Köztudott, hogy Magyarország második világháborús szereplése összességében nem sikerült valami fényesen. Részben emiatt szokás igen kemény, néha túlzott kritikával illetni a honvédek fegyverzetét, felszerelését, kiképzését - az objektív megállapításoknak pedig az 1945 és kb. 1989 közötti időszak politikai ráhatása sem tett jót. Az tény, hogy a magyar haderő nagyon súlyos gondokkal küszködött, elsősorban légierő, páncélosok, páncélelhárítás és gépesítettség terén, de például egy átlagos katona (akkoriban puskás csatár) ugyanolyan, vagy legfeljebb kicsit gyengébb személyi felszereléssel indult harcba, mint német vagy szovjet (olasz, román, stb.) kollégái. A lemaradás a költségesebb eszközöknél (géppisztoly, aknavető, géppuska) kezdődött, ugyanakkor nem lehet egyértelműen kimondani, hogy a katonai-politikai vezetés gondatlansága miatt. De akkor mégis miért?

Az első ok természetesen Trianon (mi más), részben gazdasági vonzatai (bányák, ércfeldolgozó kapacitás elvesztése), részben pedig katonai tiltásai (max. 35 000 fős hadsereg, semmi légierő, semmi páncélos, minimális nehézfegyver) miatt. A tiltásokat természetesen ahol lehetett, igyekeztek kijátszani: pincékben, szalmakazlakban dugdosták a sokszor szétszerelt harceszközöket,és reménykedtek, hogy "jőni fog egy jobb kor." Ez nyilván jót tett még a kevésbé érzékeny fegyvereknek is, amelyek jelentős része olyan állapotba került, hogy simán illettek rájuk a Kispál és a Borz "zöldek nőnek a motorházba és galambok szarnak a szélvédőre" örökbecsű sorai.

Az ország erősen ramaty gazdasági helyzete (megfejelve 1929-től egy világválsággal is) miatt amúgy sem lehetett volna szó jelentősebb haderőfejlesztésről, bár amit lehetett, megtettek, és mindezt úgy, hogy közben igyekeztek szem előtt tartani a hazai ipar fejlesztését is. Ennek jó példája a svéd Bofors 80 mm-es lövege, amely itthon licenszben készült 29M néven, vagy a svájci Solothurn kiváló golyószórója, amelyet hasonló módon készítettek. Azért a hazai komponens nem redukálódott a licenszgyártásra; ezt jól mutatja az 1932-ben bemutatott Gamma-Juhász féle légvédelmi lőelemképző, amit végül 16 ország rendszeresített és Svédországban egészen az 1950-es évekig rendszerben maradt, vagy a Londonból hazadolgozó Straussler Miklós vezetésével 1934-től fejlesztett V-3 és V-4 harckocsik.

Bár mindkét jármű elég komoly gyerekbetegségekkel küszködött (ez ma sincs másképp, az atomhatalom India a közelmúltban 37 éven át keccsölt egy saját páncélos kifejlesztésével, az eredmény pedig finoman szólva is kérdéses lett) és végül megrekedtek a prototípus stádiumban, jelentőségük több okból is megkérdőjelezhetetlen. Egyrészt a tiltások kijátszásával (egyszer pl. egy komplett brit kisharckocsi-alvázat csempésztek haza) sikerült egy, a kor mércéjével mérve korszerű páncélost létrehozni; 1936-ban a 40 mm-es löveg igen ütősnek számított, nem beszélve a jármű nagy stabilitást biztosító futószerkezetéről és az úszóképességről.

Másrészt Magyarország felkerült a harckocsit létrehozni képes országok listájára, ahol azért olyan sokan nem szerepeltek akkoriban. Csak érdekességként említhető meg, hogy akkoriban olyan államok gyártottak páncélosokat, mint Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország, Japán, a Szovjetunió, Svédország és a monarchia ipari kapacitásának nagy részét megöröklő Csehszlovákia, valamint az USA, ahol ekkoriban kezdtek rájönni arra, hogy a jövő (részben) lánctalpakon közelít.

A Straussler-harckocsik fejlesztése ugyanakkor másra is rávilágított; az egyik, hogy a páncélosok igen drága játékszerek, amelyek bár nélkülözhetetlenek, a szűkös keretből miattuk máshonnan (tüzérség, egyéb járművek) kell elvonni a pénzt, a másik, hogy előállításukhoz nagyon komoly műszaki-ipari háttér kell, így első körben (nem számítva a matchbox-kategóriás Ansaldo-kat) inkább a licenszeknél maradtak (Toldi, Turán), amelyeket nem egyszer jelentősen módosítottak, továbbfejlesztettek (Csaba felderítő páncélgépkocsi, Turán, Toldi-II.). A saját fejlesztések közül kiemelendő a 38M Rába-Botond terepjáró, ami igazi sikertörténetnek bizonyult. Igazi lendületet az 1938 tavaszi győri program adott, amely hatalmas összegeket irányozott elő gazdaság- és haderőfejlesztésre, augusztusban pedig Bledben a "kisantant" is elismerte Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát.

Szóval ezt követően a papír megvolt, a pénz pedig megsokszorozódott, de a sokéves lemaradást nehéz volt behozni (sőt, teljesen nem is lehetett), főleg úgy, hogy nem sokkal később kitört a második világháború, ami annyira megpörgette a technikai fejlődést, hogy azzal csak az olyan nagyhalak tudtak lépést tartani, mint az Egyesült Államok, a Szovjetunió vagy Németország - és egyre kevésbé Nagy-Britannia. A problémát is főleg ez okozta; a magyar koncepció a szomszédos államok elleni háborúra igyekezett felkészíteni a honvédséget, a sors fintora következtében azonban - a szlovák-magyar kisháborút és az 1944. szeptemberi román-magyar háborút leszámítva - szinte végig ezen országok szövetségeseként töltöttük a háborús éveket.

A problémák Magyarország Szovjetunió elleni hadműveleteivel megsokszorozódtak; egyre jobban kijöttek a gépesítés hiányából adódó gondok, bebizonyosodott, hogy a pár évvel korábban kb. korszerű páncélosok felett igencsak eljárt az idő, és akkor még nem is beszéltünk az ellenség hatalmas mennyiségi fölényéről. A katonai vezetés és fejlesztés persze igyekezett lépést tanítani, és persze úgy, hogy a lehető legtöbb eszköz itthon készüljön; ez persze nem lehetett teljes, így került sor rengeteg (általában elavult és/vagy alig használható) olasz és főleg másodvonalbeli német harceszköz rendszeresítésére. Emiatt kellett több kompromisszumot is kötni; a repülőgyártás egy idő után pl. teljesen ráállt a német gépek licenszgyártására (ezt viszont olyan ügyesen csinálták, hogy pl. a Győrben készült Me-210/410-esek kicsivel jobbak is lettek), ugyanakkor a páncélosok és gyalogsági páncéltörők fejlesztését (és még sok mást, főleg a kézifegyvereket) igyekeztek hazai forrásból megoldani.

Kezdjük a páncélosokkal! Az nyilvánvaló volt, hogy a Toldik, még az erősebb II-es széria sem ellenfelei a T-34-eseknek (nem is kellett, hogy azok legyenek, előbbi eleve könnyű harckocsi volt), így égető szükség volt egy jóféle közepes harckocsira; a németek csak kis számban adtak át/el Pz. IV-eseket, így maradt a csehszlovák licensz továbbfejlesztésével készült Turán, amivel több nagyobb gond akadt; egyrészt akkorra már elavult maga a dizájn (szegecselt, függőleges lemezek, kis páncélvastagság), a fejlesztés éveket vett el (erre írtam fentebb, hogy nem sikerül(hetet)t lépést tartani, mert mire megjelentek a Turánok a fronton, elavulttá is váltak. A technikai fejlődésre jó példa, hogy a Turán születésének idején az nem sokban maradt el pl. a brit vagy német harckocsiktól; az angol páncélosok 1942-ig (hivatalosan ekkor jelent meg a Turán a csapatoknál, harcba csak két évvel később vetették) szinte mind csak 40 mm-es löveggel rendelkeztek, és a németeknél is viszonylag kevés korszerű Panzer III. és IV. volt rendszerben a Barbarossa kezdetekor.

Amikor 1944 tavaszán befutottak az első jelentések, hogy gebasz van a Turánokkal, már nagyban zajlott a továbbfejlesztés; egyrészt készült egy Turán-75 vagy Turán-II nevű verzió 75 mm-es (igaz rövid csövű) löveggel - ez csapatszolgálatba is került - másrészt elkészültek a Turán III. tervei, de a hosszú csövű 75-össel felszerelt páncélos csak a prototípus fázisig jutott. Emellett már 1943 áprilisától folyt egy igazán korszerű közepes (magyar viszonylatban nehéz) harckocsi kifejlesztése is, amelyet 44M Tas nehézharckocsiként említenek a fennmaradt források. A gondokat fokozta, hogy a németek elzárkóztak páncélosaik licenszének eladásától, így a magyar mérnökök számára maradt a megfigyelés és a saját út.

A Tas külsőleg majdnem megegyezett a legendás német Párduccal, amelyet a T-34-es alapján terveztek, és a meghajtását végző 2 darab 260 lóerős motor is hazai üzemekben készült. A korszerű, döntött-hegesztett páncéllemezekből készült páncélos fő fegyverzete egy hosszú csövű 75 mm-es harckocsilöveg volt, kiegészítve két 8 mm-es géppuskával. Tömege 38 tonna, kezelőszemélyzete 5 fő, végsebessége úton 45km/h volt, így elkészülte esetén sikerrel vehette volna fel a harcot bármilyen ellenséges harckocsival. A fejlesztésnek a WM csarnokot 1944. július 27-én elpusztító bombatámadás vetett véget, az elkészült kísérleti darabok megsemmisültek, utána pedig lehetőség sem volt a fejlesztés folytatására. A nehézharckocsi csak elképzelés maradt, az azonos alvázon tervezett, papíron a legendás 88 mm-es német löveggel felfegyverezni kívánt rohamlöveggel egyetemben.1

A lentebbi animáción "körbe is járható" a Tas alapváltozata:

link Forrás

Na de ha már rohamlövegek! Bár kissé kilóg a sorból, ugyanis nagyobb számban került rendszeresítésre, a Turán más irányú továbbfejlesztésével született meg a Zrínyi rohamtarack (I.)/rohamágyú (II.), előbbi 105 mm-es tarackkal, utóbbi hosszú csövű 75-ös löveggel felszerelve (ebből csak protopéldány készült). A rohamlövegek (kissé egyszerűsítve torony nélküli harckocsi, ahol a löveget a test elejébe építették) szükségmegoldásként születtek, a németek így akartak olyan tüzérségi eszközt létrehozni, amely képes együtt mozogni a páncélosokkal és támadáskor követheti a gyalogságot. A koncepció oldalhajtása, a páncélvadász pedig igyekezett viszonylag olcsón ellensúlyozni a nyomasztó szovjet páncélosfölényt. Ahhoz képest, hogy a Zrínyiket elfekvő anyagokból - maradék Turán alvázak és sosem rendszeresített tarackok - kendácsolták össze, a típus igen jól sikerült. A tervek szerint minden gyalogos és lovas hadosztály kapott volna egy rohamtüzér-osztályt 3 üteggel (összesen 30 jármű), amelynek első két ütegét Zrínyi-I-gyel, a harmadikat Zrínyi-II-vel szerelték volna fel. 1944. januárig 40 jármű került ki a csapatokhoz, a megrendelt második szériából mindössze 25 darab készült el, a további gyártás a WM gyár 1944. július 27-i lebombázása után lehetetlenné vált.2

És most nézzük meg a másik oldalt, vagyis a gyalogsági páncélelhárítást; a 30-as években rendszeresített nehézpuskák és 37/40 mm-es lövegek 1942-re gyakorlatilag hatástalanná váltak a páncélosok ellen, elegendő és megfelelő saját harckocsi hiányában pedig a gyalogosok letolt gatyával maradtak harckocsitámadás esetén, főleg mozgóharcban, ahol aknamező telepítésére és ilyesmikre nem volt lehetőség.

"A szovjet hadsereg az áttekinthetetlen zsombékos kanyarban hátrahagyott 12 páncélost. Még egy ember után is körbejárták a házat. A mi páncélelhárítóink 37 cm-es apró jószágok, semmi kárt nem tesznek bennük. Felállok az Olga [így hívták a hírközpont teherautóját - GyS] tetejére, s onnan nézem, mi van, de aztán ez nem egészséges vidék. Inkább mögéje kell kuksolni. Egy szakaszvezető sírva jön a kocsik mellett, a kocsikon a páncélelhárítók összetörve. A T-34-esek belenyomták a földbe. Rámentek az ágyúira, s most adhatja le ócskavasnak. Fegyvertelenül áll mellettük. Hát ez megint az eszmélés ideje: így bocsátottak el bennünket. Vágóhídra dobtak!"3

- emlékezett vissza Németh Lajos zászlós az 1942 nyarán, Uriv környékén lezajlott harcokra.

Szimedli József, a 35/II. zászlóalj távbeszélőszakasz-parancsnoka és segédtisztje is hasonló élményekről számolt be;

"Sztorozsevoje községet magát a zászlóalj elfoglalta, egy részét, közben egy horhos volt, ami a horhoson túl volt, azt nem tudta elfoglalni, mert visszamaradt az oroszoktól 3-4 tank és az a 3-4 tank megállított egy teljes zászlóaljat. Vártunk…a zászlóalj nem rendelkezett páncéltörő-elhárítással (sic!), 37 mm-es páncéltörő ágyúja volt, ami teljesen alkalmatlan a harckocsi leküzdésére. Várakozott addig a zászlóalj, amíg erősítést kapott, aztán kaptunk 5 cm-es német páncéltörő ágyúkat és azzal sikerült az oroszokat leküzdeni és bevonulni Otticsiha községbe.”4

Megfelelő számú korszerű löveggel a németek sem rendelkeztek, így átadni sem tudtak eleget, a már említett 75-ös páncéltörő hazai gyártása pedig a bombázások miatt alig hozott eredményt. Németországban emiatt fejlesztették ki az egyszer használatos Panzerfaustot (páncélököl) és az újratölthető Panzerschrecket ("Páncélrém"), amikkel a mezei gyalogos katonák is szembeszállhattak - persze csak néhány tíz méterről, amihez azért kötélidegek és szerencse is kellett - hasonló eszközöket a britek (PIAT) és az amerikaiak (Bazooka) is rendszeresítettek.

link Forrás

Fentebb látható egy rövid összefoglaló a német és amerikai kézi páncéltörő rakétákról , amiből megismerhető ezen eszközök működése, valamit előnyeik és hátrányaik. A Wehrmacht először 1942-ben találkozott a Bazookával - a szovjetek kaptak belőle Amerikából - és ez alapján kezdték meg saját fejlesztéseiket. A német eszközök 1943 végétől jelentek meg nagyobb számban - a Panzerfaustból összesen 6 millió, a Panzerschreckből 600 000 készült - és gyakorlatilag megfelelő távolságról (30-80 m) minden harckocsira veszélyt jelentettek. Ezekből kapott ugyan a honvédség is, de emellett magyar fejlesztések is folytak a témában.

Ezek egyik eredménye a 44M Buzogány kétcsövű páncéltörő rakétavető, amely gyakorlatilag egy felhizlalt és újratölthető Panzerfaust volt. A gondok persze itt sem maradtak el (ne felejtsük el, friss fejlesztéseknél ez nem ritkaság), nem volt megfelelő az indító és sok baj volt a lövedékekkel is, ennek ellenére 1944 nyarán beindult a sorozatgyártás (persze kis számban), és a Szálasi-röppentyűnek nevezett eszközt - ami olcsó volt és hatékony - Budapest ostroma alatt be is vetették (amíg volt hozzá lőszer), eleinte szovjetektől zsákmányolt kerekes géppuskaállványra szerelve.

A mintegy 100 kilós fegyver kezeléséhez 3 vagy 4 katona kellett, akik percenként elméletben hat lövést adhattak le; bár a lőtávolság kisebb lett a vártnál, a Buzogányvető jól szerepelt. 1945. január 3-4. között kilőttek vele 9, megrongáltak számos további T-34-es harckocsit. Bebizonyosodott, hogy az eszköz 200 méterről képes 160 mm páncél átütésére, ez azt jelentette, hogy ilyen távon belül minden páncélosra veszélyt jelentett. Egy kreatív fegyvermester Krupp félrajkocsikra berhelte fel a rakétavetőt, így a tüzelés után gyorsan el tudtak pucolni. Visszaemlékezések szerint ez demoralizáló hatással volt a szovjetekre, akik azt sem tudták, honnan és mivel lőttek rájuk.5

Bár a Szálasi-röppentyű jól működött, a harcokra gyakorolt hatása elenyésző volt, ennek ellenére egyfajta szimbólummá vált - több egykori csepeli munkásvezető is emlékezett rá, hogy miként igyekeztek szabotálni a fegyver gyártását - ami nem véletlen, hiszen a rendszer névadójáról kapta (gúny)nevét. Nem véletlen, hogy egy évvel a háború vége után elégedetten, és persze erős túlzásokkal számolt be a Szabad Nép arról, hogy:

"A nyilasok csodafegyver gyártója újra lakat alatt: A vidéki főkapitányság politikai osztálya újra őrizetbe vette Petz H. Lajos gyárost. Petz az elmúlt 25 év alatt a leghirhedtebb (sic!) munkásnyúzó volt, embereit tettlegesen bántalmazta és éhbérért heti 60—65 órát dolgoztatta. A háború alatt, mint fanatikus németrajongó a gyárát hadiüzemmé nyilváníttatta és akkor még az eddiginél nagyobb terrorral és veréssel dolgoztatta munkásait. Gyára a Szálasi uralom alatt túlfokozott munkamenetben a hírhedt „Szálasi röppentyűit, a nyilasok „csodafegyverét" gyártotta. A szovjethadsereg elől Szlovákiába menekült, majd visszatérése után internálták, de „jó összeköttetései“ révén rövidesen szabadlábra került, sőt „jóbarátai“ feddéssel igazolták. A fasiszta, munkásnyúzó ellen ezután a népügyészség is elejtette a vádat, úgy, hogy Petz szabadon folytathatta működését a demokratikus Magyarország ellen. Újabb antidemokratikus és antiszociális magatartásával hamarosan magára vonta a figyelmet és a vidéki politikai rendőrség letartóztatta."6

A túlzások sem véletlenek, hiszen Petz H. Lajos és testvére birtokolták Esztergom egyik legjelentősebb üzemét, aminek államosítása - főleg, hogy a háborút minimális károkkal vészelte át - elsődleges fontosságú volt. A gyárost amúgy később közellátási vétség címén csukták le; ez egy jó kis gumiszabály volt, amit rendszeresen alkalmaztak pl. beszolgáltatást elmulasztó (vagy beszolgáltatni valóval nem rendelkező) gazdák ellen is például. A cikk a mi szempontunkból a Szálasi-röppentyű szimbólum-mivolta mellett azért is érdekes, mert megtudhatjuk belőle, hogy egy ideig Esztergomban is készült a rakétavető. A hadiüzemmé nyilvánításról pedig annyit, hogy arról nem a tulajdonos, hanem az állam döntött.

Az eggyel könnyebb - vagyis az 1-2 katona által kezelhető - kategóriában is sikerült alkotniuk a magyar szakembereknek; ez lett a 44M kézi páncélromboló rakéta. Az alap itt a Panzerschreck volt, aminek űrméretét 88-ról 60 mm-re csökkentették (kb. ekkora volt a Bazookáé is), így ugyanis sokat javultak a lövedék ballisztikai jellemzői, valamint kisebbé és könnyebbé vált az egész berendezés. A gondot itt is az jelentette, hogy az 1944 tavaszától beinduló bombázások, majd az ország hadszíntérré válása viszonylag gyorsan lehetetlenné tette a sorozatgyártást, így az eszköz bevetésére nagyobb tételben nem kerülhetett sor.7

Részben hasonló feladatkörű fegyver volt a Lidérc néven emlegetett rakéta. A Pulváry Károly és csapata által tervezett Lidérc eleinte levegő-levegő rakétának indult, akusztikus közelségi gyújtóval (ebben a súlycsoportban is úttörőnek számít, ilyen fegyverekkel akkor csak a németek rendelkeztek), később azonban - csőből indítva - föld-föld rakétává avanzsált. Alkalmazási elve hasonlított a sorozatvetőkéhez, egyes források szerint később meglévő sorozatvetőket át is alakítottak a Lidérc kilövéséhez. Az eszközt alapesetben vetőcsőben telepítették, indítása zsinórral történt - ez amiatt is jó volt, mert a kezelőnek nem kellett a fegyver mellett lennie. Kis számban bevetették Budapest ostrománál (Érd és Budatétény körül, valamint a Csepel-szigeten) 1945. januárig, valamint a Velencei-tó körül márciusban; összesen 40-50, mások szerint max. 80 példány készülhetett.8 Mivel a rakéta robbanótöltete termitet és bárium-oxidot is tartalmazott, robbanás után kékeszöld lánggal égett, emiatt is kaphatta a Lidérc nevet.

Széles körben nem terjedhetett el a fegyver, amely a legtöbb tiszt és katona előtt is ismeretlen volt, még úgy is, hogy haditudósítók is beszámoltak róla. Sárhidai Gyula írta, hogy

"Egy 1944 novemberi haditudósító jelentésben szerepel a Lidérc bevetése a szovjet csapatok Csepel-szigeti átkelése idején. „Itt a tűz alá vett területen a föld egy méter magas lobogó lánggal égett” - írja a megfigyelő, aki az érdi dombról távcsővel figyelte a harcokat. Egy tüzérhadnagy szóbeli közlése szerint „1945 márciusában a Dunántúlon egy Botond teherautó platóján ponyvával letakart szerkezetet látott, amely nem nyúlt ki a kocsi űrszerelvényében. Kérdésére a kezelők azt válaszolták, hogy ez a Lidérc”."9

A Csepel-szigeti bevetésről számolt be Dőry Lajos, a 3. huszárezred hadnagya is visszaemlékezésében; ő naplójában november 25-re tette a Lidércek bevetését, amelyeket Lakihegy környékéről lőttek ki Szigetszentmiklós irányába.

"XI. 25. (...) Lyukainkat furkáljuk, figyelünk, csend van. Egyszerre nagy sustorgás, ijedten vágódom el, no a büdös, most Sztálin-orgonázik, de nincs robbanás! Jó idő múlva a távolban tompa dörrenés. Hátranézek, Misa [Czáth Emil százados, osztálysegédtiszt - GyS] álláspontja körül emberek szaladgálnak, ekeszerű valamikhez futnak, majd V-1-hez [német csodafegyver, gyakorlatilag az első szárnyasrakéta - GyS] hasonló lövedék repül ingadozva az égbe, tűzsávot húz maga után, aztán eltűnik a ködben. Szentmiklóson robban 50 m-es füstoszloppal: szegény jó magyarjaim. Hátramegyek megnézni a „Szálasi kutyákat," hivatalosan „Lidérc" a nevük, pofonegyszerű rakétafegyver. Érdekes, de nem sok bizalmam van hozzá. - Még a fejemben motoszkál az újdonság, amikor előremegyek előőrsünkhöz, éppen támadáshoz gyülekezik egyenként előre az orosz. Lidérces, bőrkabátos tüzér barátaink állig felfegyverkezve géppisztollyal erre a 600 m-re fekvő célra pokoli géppisztolytüzet zúdítanak - a levegőbe, csodálkozva nézem őket."10

A bejegyzés, azon kívül, hogy ez a Lidérc működéséről fennmaradt kevés visszaemlékezés egyike, a fegyver nem hivatalos neve - Szálasi-kutya - miatt is érdekes. A német ködvetőket (Nebelwerfer) hívták hangjuk miatt néha Hitler-kutyának, vagy Hitler-furulyának, ez (és talán a Szálasi-röppentyű) ihlethette meg az a harcost is, aki összekötötte a német és magyar elnevezéseket.

A fejlesztések, kutatások – amíg volt rá lehetőség- nem szüneteltek, és számos kiemelkedően korszerű, néha korát megelőző harceszköz született meg. Ezek egyike volt a 43M kumulatív harckocsiakna és a LŐTAK, vagyis a lövő tányérakna. A kumulatív töltetek előnyeit - az üreges töltet belsejében a becsapódáskor keletkező nyomás által összepréselt fém töltetpalást megolvad és sugárként égeti át a páncélt - az elsők között Misnay József ismerte fel (róla is nevezték el a Misnay-Schardin effektust), aki már 1938-tól kísérletezett ilyen eszközökkel. Így született meg a LŐTAK, a világ első oldal elleni harckocsiaknája, amelyet fákra, bokrokba telepített állványra vagy épületekre lehetett függeszteni, és a páncélosok jóval gyengébb oldalát vette célba, a botlódrótot pedig maga a jármű hozta működésbe.

Sajnos sem példány, sem műszaki leírás nem maradt fent róla. Az bizonyos, hogy bevetették Erdélyben, a hágók lezárásánál és 1944. október 15-e előtt ilyen aknákat is használtak a Vár lezárásához; a németek tartottak is ettől, ugyanis a szűk utcákon elég lett volna egy-egy páncélost kiiktatni, amelyek azt követően útakadályként szolgáltak volna tovább. Az aknazárat végül a németek trükkösen nyittatták meg - a Várban lakó/dolgozó diplomatáik szabad mozgására hivatkozva - az aknák közül csak egy működött el, amit egy szerencsétlen lámpagyújtogató robbantott magára (elhúzta véletlenül a drótot), de kisebb sérülésekkel megúszta. A fegyver előremutató jellegét külön kiemeli, hogy a francia és német szakemberek csak az 1960-as évekre voltak képesek hasonló fegyvert előállítani. A 43M kumulatív harckocsiaknát szélesebb körben alkalmazták az utász, árkász és páncélromboló egységek. Lényegében minden páncélos ellen hatásos volt, ráadásul fából, papírból, bakelitből és vászonból készült, így felderíteni sem volt könnyű. Az akna oldala emellett bitumennel volt bekenve, így papíron tapadóaknaként is funkcionált, bár ezt a módszert érthető okok miatt elvétve használták. 11

Bár nem tekinthetők a szó szoros értelmében fegyvernek, nem mehetünk el a hazai lokátorfejlesztések mellett, főleg, hogy az ezeket irányító Bay Zoltánnak a háború után a tengerentúlon is sikerült nagyot domborítania, amikor először mérte meg a Föld és a Hold távolságát, mi mással, mint radarral. A rádiólokátorok pont a második világháborúban, az angliai csata alatt írták be magukat a történelembe, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a légierők, a légvédelem és a haditengerészet nem nélkülözheti az új eszközöket. Ennek ellenére például az olaszok és a japánok mégis nélkülözték, aminek nem egy hajójuk látta kárát. Magyarországon viszonylag hamar kapcsoltak, és 1942-től már folytak a hazai fejlesztésű LRB (Légvédelmi Rádió Bemérő) munkálatai. Akkoriban külön eszközök kellettek a magasság és az irány/távolság meghatározásához, emellett persze léteztek tűzvezető lokátorok is (ahogy ma is). A hazai radarfejlesztésbe Bay Zoltán és Jáky József ezredes kormánymegbízott irányítása alatt felsorakozott az összes nagy üzem, az Egyesült Izzó, a Standard, a Gamma és a BAMERT, a munkák pedig egészen a német megszállásig zajlottak. A mintákat itt is a német eszközök adták, a Freya mintájára készült a 300 km-re "látó" Viktor (Fedőneve: Sas) felderítő radar, amelyeket Sáriban és Jászkiséren telepítettek.12

1943 májusától a budapesti ütegeknél ismeretlen darabszámban állt szolgálatba a Würzburg alapján készített Dóra tűzvezető lokátor. Hatótávolsága 20-30 kilométer volt, közvetlenül lehetett a lőelemképzőkhöz csatlakoztatni. Továbbfejlesztett változata, a Borbála mindössze 3 példányban készült el, de szolgálatba már nem állt.13 A Würzburg-Reise éjszakai tűzvezető lokátor alapján készült Bagoly lokátorokat a Sas rendszerekkel együtt tervezték alkalmazni: mindegyik távolfelderítő mellé 2 darabot, az egyik a saját, másik az ellenséges repülőgépet követte. Tömege 8 tonna volt, hatótávolsága 40-70 kilométer, 7,5 méter széles rácsantennával rendelkezett. Mindössze 2 példány épült meg belőle.14 A Turul lokátort éjszakai vadászrepülők alkalmazták volna, egy kísérleti példány el is készült, ám bevetésre nem került.15

Bár az itt említett harceszközök csak kis számban készültek - és most nem is szóltunk a legtöbbször rajzasztalon rekedt repülőgép-tervekről - és esélyük sem volt akár csak késleltetni is a háború folyását, mindenképp jelentősek. Egyrészt bizonyítják, hogy a hadvezetés igyekezett korszerű eszközöket kifejleszteni és azokat rendszeresíteni, erre azonban anyagi, majd katonai okok miatt nem/alig volt lehetőségük, másrészt igazolják, hogy ha iparilag nem is, de "fejben" sikerült lépést tartani a nagyvadakkal; a kibombázott és részben már elfoglalt Magyar Királyság a világon harmadikként állított rendszerbe például páncéltörő rakétákat (a PIAT más elven működött), ami eltekintve attól, hogy harceszközökről van szó, és így némileg groteszkül hangzik - de mégis csak menő dolog.

Jegyzetek és felhasznált források

1 Bíró Ádám: A 44M Tas magyar nehéz harckocsi terve 1943-44-ben. Haditechnika 1993/1., 39-43.o.

2 Bonhardt Attila: A Zrínyi-II rohamtarack. Haditechnika 1986/3., 30-33.o.

3 Németh Lajos: Sem hősök, sem hősi halottak... élők és áldozatok, Celldömölk, 2011. (Kézirat) 12. o.

4 Szimedli József közlése

5 Bonhardt Attila: Újabb adatok a Szálasi-röppentyűről. Haditechnika 1990/ 1. A fegyverrel kapcsolatos kutatásokról lásd még: Hatala András: A magyar 44M Buzogánylövedék I. rész. Haditechnika 2000/2., 87-90. o.; Hatala András: A magyar 44M Buzogánylövedék II. rész. 2000/3., 64-67. o.; Sárhidai Gyula: 44.M Buzogányvető páncéltörő rakéta. Haditechnika 2000/4., 69-71. o.; Hatala András: Új információk a magyar 44.M buzogánylövedékről. Haditechnika 2005/6., 80-83. o.

6 Szabad Nép 1946. május 8. 3. o.

7 Hatala András: A magyar 60 mm-es kézi rakétavető. Haditechnika 2001/1., illetve Hatala András: A magyar 60 mm-es 44M rakéta páncélrepesztő gránát. Haditechnika 2001/2., illetve még: Kiképzési segédlet

8 Charles K. Kliment – Bernád Dénes: Maďarská armáda 1919-1945, Ares-Naše vojsko, Praha, 2007. 359-360. o. és Sipos Péter - Ravasz István (szerk.): Magyarország a második világháborúban. Lexikon A-Zs, Petit Real Kiadó, Budapest, 1996., 257. o.

9 Sárhidai Gyula: Szegényes csodafegyverek, História 1984/4., 22-24. o. 24. o.

10 Dőry Lajos: Fegyver nélkül a frontra. Egy egykori huszárhadnagy emlékezései 1944-45-ös naplójegyzetei alapján. Hadtörténelmi Közlemények 2002/4. 1194-1222. o. 1215. o.

11 Czapek Béla: A Misnay-Schardin effektus és a LŐTAK. Haditechnika 1986/4. és Hatala András: A 43. M TAK harckocsiakna Haditechnika 2010/6. 53-57. o.

12 Lexikon, 281. o. és 84. o.

13 Lexikon, 51. o.

14 Lexikon, 33. o.

15 Lexikon, 437. o.

Továbbá:

Sárhidai Gyula: Rakéta- és radarfejlesztések Magyarországon 1942-1944-ben

A nyitóképen egy 44 M Buzogányvető, vagyis Szálasi-röppentyű alapváltozata látható