A második világháború során Londonban már élt egy jelentősebb diaszpóra, amely ha létszámban alul is múlta a mait, azonban így is három markáns politikai csoportba tömörült, amelyek egymás ellen küzdöttek több éven át. A három közül kettő az angol establishmenttel is jó kapcsolatokat ápolt, amelynek jele volt az is, hogy két történészt is megnyertek maguknak. A Károlyi Mihály-féle progresszív csoport A. J. P. Taylort, a kvázi „Horthysták” C. A. Macartneyt.

Magyarország és Nagy-Britannia között 1941. április 7. megszakadt a diplomáciai kapcsolat, mivel a Foreign Office öt nappal korábban már figyelmeztette Budapestet: a részvétel a Jugoszlávia elleni háborúban ezt a lépést fogja eredményezni. A magyar kormányzat kacifántos módon próbálta megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, hogy Jugoszlávia ellen már nem léphetett háborúba Magyarország, mert az ország megszűnt, ez Londont nem érdekelte. Bár a hadiállapot beálltára még várni kellett december 7-ig, azonban Barcza György londoni magyar követre már áprilisban a koffereinek pakolása várt.

Barcza azok közé a magyar diplomatákhoz, politikusokhoz tartozott, akik úgy gondolták, hogy Nagy-Britannia győztesen kerülhet ki a világháborúból. Követként hasznos kapcsolatokat épített ki állomáshelyén, amely a terhelt időszak ellenére hasznosnak bizonyultak, hogy a magyar-brit kapcsolatok rendezettek maradjanak. Ismeretségi köréhez tartozott Carlile Aylmer Macartney, Őfelsége Külügyminisztériumának munkatársa, aki a Kutatási és Sajtó Osztály magyar részlegét vezette.

Az 1895-ös születésű Macartney Ausztria és főleg Magyarország történetével foglalkozott: már a második világháború előtt is több publikációt szentelt az országnak. 1937-ben a „magyarkérdés” ismert szakértőjeként részletes tervet publikált, amely javarészt az etnikai revízió elvén nyugodott. A Felvidék kapcsán Macartney javasolta a Csallóköz és az attól északra fekvő magyar lakosságú járások, valamint a Révkomárom és az Ipoly közötti területsáv Magyarországnak juttatását. Az első bécsi döntésnél végül Macartney elgondolása részben valóra vált, és bár Nagy-Britannia nem volt jelen a döntőbíráskodásnál, annak eredményét a megbékéltetési politika részeként hallgatólagosan elfogadta.

Ekkor még a magyar diplomácia úgy gondolhatta, hogy Nagy-Britannia szimpátiája legalább az etnikai revíziót biztosítja, amelyben Teleki Pál kormánya is bízott, azonban Barcza Györgynek már 1939-ben is egyre gyakrabban kellett kilincselnie a Foreign Office-nál, hogy megmagyarázza a magyar kormányzat döntéseit. A világ eseményei azonban az angol belpolitikára is hatással voltak: Barcza számára teljesen új helyzetet jelentett, hogy Winston Churchill költözhetett be a Downing Street 10-be, valamint hogy Anthony Eden vette át a külügyi tárcát Lord Halifaxtól 1940 decemberében. Velük a magyar követ már nem tudott olyan könnyen szót érteni, mint elődeikkel, azonban Macartney még mindig ott volt a külügy kötelékében.

Azután is, hogy Barcza végül elhagyta állomáshelyét, később pedig a BBC magyar adásánál is vezető szerepet kapott. Hivatalos kapcsolata így nem volt a magyar kormányzat felé, azonban a háború folyamán többször is megértően nyilatkozott az etnikai revízió kapcsán, valamint rádiós megnyilvánulásaiban mutatta be a Horthy-rendszer szándékainak hátterét. Emellett 1940-től kezdve Macartney emellett a Foreign Office Duna-medencével kapcsolatos egyik, mai kifejezéssel élve – think tankjének lett a tagja, ahol kollégája volt Robert W. Seton-Watson, aki már az első világháború idején az Osztrák-Magyar Monarchia felbontása mellett tette le a voksát történészként, majd mondhatni a csehszlovák politika lobbistája volt az Egyesült Királyságban.

Macartney bízott abban, hogy a magyar kormányzat angolbarát vonala hatalmon marad, és sikeresen keresztül viszi a kiugrást: ennek okaként is értelmezhetőek a fentebb említett médiaszereplései, amelyek a Károlyi-féle emigráció számára gyakran jelentettek tehertételt. Egy példa: a Vörös Gróf 1942-ben a BBC magyar adásának vezetőjéhez egy kissé felháborodott hangvételű levéllel fordult, amelyben 1918-1919 fordulójának eseményeit, kifejezetten Linder Béla hadügyminiszter működését elemezte, hogy megcáfolja Macartney elhangzott állításait:

„Hihetetlen, hogy a Magyarország felé irányuló brit propaganda egyetlen szószólója magáévá teszi a magyar »revansisták« nézőpontját, mely szerint az 1918-as forradalom »védtelenül hagyta Magyarországot szüksége idején« és a Károlyi-kormány hibát követett el, amiért nem teljesítette követelésüket, nem akarta folytatni a háborút Anglia szövetségesei ellen, a fegyverszünet aláírása után, mivel Linder ezredes kijelentése azt jelentette, hogy a kormány be akarja fejezni a vesztes háborút, és le akarja szerelni a hadsereget. A vereséget szenvedett hadsereg újjászervezését azért kívánták, hogy harcoljanak Anglia szövetségesei ellen; éppen ezért szerfölött különös, hogy engem a BBC most azért illet szemrehányással, hogy ezt megakadályoztam, és a közelgő békébe vetettem reményeimet – nem félő-e, hogy az ilyenfajta beszéd diszkreditálja azokat a németellenes elemeket, amelyek ma megkísérlik országukat kivonni a háborúból és a németek szorításából? […] Az a kijelentés, hogy Linder hadügyminisztert az egész nemzet „egyetértéssel” kárhoztatta, merőben hamis állítás. Éppen Macartney úr magyar barátai voltak azok, akiket akkoriban pánikba ejtett a hadsereg veresége, a hazatérő fegyveres katonák fosztogatásától való félelem, s ezért lefegyverzésüket követelték.”

Érdemes megjegyezni, hogy Károlyi és Linder 1918-as tevékenysége jó hetven évvel a második világháború befejezése után, egy évvel az őszirózsás forradalom centenáriuma előtt is meglehetősen vitás a közbeszédben. A témához kapcsolódóan érdemes Paksa Rudolf, valamint a HVG hetilap Ablonczy Balázzsal idén márciusban készített interjúját elolvasni az 1918 végén tapasztalható katonák által elkövetett visszaélésekkel kapcsolatban (lásd még Móricz Zsigmond Szegény emberek című novellájának plasztikus ábrázolását, amely még nem a háború utáni, de már egy nagyon kétségbeesett szituációt mutat be).

Vissza azonban a második világháborúhoz. Macartney tevékenységéről szó esett röviden, akit, mint a példa is mutatta, Károlyi Mihály nem igazán kedvelt nézőpontja miatt. Alan John Percivale Taylorral azonban kifejezetten jó viszonyt ápolt, olyannyira, hogy Andrássy Katinka, Károlyi felesége a visszaemlékezésében feleleveníti, hogy a történész milyen jó házigazda volt, amikor vendégül látta őket. Taylor történész egyike volt azoknak az angol értelmiségieknek, akik a Károlyi-féle emigráns csoport előadásait nemcsak látogatták, hanem elő is adtak az egyes rendezvényeken. A Macartneytől tíz évvel fiatalabb Taylor is szakértőként dolgozott a Foreign Office egyik munkacsoportjában, amely a politikai propagandával foglalkozott.

A baloldali beállítottságú Taylor Macartneyhoz hasonlóan szintén szerepelt a rádióban, és noha eredetileg nem foglalkozott olyan részletesen a régióval, mint Macartney (a chartistákról, az 1848-as forradalmakról és Olaszország történetéről publikált eleinte), azonban a Magyarországot is felölelő térség szakértőjeként tartották számon. Hogy Károlyi Mihály emigráns köreinek nézetei a háború utáni demokratikus magyar államról szélesebb körben elterjedhettek, annak egyik oka (sok másikat lehetne még felsorolni, de terjedelmi korlátok miatt, erre most nem kerül sor) Taylor működése is lehetett, aki a média nyújtotta lehetőségeket nagyszerűen kihasználta. A történész egyik, már a televíziónak köszönhetően ismertté vált elméletét Csunderlik Péter vázolta fel a közelmúltban (aki lusta olvasni, de szívesen néz angol nyelvű videókat, itt meg is nézheti alább Taylort, ahogy előadja elméletét).

link Forrás

Taylor életműve jócskán túllép a második világháborún (1990-ben hunyt el a történész), míg Macartney már ekkor egy karrierje csúcsán lévő történész volt. Nagyon vázlatosan most szó esett arról, hogy a két szakember hogyan tudta támogatni a különböző magyar érdekcsoportokat munkájával, mégis felmerülhet a kérdés, hogy Macartney mégis miként lobbizott a jobboldali emigráció mellett, ha a magyar kormánykörökkel állt kapcsolatban.

1956-ban jelent meg a történész részletes két kötetes könyve a Horthy-korszak második feléről October fifteenth. A history of modern Hungary 1929-1945, amelyben Macartney felhasználta a második világháború meghatározó magyar politikusaival készült interjúit, illetve a tőlük kapott iratokat. Közöttük volt többek között Kállay Miklós korábbi miniszterelnök, Bakách-Bessenyey György diplomata, aki a különbéke tapogatózások egyik fontos résztvevője volt. A monográfia új, első kézből származó forrásokat használt fel, amelyek elérhetetlenek voltak korábban. Egy 1958-ban készült recenzióban azonban Incze Miklós és Ránki György rámutattak, hogy a szerző meglehetősen egyoldalú képet vázol fel a korszak történetéről, mivel több magyarországi forrás felhasználást mellőzte (ugyanakkor a recenzensek azt hiányosságnak tartják, hogy 1945 után összefoglaló monográfia nem készült a korszak történetéről 1958-ig).

Macartney művére a későbbiekben többek is úgy mutogattak, mint egy olyan könyvre, amely igazolja a Horthy-rendszer lépéseit. A magyar szélsőjobboldal számára a monográfia emellett ellenpontként szolgált a pártállami időkben született, Horthy-rendszerrel, második világháborúval foglalkozó könyvekkel szemben, főleg, hogy a szerző elismert külföldi kutatóként (Macartney az edinburghi egyetem tanára volt a mű megjelenésekor) írt a korszakról. Nem meglepő, hogy a hosszú évtizedek után elkészült teljes magyar fordítás 2006-ban a Gede Testvérek gondozásában jelent meg Október tizenötödike. A modern Magyarország története 1929-1945 címmel (a Teleki Pál miniszterelnökségéről szóló fejezetek 1993-ban jelentek meg először magyar nyelven).

A. J. P. Taylor munkáit talán jobban ismerheti a magyar olvasóközönség, igaz ezekben nem feltétlenül Magyarország története áll a középpontban. Taylor Bismarckról szóló életrajza (Bismarck: a férfi és az államférfi), 1999-ben jelent meg, de a második világháborút kiváltó tényezőkről (A második világháború okai, 2011), illetve egyes katonai vezetőkről (A háború urai: Mussolini, Hitler, Churchill, Sztálin, Roosevelt és Japán névtelen hadvezérei, 1998) írt művét is olvashatja az érdeklődő magyar nyelven.

Forrás és felhasznált irodalom:

Beretzky Ágnes: Scotus Viator és Macartney Elemér: Magyarország-kép változó előjelekkel (1905-1945), Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005

Hajdu Tibor: Ki volt Károlyi Mihály?, Napvilág Kiadó, Budapest, 2012

Incze Miklós-Ránki György recenziója Macartney October fifteenth. A history of modern Hungary 1929-1945 című monográfiájáról, In: Századok, 1958, 1-4. szám, 455-463. o.

Károlyi Mihály levelezése IV. 1930-1944 – B kötet: 1940-1944 (szerk.: Hajdu Tibor, Litván György), Napvilág Kiadó, Budapest, 2015, 550. levél

Károlyi Mihályné: Együtt a száműzetésben, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011

Paksa Rudolf: Magyar Nemzetiszocialisták, Osiris Kiadó-MTA BTK TTI, Budapest, 2013

Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés,” 1914-1946, In: Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében, Osiris Kiadó, Budapest, 2005, 34-131. o.

A nyitóképen A. J. P. Taylor látható