárgáz volt valamilyen szinten a korszak atomfegyvere, ami ellen mindenki igyekezett felkészülni, és aminek használatát a vérmesebb vezetők rendre felvetették, de végül szerencsére lemondtak róla.

Tökéletes védelem persze nem létezett (és ma sem létezik), a lehető legeredményesebb védekezéshez azonban a fentiek mellett még két tényező szükségeltetett. Az egyik egy jól működő légoltalmi szervezet volt, amely vertikálisan az országos parancsnoktól az egyes házak légoltalmi őrségéig terjedt, természetesen körzetenként, megyénként, városonként stb. is bontva. Az ő feladatuk volt a légoltalmi tervek elkészítése mellett az előrejelzés (Légiveszély! - Légitámadás! - Légiveszély elmúlt!), az óvóhelyek tervezése, ellátása és folyamatos karbantartása (ide értve a közösségi menedékek kitáblázását is), valamint a mentési munkálatok első fázisainak koordinálása és a lakosság kiképzése, oktatása is. És ezzel el is érkeztünk a második tényezőhöz: a lakosságot ugyanis ki kellett képezni, és a tanultakat rendszeres időközönként begyakorolni (nagyobb munkahelyeken ma is van rendszeres tűzvédelmi és hasonló oktatás). Mind az oktatásban, mind a védekezésben-kármentésben nagy szerepet kaptak a cserkészek és leventék; a 16-17 éves srácok figyelőszolgálatot láttak el, futárként működtek, alkalomadtán pedig segítették a mentőcsapatok és a romeltakarítók munkáját is.

"Ámde a legkitűnőbb gép is berozsdásodik, ha nem használják. Áll ez a polgári légoltalom szervezeteire is. A gondosan kiépített légoltalmi "gépezet"-et tehát időnkint (sic!) ki is kell próbálni, meg kell mozgatni. Ezt a célt szolgálják a polgári légoltalmi gyakorlatok."[6]

Azt, hogy a légoltalmi gyakorlat mennyire beivódott a köztudatba, jól mutatja, hogy bár nem hazai környezetben, sőt teljesen fikciós formában, de felbukkan Rejtő Jenő Járőr a Szaharában című kisregényében is.

"A hosszúarcú újonc előre jött egy lépést és bal kezének tenyerét nyájas, elnéző mosollyal az őrmester vállára helyezte, azután így szólt:

- Gottfried, Mária és Puskin kizárólag az én nevem.

- Igazán? - érdeklődött elragadtatással az altiszt.

- Hát persze! - kiáltotta lelkesen az újonc és úgy látszott, hogy nyomban összecsókolóznak, táncra perdülnek, vagy más hasonló módon vezetik le féktelen rokonszenvüket.

Ekkor azonban véget ért a bohózat és következett a tragédia. Az őrmester olyan rémületes férfisikollyal, mint akit találat ért, elkiáltotta magát:

- Vigyázz!

A város tájékozatlan lakossága, amikor az őrmester először vezényelt "vigyázz"-t Gondarban, sietve felkereste a földalatti helyiségeket, mert mindenki azt hitte, hogy a háromnapos légvédelmi gyakorlat kezdetét jelzik a szirénák."

Bár itt végül nem került sor légoltalmi gyakorlatra (másmilyenekre igen, aminek legkevésbé Puskin Mária Gottfried örült), látható, hogy a légoltalom keze a szórakoztató irodalomba is betette a lábát; a háborús felkészülés, főleg a 30-as évektől az európai mindennapok részévé vált, és messze nem csak a hadseregekben.

Azt ne felejtsük el, hogy a könyv megjelenése és a második világháborús (főleg az 1943 utáni) bombázások között eltelt időben a reptechnika megint csak ugrott egy nagyot, így a pár tucat gép (egyenként néhány mázsa bombával) helyett több száz gépes kötelékek támadtak, egyenként legalább 2-2,5 tonna rakománnyal és sokszor kombinált "sima" és gyújtóbomba összetétellel, így az itt olvasható tanácsok többsége nem teljesen állta már meg a helyét. Magyarországot 1944 áprilisa és 1945 márciusa között számtalan kisebb-nagyobb légitámadás érte, amelyek mind a légvédelmet, mind a polgári légoltalmat túlterhelték. Kolozsváron, Debrecenben vagy Miskolcon légelhárítás például alig volt (egyszerűen nem jutott elég löveg, de a sok száz gépes támadókötelékeket figyelembe véve ez nem is meglepő), az óvóhelyek pedig sokszor nem bírták a modernebb, nagyobb bombák találatait, a védekezés humán faktora ugyanakkor lehetőségeihez mérten jól teljesített.

Elnézve a közelmúlt és a jelen többnyire lakott területeken zajló konfliktusait, sajnos a Náray-Berkó könyv sok szempontból nem veszített aktualitásából, és a szerzőpáros több tanácsa (például ne zsúfoljuk tele a pincét-padlást mindenféle vacakkal, de ha mégis, legyen kéznél valami tűzoltóeszköz) békeidőben is megszívlelendő.

[1] Náray-Berkó 19. o.

[2] Náray-Berkó 19-20. o.

[3] Náray-Berkó 149. o.

[4] Náray-Berkó 163-164. o.

[5] Náray-Berkó 201. o.

[6] Náray-Berkó 131-132. o.

Felhasznált forrás:

Náray Antal - Berkó István: Légitámadás! Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest, 1936.

A nyitóképen: amerikai B-17-esek Debrecen fölött 1944. szeptember 21-én (National Archives/FORTEPAN)