„Bárcsak elfogadnának egy törvényt, ami lehetővé tenné az újságírók lelövetését, mondjuk egy tíz dollárnál nem nagyobb büntetés fejében”

– írta 1885-ben egy dühös amerikai vasútmágnás a másiknak. Ebben az időben rengeteg vasutat építettek kötvénypénzből, és az építők vagyonokat buktak vagy nyertek azzal, hogy mi jelent meg ezekről a távoli építkezésekről a városi újságokban.

Persze a korszak böhöm kapitalistái, a rablóbárók gyorsan ráéreztek, hogyan lehet lefizetni az újságokat és az újságírókat. Félrevezető hírek szivárogtatása, ingyenbelépők és zsíroskenyérutak riportereknek és szerkesztőknek, az újságban áron felül vásárolt hirdetések, teljes újságok megvásárlása – szóval hamarosan a hatalmasok tenyeréből evett az egész amerikai sajtó. Aztán a századfordulón mégiscsak jött egy Ida Tarbell nevű újságíró, akinek John D. Rockefeller mai fejjel is elképesztően hatalmas, Standard Oil nevű cégéről írt monumentális cikksorozata történészek szerint hozzájárult ahhoz, hogy a kor monopóliumai ellen forduljon a közvélemény, és végül 1907-től kezdve gyakorlatilag feldarabolják a trösztöket.

Tehát már akkor lehetett látni azt a kettősségét az újságírásban, amit ma is. Az újságírók néha a hatalom kritikátlan kiszolgálói, néha viszont olyan változásokat tudnak elindítani, amik az egész társadalmi-gazdasági rendszert átalakítják, vagy legalábbis a felszínét erősen megkarcolják.

Miért tud az újságírás egyszerre kétféle lenni? És mi köze ennek ahhoz, hogy a professzionális pénzügyi sajtó a kétezres évek közepén semmit nem vett észre abból, hogy egy óriási pénzügyi összeomlás készül az amerikai ingatlanszektorban?

Pontosan ezekre a kérdésekre válaszol Dean Starkman könyve, „Az őrkutya, ami nem ugatott” (The Watchdog That Didn't Bark – The Financial Crisis and the Disappearance of Investigative Journalism). Sajnos nem jelent meg magyarul, mégis erősen ajánlom mindenkinek, mert talán a legjobb könyv, amit a modern gazdaságról és a legutóbbi pénzügyi válságról olvastam. Starkman korábban a Wall Street Journal újságírója volt, nyert Pulitzer-díjat is a fehérgalléros bűnözéssel foglalkozó riporterként. A 2010-es években vezetett egy kutatást a Columbia Journalism Review-nál, ami azt próbálta feltérképezni, hogy igaz-e, amit az újságok állítottak magukról a válság után, tehát hogy ők írtak eleget a közeledő válság fenyegető jeleiről. Kiderült, hogy nem.

A könyv végigmegy az amerikai gazdasági újságírás történelmén a huszadik század elejétől kezdve. Leírja, hogyan és miért kezdtek ráérezni arra az újságok a huszas-harmincas években, hogy miként kell elmélyülten, de érhetően, jól megírva megvilágítani a bonyolultabb gazdasági összefüggéseket kívülállók számára. Aztán hogyan nyomta el ezt az egészet a CNBC nevű pénzügyi hírtévé kizárólag a pillanatnyi üzletekkel és piaci mozgásokkal foglalkozó ricsaja, majd az internetes mókuskerék, amibe teljes erővel rácsatlakoztak az üzleti hírügynökségek. Nagyon elegánsan vezeti végig ezen a történelmi folyamaton Starkman azt a folyamatos konfliktust, ami a hozzáférés (access) és az ellenőrzés (accountability) között feszül az újságírók között. Újságíróknak egyszerre kell beszámolniuk arról, hogy mit mondanak a fontos szereplők, de azt sem ártana feltárniuk, hogy valójában mit tesznek.

Starkman éppen Budapesten él – a CEU média kutatóközpontjában tanít –, ezért adta magát az alkalom, hogy beszélgessünk a könyvéről és általában az újságírásról.

Újságírók imádnak újságírókról és újságírásról beszélni, de pont ezért nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet-e ebben a témában interjút csinálni veled. Szerinted?

Azért valahol elég fontos dolog ez, mert most mindenfelé támadás alatt van az újságírás. Szabad sajtó és erős, autonóm, pénzügyileg független média nélkül semmilyen demokrácia nem működhet. Ha valamit megmutatott nekünk az utóbbi pár év, akkor az az, hogy normálisan működő sajtó nélkül minden csak egyre rosszabb lesz.

A sajtó megroppant pénzügyileg is, de ennél is nagyobb baj, hogy nincs szellemi támogatás az újságírók mögött. A most látható támadások nagy része arról szól, hogy a sajtó hitelét támadják. Úgy próbálják leírni az újságírókat, mint akik kizárólag hatalmi érdekeket szolgálnak ki, és semmi közük az igazsághoz.

Elég fura mostanában jobboldali szerzőktől olvasni olyan gondolatmeneteket, amit korábban inkább csak marxisták vagy a hetvenes évektől posztmodern filozófusok képviseltek. Tehát hogy az igazság nem létezik önmagában, csak a hatalom alakíthatja ki, ezért a tények körül is háborút kell folytatni.

Igen, és erről lehet is ismeretelméleti vitákat folytatni, de a sajtónak nem ezzel van dolga. Olyan pragmatikus kérdésekről van szó, hogy mondjuk valaki beszámol arról, hogy egy önkormányzati testületben tegnap este hat szavazat mellett, öt ellenében hoztak egy döntést mondjuk az övezeti besorolásokról.

Vagy mondjuk írsz egy beszámolót arról, hogy mennyivel nőtt az amerikai foglalkoztatottság a munkaügyi minisztérium közleménye szerint. Nyilván nem tökéletes szám, mégis jó, ha mindenki elfogadja, mint közös viszonyítási alapot. Ezért volt elég aggasztó, amikor Donald Trump a kampánya alatt még hamisítással vádolta a statisztikusokat. De aztán, amikor hatalomra került, és jó számok jöttek ki ugyanonnan, már a saját eredményeként adta el őket. Nagy nevetés volt két hónapja a Fehér Ház sajtótermében, amikor Trump szóvivője elmondta ezt:

„Igen, akkor még kamu volt, de most már valódi.”

link Forrás

De komolyra fordítva a szót, ha ilyen egyszerű tényekben nem tudunk megállapodni, akkor a társadalom se tud működni. Hannah Arendt írta az egyik könyvében, hogy a totalitárius rendszerek ideális alattvalója nem az elkötelezett náci vagy kommunista, hanem az az ember, aki nem tudja megkülönböztetni a valóságot a mesétől. Ha nem hiszel el semmit, akkor bármit elhiszel. Egy huszadik századi gondolkodó, akit nagyon kedvelek, Walter Lippmann úgy fogalmazott, hogy

„amikor a tények látványosan eltávolodnak a véleményektől, akkor jön el a demagógok, a sarlatánok és a csalók ideje.”

Egyszóval nagyon fontos lenne megőrizni a komoly sajtó pártok és hatalmi érdekek feletti tekintélyét, ha már ilyen nehezen alakult ki egyáltalán.

Hogyan jön létre egy ilyen pártok feletti tekintély? Ez, attól félek, egy ismeretlen fogalom Magyarországon, az itteni rendszerváltás után soha nem volt olyan, hogy a pártok elfogadták volna ugyanannak a sajtóterméknek a hitelességét.

Hát, kész csoda, hogy ez megtörtént az USA-ban. Érdekes módon ez eredetileg egy üzleti jelenség volt. A tizenkilencedik század végén borzalmas állapotban volt a sajtó, az újságok a pártok befolyása alatt álltak. Viszont a nagyvárosi laptulajdonosok elkezdtek őrült pénzeket csinálni a reklámbevételekből. A huszadik század elejére rájöttek, hogy üzletileg sokkal jobb döntés, ha nem kötelezik el magukat valamelyik politikai erő mellett. Az újságok egyszerűen nem tehették meg, hogy lemondjanak a potenciális olvasótáboruk feléről. Ezért inkább mindenki felé kritikusak lettek, és saját, korrupcióellenes ideológiát alakítottak ki. Később a pártatlanságból érték lett, és ez intézményesedett az újságíróiskolákban és a nagy autonómiát élvező szerkesztőségekben. Tehát a szabad piac nagy sikere volt ez.

A könyved nagy része mégis arról szól, hogy megmutasd, miben más az az újságírás, amikor egyszerűen megszólaltatjuk a szereplőket, mint amikor azt írjuk le, hogy mit tesznek valójában. Ez egy elég aránytalan küzdelem.

Meg akartam érteni valamit az újságírásból, amit láttam magam körül. Csak egy példa. Amikor a Wall Street Journalban dolgoztam a kétezres években, a szemem előtt zajlott le a folyamat, amiben átalakult, pontosabban felülről átalakították a szerkesztőség belső értékrendszerét. A jól megírt, magyarázó vezetőket egyre inkább kiszorították a címlapról a scoop-ok, tehát a különféle üzletekről szerzett exkluzív információk. 

Egyszer mindenkit megelőzve számoltam be egy nagy felvásárlásról. Mindenki megdicsért, nem sokkal később gyakorlatilag előléptettek. Az volt a legjobb az egészben, hogy a cikkel mindenki jól járt, senki nem volt mérges utána – legfeljebb a rivális riporterek –, és nem is kellett vele sokat vesződni.

Ilyen a hozzáférés-újságírás: könnyű és népszerű. Az embereket mindig érdekli, hogy mit gondolnak vagy mondanak a hatalmasok, és ők gyakran szívesen meg is osztják ezt. Cserébe ha az ember csak egy szűk szakmai kör forrásaira támaszkodik, akkor nagy a kockázata, hogy a történet valódi tétje ki fog maradni.

Az ellenőr-újságírásról – amit neveznek oknyomozó vagy tényfeltáró újságírásnak is – viszont el lehet mondani mindent, ami ennek az ellentéte. Tulajdonképpen egy igazi vesztes dolog, ha az újságírást mint gazdasági tevékenységet nézzük. Nehéz csinálni, nagyon sokba kerül, sok (nem utolsó sorban jogi) kockázat van vele, nem szerzel vele barátokat, és hosszú idő kell minden cikkhez. Gyakran olvasni is nehéz ezeket, ezért különösen fontos, hogy jól tudjanak írni azok, akik ezt a fajta újságírást végzik. Jellemző, hogy itt technikailag nagyon bonyolult témákat kell kibontani az átlagolvasónak, legyen szó atomenergiáról, derivatív értékpapírokról vagy akármiről.

Ebben a fogalmi keretben maradva, miért nem vette észre a pénzügyi sajtó, ha ennyire szorosan és professzionálisan követte a Wall Street ügyeit, hogy pénzügyi válság készülődik az ingatlanpiacon?

Elég egyszerű. Ha valaki arra figyel, amire a Wall Street, akkor csak azt fogja nézni, amit ők: hogy mi mennyire jövedelmező, hol mekkora a profit. Ezért születtek olyan cikkek a kétezres évek közepén a Lehman Brothersről és annak vezetőjéről, Dick Fuldról – például ez a Businessweekben és ez a Wall Street Journalben –, amelyek hiába próbáltak kritikusak lenni a bankkal szemben, ezt csak arról az oldalról voltak képesek megfogalmazni, hogy miért nem termel a bank még több profitot. Sem adósságokról, sem jelzáloghitelekről nem írtak egy szót sem ezekben a cikkben.

Pedig a kétezres évek elején egy csomó cikk született az amerikai jelzáloghitelezés sötét oldaláról. Agresszív ügynökök lepték el azokat a városi környékeket, ahol jövedelemben szegény, de ingatlantulajdonban gazdag emberek laktak, és manipulatív technikákkal beszélték rá őket olyan hitelekre, amik felvétele nem állt érdekükben. Gyakran konkrétan csalásokkal: hamisított aláírásokkal, mentálisan sérült embereket átverve. A végcél akkor az volt, hogy a hitelezők – miután az adósok nem tudták fizetni tovább a törlesztőket – töredékáron megszerezzék az ingatlanokat. Az ezzel foglalkozó cégek nagy nyereségeket értek el, és a kétezres években szép lassan beépültek a Wall Street-i bankok vérkeringésébe. Aztán annyi nagy hozamú mérgezett jelzálogkötvényt gyártottak le a bankok kiolthatatlan étvágyának csillapítására, hogy később beleroppant a pénzügyi rendszer.

Volt is újságíró, aki hamar átlátta, milyen veszélyes ez, és hatalmas munkával, nem a szokásos elit forrásokra építve utánament a dolognak – Michael Hudson, Richard Lord –, mégsem vették őket komolyan. Hudson forrásai nem bankárok voltak, hanem károsultak, érdekvédők, a cégükre mérges volt munkavállalók, szabályozó hatóságok alkalmazottjai. Ezeket a forrásokat sokkal nehezebb volt megtalálni, a cikkek lassan készültek el.

Vannak nagyon ismert, ünnepelt újságírók, akik csak hozzáférés-újságírást csinálnak, és emiatt lehet is kritizálni őket. Ilyen mondjuk a befolyásos washingtoni hírvelevet író Mike Allen (ő korábban a Politiconál volt, most indította az Axios nevű híroldalt). Vagy Andrew Ross Sorkin, aki olyan, megfilmesített könyvet írt a pénzügyi válságról (Válság a Wall Streeten, Too Big to Fail), amiben gyakorlatilag azok a bankárok a kritikátlanul ábrázolt pozitív főhősök, akik a leginkább felelősek voltak a válságért. 

Ez elég jól mutatja, mennyire káros lehet, ha előtérbe kerül a könnyű és népszerű hozzáférés-újságírás. Egy csomó újságban egyébként szokás, hogy pár évente áthelyezik az újságírókat más területre, éppen azért, hogy ne legyenek túlságosan jóban mindenkivel, akiről írnak, és úgy érezzék, nyugodtan felégethetik a hidakat maguk mögött.

Lehetséges úgy csinálni ellenőr újságírást, hogy a riporternek nincsenek szövetségesei a felügyeleti hatóságok között? Ez elég nagy probléma Magyarországon, ahol a hatalmon lévő párt gyakorlatilag megszállta az állam elvileg független részeit is az ügyészségtől a pénzügyi felügyeletig.

A Watergate-ügy a mindig idézett példa, amikor arról van szó, hogy az újságírók által kirobbantott botrány a bűnüldöző hatóságok és a kongresszusi vizsgálóbizottság visszacsatolásaival, aztán ezekből született újabb cikkekkel egyre nagyobb lett, végül Nixon elnökségét is elsodorta a botrány. És igen, általában az újságírók csak akkor tudnak erősek lenni, ha a hatóságok lépnek a cikkek nyomán. Nyilván jó érzés, ha ilyen-olyan nyomozás, bírság vagy szakpolitikai változás lesz egy cikk miatt, de ez valójában nem az újságírón múlik. Éppen ezért nem lehet felelőssé tenni az újságírót, ha nincs hatása a cikkeinek.

Egyik oldalról lehet abban mérni a sikert, hogy milyen konkrét következményei voltak egy-egy cikknek. Egy másik szinten viszont a nagy magyarázó történetekről van szó. Mi az a nagy sztori, ami végül nyerni fog, amivel az emberek végül magyarázni fogják a történteket? Ezek nagyon erős dolgok, attól függetlenül, hogy mi történik a felszínen. Ilyen helyzetben éppen hogy még fontosabb csinálni a munkát, még akkor is, ha nincs semmi konkrét következmény. Szóval például lehet, hogy a Népszabadságot bezárták, de ez valamennyire azt jelentette, hogy hatásuk volt, nem?

A Népszabadság részben azért bukhatott el, mert pénzügyileg nem állt már erős lábakon. Mi szerinted az ideális pénzügyi modell?

Mi a cél? Hogy pénzügyileg autonóm, politikailag független hírszervezetek egészséges rendszere működhessen. Az nem elég, amikor akármennyire is tiszta, de kis manufaktúrákban, kis hatással gyártják a sztorikat. Nagy léptékűnek kell lenni. A Los Angeles Times fénykorában, 2005-ben ezerkétszáz újságíró dolgozott, de a kis állami újságokban is dolgozott száz-kétszáz ember. Szerintem Magyarországon is óriási szükség lenne egy százfős, független szerkesztőségre.

Régen elég volt kinyomtatni az újságot és leuralni a hirdetési piacot, és meg is volt a virágzó üzleti vállalkozás. Évekig nem is volt szükség gazdag tulajdonosokra vagy mecénásokra: egy csomó ember pont azzal lett gazdag, hogy volt újságja. Ez nagy üzlet volt, egy igazi pénzgyár, egészen 2006-ig folyamatosan emelkedett a reklámbevétel. Ez már a múlté, elég ránézni a grafikonokra.

De hát most már talán eljutott a folyamat mélypontjára. Amit nagyon ellenzek, az az ingyenes tartalom és a tisztán digitális hirdetésekre épített üzleti modell. Hosszú évek óta azt mondom, hogy ez egy óriási stratégiai hiba volt, és szerintem minden fejlemény engem igazol. A digitális hirdetési árak évek óta stagnálnak, a piac óriási részét kihasította a Google és a Facebook. Hagyományosan a híripar két pénzügyi pillére a reklámbevétel (kb. 80 százalék) és az olvasói közvetlen hozzájárulás volt (20 százalék), most azon kell gondolkodni, hogy mi legyen a harmadik pillér.

Mi a helyzet most? Egyszerű újságolvasóként azt gondolhatná bárki, hogy most van a tényfeltáró újságírás aranykora, egymás után jönnek ki a masszív cikkek például a Trump-kormányzat fura kapcsolatairól és összeférhetetlenségeiről. Ráadásul mintha még pénz is lenne benne, több újság arról beszél, hogy egyre több a digitális előfizető.

Persze, persze, de azért ne hagyjuk, hogy átverjenek minket. Az Egyesült Államokban például gyakorlatilag összeomlott az egész helyi sajtó. Persze, fontos a New York Times vagy a Washington Post, és jó, hogy most lendületet kaptak, de a legfontosabb történeteket általában legelőször a helyi lapok írták meg. Olyan újságok, mint a Charlotte Observer, a Roanoke Times, az Oregonian, a Rocky Mountain News vagy a Chicago Sun-Times. Ma már ezek szinte mind tetszhalott állapotban vannak, egyáltán nem olyan fontosak már, mint korábban.

És végül egy kis olvasnivaló

Starkman könyve nem csak arról szól, miért nem leplezte le időben a pénzügyi sajtó a 2008-as nagy válságot, hanem röviden bemutatja az üzleti újságírás legnagyobb teljesítményeit is. Itt van közülük néhány, amit mai fejjel is tanulságos átolvasni. 

Ida Tarbell – The History of The Standard Oil Company

(1904, McClure's, szkenneve) Egy újságírónő nekimegy az amerikai olajtermelés 90 százalékát uraló, Rockefeller-felé Standard Oilnak, és részletesen bemutatja, milyen törvénysértő trükkök, titkos kartellek segítségével gyűrte maga alá vetélytársait a cég.

Susan Faludi – The Reckoning: Safeway LBO Takes Vast Profits but Exacts A Heavy Human Toll

(1990, Wall Street Journal, folyószövegként) A nyolcvanas évek tőzsdei őrülete volt hitelből finanszírozott felvásárlás (leveraged buyou, LBO), az egyik ilyen történetet és tágabb társadalmi hatásait dolgozta fel egy újságíró elképesztő alapossággal.

Donald L. Barlett és James B. Steele – America: What Went Wrong?

(1992, Philadelphia Inquirer, könyv formában) Eredetileg egy cikksorozatként jelent meg egy philadelphiai lapban, Starkman szerint a korszak legnagyobb ívű oknyomozó újságírói teljesítménye.

Michael Hudson – How Wall Street Stoked The Mortgage Meltdown: Lehman and Others Transformed the Market For Riskiest Borrowers

(2007, Wall Street Journal) Hudson nem túl ismert újságíró, pedig ő már a kilencvenes évek óta rajta volt azokon a jelzálogpiaci visszaéléseken, amik később a pénzügyi válsághoz vezettek. 2007-ben, a bedőlés előtt egy évvel egyedüliként írt arról, hogyan fonódott össze a Lehman Brothers az átverős jelzáloghitelezőkkel, ráadásul a rangos Wall Street Journalben, cikkeinek mégsem volt átütő hatása. Hudson később, már a válság után remek könyvet írt a témában. (The Monster: How a Gang of Predatory Lenders and Wall Street Bankers Fleeced America and Spawned a Global Crisis)