#/media/File:USS_Merrimack;h46248.jpg){kind=link}
Őfelsége kalózai és a korai angol gyarmatosítás
2017 április 28., 17:56
Egy új kor hajnala: Monitor vs. Virginia
A tengereket évszázadokon (évezredeken) át az egyre nagyobb méretű faépítésű vitorlások uralták, amelyek hátranya volt, hogy erősen függtek a széljárástól. Némileg kivételt képeztek ez alól az ókortól kb. a 16. századig fontos típusnak számító gályák, amelyek evezőik révén ugyan függetlenek voltak a széltől, de csak rövid távon, nagyobb utakra, óceáni átkelésre teljesen alkalmatlanok voltak. A tengeri hadviselés is ennek megfelelően alakult, a felek célja a másik hajó megcsáklyázása (ehhez fémborítású döfőorr, kos volt rendszeresítve, ami pár száz év szünet után visszatért a 19. század közepe és a 20. század első évei közt készült nagyobb hadihajókra), vagy lerohanása volt. Utóbbi esetben az evezők mindkét félnek gondot okoztak, így azokat igyekeztek letarolni, amihez viszont a saját lapátjaikat be kellett húzniuk. Az ellenséges hajók elfoglalását segítette a rómaiak csapóhídja, amelyet egyszerűen leeresztettek a megtámadott hajóra, és már szaladtak is át rajta a tengerészgyalogosok ősei.
A hajóépítés - ahogy arról már írtunk - a tűzfegyverek megjelenésével és a nagy földrajzi felfedezések megindulásával vett új irányokat. A gályák elrendezéséből adódóan az ágyúkat a hajó elejére lehetett csak felszerelni, oldalra legfeljebb csak kis lövegek kerülhettek. Ezzel szemben a karakkból kialakított galeon, majd az ebből továbbfejlődő east-indiaman-ek, sorhajók, fregattok, stb. lövegei már oldalt, ütegfedélzet(ek)en helyezkedtek el. A harcoló felek ettől kezdve két sorba felállva oldalról lőtték egymást (a hatásos lőtávolság szép lassan kúszott fel pár tucat méterről kilométerekre), illetve később igyekeztek úgy manőverezni, hogy saját hajójuk teljes oldalsortüzet tudjon lőni az ellenség védtelen orr vagy tatrészére (T-áthúzás). Ami a hosszú távú hajózást illeti: ehhez a lapos, általában nyitott fedélzetű gályák helyett zárt, a lövegek mellett hatalmas rakterekkel bíró hajók kellettek, amelyek a fegyverzeten és a későbbiekben több száz fős legénységen (és ellátmányukon) kívül áruszállításra is alkalmasak voltak.
A specifikáció miatt idővel teljesen különváltak a hadi- és kereskedelmi hajók, bár utóbbiak még sokáig jelentős fegyverzetet kaptak a kalózok és egyéb ellenséges portyázók miatt. Az újabb áttörést a gőzhajtás jelentette a 19. század elején, igaz az első gőzösök még csak partközeli utakra vállalkozhattak. A gőzösöket sokáig vitorlával is ellátták, egyrészt mert a szél ingyen volt, másrészt a korabeli gőzgépek teljesítményével csak kis sebességet érhettek el, és a hatótávolság is rövid volt. Ekkoriban jelentek meg a fém hajók is, persze először csak kis prototípusok, vontatók formájában, a fa még jó 50 évig alapvető maradt a hadihajóknál is. A másik kérdés a meghajtás módja volt; addig oké, hogy kazán, de a gőz lapátkereket vagy hajócsavarokat hajtson meg? A hajócsavar hatékonyabb volt ugyan, de idő kellett az elterjedéséhez, amit részben az is segített, hogy katonai felhasználás terén a nagy lapátkerekek erősen sérülékenynek bizonyultak. Bár a hadi-, majd a tengeri hajózásból kiszorultak a kerekes gőzösök, a Dunán például az 1950-es években is vígan hajóztak ilyenek.
A hadiflották állományában elég hamar megjelentek a vegyes meghajtású hajók (gőzkorvettek, gőzfregattok, stb.), de a hagyományos, több ágyúsoros vitorlások is megmaradtak még évtizedekig. A technikai fejlődés persze a lövegeket sem kerülte el, egyre pontosabb, erősebb ágyúk jelentek meg (sőt, nem sokkal később feltűnt a hátultöltő löveg is), amelyek percek alatt ledarálták a legerősebb sorhajók palánkozását is. Az külön gondot jelentett, hogy találat esetén a hajó fala repeszgránátként viselkedett, a szétrepülő szilánkok pedig borzalmas veszteségeket okoztak a legénységnek. A brit és francia flotta - amelyek kellemetlen tapasztalatokat szereztek 1853 és 1855 között a krími háborúban - kb. egy időben jött rá, hogy érdemes lenne páncélozni a hajókat. A lentebb látható erősen páncélozott és felfegyverzett, de lassú, és önálló műveletekre alkalmatlan úszó ütegek után 1859-ben készült el a Gloire, amelynek fa testére erősítettek fémlemezeket, egy évvel később pedig megépült a Warrior, amely már teljesen fémből készült, jelezve, hogy új szelek fújnak a hajóépítés terén. A Warrior évtizedekre meghatározta a nyílt tengeri hadihajók alapvető vonásait; fém test (később egyre vaskosabb páncélzat), gőzgép + vitorlák, és a korábbi akár 100 körülinél kevesebb, de erősebb löveg. A nagyobb hajók mellett megjelentek a csak gőzzel hajtott páncélosok is, amelyek ekkor még elsősorban partközeli bevetésekre voltak csak alkalmasak. Első, teljesen önálló szárnypróbálgatásaik (elnézést a képzavarért) az amerikai polgárháború időszakára estek.
Amikor 1861. április 12-én Fort Sumternél eldördültek a polgárháború első lövései, az Egyesült Államok korántsem számított nagyhatalomnak. Nyugaton és északon rengeteg lakatlan terület állt még szabadon, és szó sem volt "kifelé" terjeszkedésről sem. A haditengerészet összetétele és felszereltsége is ennek megfelelően alakult; a 42 nagyobb hajó többsége hagyományos faépítésű, vegyes, vagy csak vitorlás meghajtású fregatt és korvett volt, a flotta feladatköre pedig - a szokásos partvédelem mellett - expedíciókban és a berber kalózok menetrendszerű rendszabályozásában merült ki (erre utal a tengerészgyalogság indulójában szereplő "to the shores of Tripoli" kitétel is). A hajók többsége az Unióhoz került, amely 1861. április 19-től blokád alá vonta a déli kikötőket. Ehhez persze nem volt elég hajó, így nagyarányú fejlesztések indultak meg, de a fő cél továbbra is a partok közelében bevethető hajóhad kiépítése volt, a blokádhoz, és a későbbi folyami harcokhoz ugyanis ezek kellettek. A déliek is igyekeztek hadihajókat építeni, emellett a Verne Gyulát, majd George Lucast és csapatát is megihlető, blokádtörőknek (blockade runner) nevezett gyors hajóikkal igyekeztek fenntartani a kereskedelmet és beszerezni a szükséges árucikkeket. Egy hajót Angliában építtettek meg, de a CSS Alabamát Cherbourg közelében elsüllyesztette a USS Kearsarge - összecsapásuk a polgárháború amerikai földtől legmesszebb zajló ütközete is volt egyben.
A blokádszolgálatot többnyire a hagyományos hajók látták el, de a folyami expedíciókhoz inkább gőzösöket vetettek be, amelyekből viszonylag sok akadt már akkor is. Eleinte kb. minden úszó alkalmatosságra lövegeket szereltek, nem sokkal később azonban megjelentek a páncélozott (de még fatestű), kizárólag gőzhajtású folyami/partközeli hadihajók, amelyek lövegei a hagyományos, kazamata-elrendezésben kaptak helyet, vagyis főleg oldalra tudtak lőni. A Chesapeake-öböl térsége már akkor is kiemelkedő jelentőséggel bírt (ahogy ma is, itt van pl. a norfolki flottabázis és a Newport News-i hajógyár is); a kikötők nagy részét ugyan elfoglalták a déliek, de nagyobb hajókra nem sikerült szert tenniük, így eleinte esélyük sem volt áttörni az északi blokádon. Jobb híján a kikötőkben heverő roncsok és félkész hajók között kezdtek bogarászni, és így akadtak a Merrimack fregattra; a hajót a visszavonuló északiak felgyújtották és el is süllyedt, így a munkákat a kiemeléssel kellett kezdeni, ezt követően jöhetett a teljes áttervezés. Mivel a korszakban megjelent új lövegekből kevesebb is elég volt, szokás volt a több ütegfedélzetes hajókat hosszában "megfelezni" (razee), amivel tömeget spórolhattak. A Merrimack áttervezésekor is ezt a módszert vették alapul, a folytatás azonban forradalmira sikerült. A visszabontott hajótestre fa vázra szerelt döntött fémlemezekből épített felépítmény került, ami a lövegek mellett a gőzgépet, a kormányállást és a legénységet is védte.
A hajóról így írt Catesby ap. Roger Jones kapitány (akkor hadnagy), a Virginiára átkeresztelt páncélos első tisztje, majd parancsnoka;
"A hajót kiemelték, és június 23-án S. R. Mallory, a Konföderáció haditengerészeti minisztere utasítást adott, hogy John M. Brooke hadnagy tervei alapján építsék át vérteshajóvá (ironclad). A hajótest 275 láb (kb. 84 méter) hosszú volt, a középső részen, körülbelül 160 láb (kb. 47 méter) hosszan egy favázra szerelt, mintegy 36 fokban megdöntött páncéllemezekből készült felépítmény húzódott. (...) A páncélzat 4 hüvelyk (kb. 11 cm) vastag volt, amit 1 és 3/8 hüvelyk átmérőjű, hosszú, süllyesztett csavarokkal, alátétekkel és anyákkal rögzítettek a favázra. Az egyes páncéllemezek 8 hüvelyk szélesek voltak. A lemezek eleinte 1 hüvelyk vastagok voltak csak, mert annál vastagabbakat képtelenek voltunk előállítani. Később sikerült kéthüvelykeseket is készíteni, a lemezek több mint kétharmada ilyen lett végül. (...) A hajótest felépítmény alatti részét 2 láb (kb. 60 centi) szélességben egyhüvelykes vasalással borítottuk; az eredeti tervekben ide háromhüvelykes páncélzat került volna. A V-alakú döfőorr öntöttvasból készült és mintegy 1500 fontot (680 kg) nyomott. Két lábnyira volt a víz vonal alatt, nem túl erősen lett rögzítve és mintegy 60 centiméternyire ugrott előre az orrtól. A kormányművet és a hajócsavart nem védte páncélzat. Az ütegfedélzeten tíz löveg nyert elhelyezést, négy "egygyűrűs" Brooke-löveg (ezeket a csőfaron körbefutó megerősítő fémgyűrűk alapján kategorizálták - GyS) és hat darab 9 hüvelykes (6 600 kg., 229 mm) Dahlgren löveg. Az orrban és a tatnál forgócsapon elhelyezett lövegek közül kettő 7 hüvelykes 14 500 font tömegű (178 mm), kettő pedig 9 000 fontos 6,4 hüvelykes (4100 kg., 163 mm) volt. A 9 hüvelykes lövegek oldalra néztek, a kazánhoz legközelebb lévőket felforrósított lövedékek kilövésére készítettük fel. Néhány ezekbe való lövedéket úgy alakítottak ki, hogy alkalmas legyen felforrósításra, de más tömör lövedéket nem használtunk az összecsapások során. A gépek ugyanazok maradtak, mint amiket eredetileg az Egyesült Államok haditengerészete épített be. Ezekkel rengeteg baj volt, és a kormányzat is elégedetlen volt velük. Bár néhány változtatást eszközöltek rajtuk, a gépészek továbbra is megbízhatatlannak tartották a gépeket. A csata alatt ugyan jól teljesítettek, de utána többször meghibásodtak, egyszer ráadásul akkor, amikor ellenséges tűz alatt álltunk."
A Virginia rohamtempóban alig egy év alatt készült el, és hivatalosan 1862. március 7-én nyilvánították bevethetővé, bár ekkor még pl. az oldalsó lövegek takarólemezei hiányoztak, és a déli ipar kapacitása is hátráltatta az építést. A páncéllemezeket például mindenféle beolvasztható fémből kókányolták össze, így sikerült a két rétegre való kéthüvelykes borítás előteremteni. Mindenesetre a Nemo-kapitány Nautilusára hasonlító "acélszörny" bevethető volt, és kipróbálására nem kellett sokat várni.
Kevéssé ismert, hogy a déliek Louisianában egy kis vontatót, a kb. 44 méter hosszú és 384 tonnás Enoch Traint már 1861 őszén vérteshajóvá alakítottak. Az új nevén CSS Manassas inkább a monitorra hasonlított, de fegyverzete mindössze egy löveg volt, fő erejét döfőorra és teknősre emlékeztető páncélzata jelentette. A hajó New Orleansnál bevetésre is került, először 1861. október 12-én a USS Richmondot csáklyázta meg, eredménytelenül, mert egy szenesbárka felfogta a lökést. A harcban a Manassas is megsérült, leszakadt a döfőorra, így legközelebb csak 1862. április 24-én vetették be. A Pensacola-t nem sikerült megcsáklyáznia, de a páncélosban sem tett kárt ellenfele közvetlen közelről leadott oldalsortüze. A Mississippit és a Brooklynt sikerült lerohannia, azonban súlyosabb sérüléseket nem okozott, részben kis mérete miatt. Ezt követően a USS Mississippi próbálta meg legázolni, ami nem sikerült, de menekülés közben a Manassas zátonyra futott. Miután legénysége elhagyta, a Mississippi folyón lefelé sodródó kis hajót addig lőtték az északiak, amíg fel nem robbant. Annyi bizonyos, hogy a déliek úttörő szerepet játszottak a páncéloshajók kialakításában, viszont a Manassas balsikerű bevetése révén az északiak képet kaphattak arról, hogy kb. mire számítsanak.
Közben azért északon sem lazsáltak; a Virginiához hasonló, de annál kisebb hajók mellett egy teljesen új hajó, az alacsony építésű, fémtestű, masszívan páncélozott Monitor is elkészült, amelynek másik újdonságát a forgó lövegtorony jelentette. A kazamata és a tornyos elrendezés még jó sokáig párhuzamosan létezett, amíg végül utóbbi egyeduralkodóvá nem vált az első világháború után. Maga a monitor egy hajótípus neve is lett: a lapos építésű, általában folyami hadihajókat előszeretettel használta később a K. u. K. haditengerészet Dunai Flottillája, majd a monarchia utódállamai is, de készültek hatalmas tengeri monitorok is, amelyeket csatahajó-lövegekkel fegyvereztek fel. Külön érdekesség, hogy a brit flotta Glowworm nevű monitora (valami előttem ismeretlen okból ezeket a hajókat előszeretettel nevezték el ízeltlábúakról) szállította el Magyarországról IV. Károly királyt.
Na de vissza az Unió hajóépítő műhelyeibe! A monitor-szerű dizájn már az 1840-es évek óta ismert volt, Robert és Augustus Edwin Stevens ekkor tervezett egy hasonló hajót (ezt 1854-ig többször módosították), amely alacsony szabad oldalmagassággal, lövegtoronnyal és nagy tűzerejű ágyúkkal rendelkezett, de a tervre egész a polgárháborúig nem volt igény. A következő lépés a már említett krími háború volt, ahol a franciák vetettek be páncélozott úszó ütegeket, amelyek sikerrel vették fel a harcot a parti erődökkel. Ehhez hasonló ütegeket (sokszor csak homokzsákokkal jól megpakolt dereglyéket) a polgárháborúban is bevetettek, így maga a módszer Amerikában is ismert volt. Amikor kitört a háború, a flottát nem nagyon érdekelték a páncélos hajók, de miután értesültek a Manassasról, majd a Virginia építéséről, kitört a pánik, és malacvágtában igyekeztek behozni a lemaradást. Ennek másik oka a folyami harcászatban keresendő: az uniós hajókat elsősorban erődök és /vagy sáncok ellen vetették be, amelyek ellen páncélvédelem nélkül kevés esélyük lett volna. A kulcsfigura itt a svéd származású John (Johan) Ericsson volt, aki egyes források szerint 1854-ben III. Napoleon császárt is megkörnyékezte egy forgó lövegtornyos hajó terveivel, de a franciák finoman elhajtották. Bár Ericsson nem rajongott az Unióért, Washingtonban még is sikerült meggyőzni, hogy dolgozzon nekik. 1861 augusztusától a Páncéloshajó Bizottság (Ironclad Board) már ezerrel dolgozott, és szert tettek másfél millió dollárra is. Bár egyre inkább szükségük volt korszerű hajókra, amikor Ericsson előhozakodott a teljesen fémépítésű, és a vízből alig kilátszó Monitor terveivel, egyszerűen körberöhögték, mondván ilyen hajó úszni sem tud majd, de Lincoln elnök végül mégis a svéd tervei mellett tette le a garast.
A Monitor végül 101 nap alatt készült el, és 1862. február 25-én állt szolgálatba New Yorkban. A hajó több szempontból különlegesnek számított, elég csak az újdonságnak számító forgótornyot említeni, amelyet korábban még sehol sem alkalmaztak; emiatt kapta a hajó gúnynevét, az "úszó sajtosdobozt"/"jenki sajtosdobozt" is. Ericsson kritikusainak annyiban igaza volt, hogy a lapos hajó nem volt alkalmas nyílt vízi utakra és különösen rosszul bírta a komolyabb hullámzást. Bár tervezője szerint a nagyobb hullámok egyszerűen átcsapnak majd a hajó felett, ebben tévedett. Mivel a kis méret (54,6 m hosszú, max. 12,6 m széles) miatt amúgy sem volt túl nagy a hatótávolsága, a Monitor rendszeresen vontatva közlekedett, és csak az összecsapások alatt haladt saját gépeivel. A hajót eredetileg két darab 380 mm-es löveggel akarták felszerelni, de végül kénytelenek voltak 280 mm-esekkel (11 inch) beérni. A lövegtorony, amelyet két kis gőzcsörlő mozgatott, 22,5 másodperc alatt fordulhatott körbe, problémás volt viszont a szigetelése, ugyanis masszívan ázott, és ezt a problémát sosem sikerült teljesen megoldani. Bár a tornyot használaton kívül részben visszahúzva lehetett úgy rögzíteni, hogy ne folyjon be víz, ez a módszer értelemszerűen nem volt 100%-os. A torony másik problémája az volt (ez mind a mai napig megmaradt hajóknál és harckocsiknál is), hogy a test és a torony csatlakozása sérülékenynek bizonyult. A hajótesten amúgy más felépítmény nem volt, leszámítva az orr-részen kialakított, enyhén emelt kormányállást (leszerelhető kéményt csak később kapott). A torony páncélzata kb. 20 centis volt, ráadásul a kerek forma is segítette a lövedékek lepattanását. Kényelmi berendezésekről nem nagyon beszélhetünk, lévén a hajót csak rövid bevetésekre tervezték; a 49 fős legénység igencsak spártai körülmények között élt és dolgozott, de ez jellemző volt a korszak többi hasonló hajójára is.
A Monitor és a Virginia nagy napjai végül 1862. március 8-9-án jöttek el. A Monitor március 6-án John Lorrimer Worden parancsnoksága alatt indult el az unió kezében maradt Fort Monroe felé (természetesen vontatva), és már ezen az úton kis híján katasztrófa történt. A kapitány, Ericsson tanácsai ellenére "kinti" pozícióban rögzítette a tornyot, a rést pedig kóccal és vitorlavászonnal tömíttette el, amit aztán jól kimostak a hullámok. A hajó beázott, a kazánok kis híján leálltak (ezekről működtek a szivattyúk is), ráadásul az ekkor keletkezett füst miatt evakuálni kellett a gépterem személyzetét is. A Monitor végül március 8-án ért a Chesapeake-öböl Hampton Roadsnak nevezett déli részébe, pont aznap, amikor a Virginia először mutatkozott be. A déliek sem álltak sokkal jobban, amikor a hajó kifutott, a fedélzetén még nagyban dolgoztak a munkások, ennek ellenére az első nap egyértelműen a "lázadó szörny" (így nevezték az északi sajtóban) sikerét hozta el. A Virginia, Franklin Buchanan parancsnok vezetésével először a USS Cumberland fregattal vívott tűzpárbajt, majd miután jól összelövöldözte az öreg vitorlást (csak az összecsapás első két déli lövése 22 halotatt és sebesültet eredményezett az északi fregatton), meg is csáklyázta azt.
"Az összecsapás délután 3 körül kezdődött, amikor is orrlövegünk nem egész egy mérföld távolságból leadta az első lövést a Cumberlandre. Azonnal hatalmas választüzet kaptunk a hajókról és a partról is. (...) Ahogy elhaladtunk mellette, végiglőttük a Congresst, de tovább haladtunk a Cumberland felé, mert azt akartuk megcsáklyázni, és ez nem egész negyed órával az első lövést követően sikerült is. A hajótest jobb oldalát találtuk el, elöl, az első láncok előtt. A hajóorron nehéz gerendák voltak, valószínűleg a torpedók [akkoriban ezen a néven a rögzített tengeri aknákat értették - GyS] ellen, így előbb azokat kellett áttörnünk, és csak ezt követően értük el a hajótestet. A csatazajon keresztül is hallottuk az összezúzódó fa recsegését. A vízvonal fölött léknek semmi nyoma nem látszott. Ugyanakkor elég nagy lehetett, mert a hajó hamarosan az oldalára kezdett fordulni. Mi alig éreztünk az ütődésből valamit. Azonnal hátramenetbe kapcsoltuk a gépeket, a kosolást nem ismételtük meg. Leszakadt a dofőorr és a hajó orra enyhén elcsavarodott. A Cumberland keményen lőtt egészen addig, amíg el nem merült. Bátor küzdelem után, felvont lobogókkal merült alá."
- emlékezett vissza Catesby ap. Roger Jones. Bár a Cumberland nagyon hamar elsüllyedt, a Virginia is megsérült, miután leszakadt a kos bal oldala, és a léken keresztül sok víz ömlött a hajóba, emellett két lövege is találatot kapott. Az elsőtiszt leírta azt is, hogy az északiak főleg a löveg-nyílásaikat célozták, hozzátéve, hogy ha a Virginia vízvonal alatti részére céloznak, sokkal súlyosabb károkat tudtak volna okozni.
A USS Congress, látva, hogy mi történt a Cumberlanddel, gyorsan a sekélyebb vizek felé vette az irányt, ahol sikerült is zátonyra futnia. Ezt követően kb. egy óráig lőtte egymást a két hajó, végül az uniós vitorlás megadta magát. Miközben személyzete (köztük Buchanan kapitány öccse is) elhagyta a hajót, az egyik északi parti üteg lőni kezdte a Virginiát, ami annyira felbőszítette Buchanan parancsnokot, hogy tüzes golyókkal kezdte lövetni a Congresst (a fa hajó/vitorla + forró lövedék találkozását nem kell részletezni), majd felrohant a Virginia nyitott fedélzetére, ahonnan puskával lőtte az erődöket, de egy mesterlövész hamarosan súlyosan megsebesítette. Más források szerint a kapitány a szokásoknak megfelelően átszállt a Congressre, hogy hivatalosan is birtokba vegye, és ekkor kezdtek rá lőni az erődökből, és a mesterlövész akkor lőtte meg, miután visszatért a hajójára. Mindenesetre a parancsnokságot Roger Jones vette át. A korábbi sérülések mellett a Virginia kéménye is megrongálódott, ami miatt csökkenteni kellett amúgy sem túl nagy, max. 9-11 km/órás sebességét, és kilőtték a fedélzeten telepített 12 fontos tarackokat is. Ennek ellenére a sebesült kapitány parancsára megtámadták a Minnesotát is, amely szintén a sekélyebb vizeken keresett menedéket, aminek eredményeként zátonyra futott. Ekkor azonban már sötétedett, és a dagály is a végéhez közeledett, így a Virginia kénytelen volt hazatérni; ellenkező esetben nekik is kinézett volna egy zátonyra futás.
A Congress még javában égett, a Virginia pedig hazafelé tartott, amikor este 9 felé egy furcsa kis jószág hajózott be az öbölbe a tönkrelőtt északi hajók között. Roger Jones hadnagy így írta le az első, még csak távoli találkozást a Monitorral:
"Olyan este 11 lehetett, amikor az egyik révkalauz szólt, hogy figyeljek a Congress irányába, ahol ekkor egy furcsa küllemű hajó jelent meg, aminek csak körvonalait vehettük ki az égő hajóroncs fényében - a révkalauz szerint ez volt 'az Ericsson'. Emiatt nem lepődtünk meg reggel, amikor megpillantottuk a Minnesota mellett horgonyzó Monitort."
Az első, páncélos hajók közötti összecsapásra végül 1862. március 9-én került sor. Washingtonban ekkor már teljes volt a pánik; Fort Munroe távírón tudósított, így a fejesek kb. élőben követhették, ahogy egy szem konföderációs hajó fél nap alatt elsüllyesztett két északit, zátonyra kényszerített egy harmadikat és végiglőtt jó pár parti erődöt úgy, hogy különösebb kárt nem tudtak benne okozni. Sokan attól tartottak, hogy a Virginia ezt követően az északi főváros felé veszi az irányt (ehhez túl nagy volt a merülése), mások szerint a blokád maradványain keresztül New Yorkot készültek vele megtámadni. Kérdéses volt, hogy mivel állíthatják meg; a Monitort néhány vezető túl gyengének találta, ám végül beleegyeztek bevetésébe.
A Virginia és kísérete másnap reggel 6-kor indult el, hogy végezzen a Minnesotával és a blokád maradékával, ám alig adtak le pár lövést, a fregatt mögül előúszott az addig rejtőzködő Monitor; Worden kapitány a kormányállásból irányított, a lövegeket Greene hadnagy parancsnokolta. 8.45-kor kezdetét vette a világtörténelem első, csak páncélos hajók által vívott összecsapása, amely mintegy négy órán át tartott, és egyik fél sem szenvedett jelentősebb károkat. Az északiak hagyományos, tömör lövedékekkel lőttek, a déliek gránátokat használtak (a fa hajók ezeket nagyon nem bírták, a tömör lövedékek kevésbé ártottak nekik), és nem egyszer méterekről lőtték egymást; később derült ki, hogy mindkét fél, csőrobbanástól tartva, csökkentett lőportölteteket használt, emiatt sem sikerült átlőniük a másik páncélzatát. A Virginia jóval nehezebben manőverezett (egy fordulathoz fél óra is kellett), amit csak tetéztek korábbi sérülései, így a Monitor, bár alapesetben nem lett volna gyorsabb, gyakorlatilag körözött ellenfele körül, és lövegtornyának köszönhetően végig tűz alatt tarthatta azt.
"A Monitor mintegy egyharmad mérföldnyi távolságból kezdte meg a tüzelést. Hamar közel értünk hozzá, nem egyszer csak egy hajóhossznyira voltunk egymástól; egy alkalommal mindössze néhány méterről adtunk le rá egy teljes sortüzet. Úgy tűnt, hogy a hajót és a lövegtornyot tökéletesen irányítják. (...) Egyszer egy kis időre úgy manőverezett, hogy nem tudtunk tüzelni rá. Amikor a kormánylapátunkat és a hajócsavart vette célba, igencsak idegesek lettünk, mert ha bármelyiket eltalálják, mozgásképtelenné váltunk volna. A lövegeit csak akkor láttuk, amikor elsütötték azokat, utána gyorsan tovább is forgott a torony (ezt műszaki hiba okozta, lásd később - GyS), és csak akkor láttuk ismét az ágyúkat, amikor újra célba vettek minket. Azt találgattuk, hogyan célozhatnak pontosan, amikor csak nagyon rövid ideig láthattak minket. A Virginia mindenesetre jó nagy célpont volt, és olyan közelről a Monitor tüzérei se nagyon hibázta. Semmi nyomát nem láttuk annak, hogy lövedékeink kárt okoznának a Monitorban. Hagyományos, tömör lövedékeink nem voltak."
Bár a lövegeket mindig vissza kellett húzni az újratöltéshez, és a toronyforgató mechanizmus is meghibásodott (emiatt hagyták forogni a tornyot, és akkor lőttek, amikor épp látták a Virginiát), az új technika bizonyította használhatóságát. A harc során a két hajó öt alkalommal ütközött össze, de ezt is kibírták nagyobb baj nélkül.
"Amikor rájöttünk, hogy lövegeink képtelenek kárt tenni a Monitorban, megkíséreltük legázolni, ami igen nehéz feladatnak bizonyult. Hajónk hossza és nagy merülése, főleg egy viszonylag keskeny csatornában, ahol kevés szabad vízfelület volt, nagyon lelassította manővereinket, ráadásul fordulni és kormányozni is nehéz volt. Amikor mégis előállt a lehetőség, teljes gőzre kapcsoltunk, de nem volt elég idő teljes sebességre gyorsulni. Emellett az ütközést - az előző nap elvesztett döfőorr miatt - a fa hajótesttel sikerült végrehajtani. (...) Nem sokkal később vízbetörést jelentettek az orrból, de szerencsére hamar meg tudták szüntetni."
A Monitor egyik lövege harcképtelenné vált, és a lőszer is elfogyott a toronyban, így azt pótolni kellett. Közben Worden kapitány egy időre kimászott a fedélzetre, hogy jobb áttekintést kapjon a "csatatérről", de megúszta sérülések nélkül. Nem sokkal később viszont, egy a kormányállást ért találat miatt megsérült, egy időre látását is elvesztette. Emiatt (és mert feladata a Minnesota védelme volt), A Monitor kivált az összecsapásból, és ettől függetlenül ezt tette a Virginia is, amelynek szintén alig volt lőszere, ráadásul minden lövéssel (+ minden lapát elfogyasztott szénnel) neccesebb helyzetbe került, ugyanis így a vízvonal felé került oldalának páncélozatlan része is.
"Az összecsapás több mint három órán keresztül zajlott. Nekünk úgy tűnt, hogy a Monitor sértetlen. Épp ezért lepődtünk meg, amikor láttuk, hogy olyan sekély vizek felé veszi az irányt, ahova mi már nem tudtuk követni, és ahol már lövegeinkkel sem tudtunk volna benne kárt tenni. (...) Egy ideig a Roads-nál vártunk a Monitor visszatérésére. Haditanácsot tartottunk, ahol elhatároztuk, hogy visszatérünk a kikötőbe, hogy befejezhessük a hajónkat. A révkalauzok is mondták, hogy ha nem indulunk el most, akkor az apály miatt másnap délig nem tudunk majd átkelni a zátonyokon. Ha lett volna bármilyen jele annak, hogy a Monitor visszatér, minden további nélkül maradtunk volna harcolni. Amikor elindultunk, még mindig a sekély vízen állt, és nem is mozdult addig, amíg át nem értünk a zátonyon."
Persze mindkét fél magát kiáltotta ki győztesnek, és ennek megfelelően erőteljes médiakampányt is folytattak. A Harper's Weekly magazin 1862. március 22-i száma például tele van háborús hírekkel - ez érthető is - de azok közül is kiemelkedik a két páncélos összecsapása, amellyel 4 oldalon keresztül (ebből egy dupla oldalas rajz) foglalkozik az újság, bár ott az szerepel, hogy a Virginia (a cikk végig Merrimac néven emlegeti) visszavonulása miatt szakadt félbe az összecsapás.
"Bár a Merrimac volt az erősebb, manőverezőképességben alul maradt ellenfelével szemben, így a Monitor maga választhatta meg az összecsapás helyét és irányát. Negyed órával dél előtt Hepburn hadnagy, a Monroe erőd ügyeletes híradótisztje jelentette Wool tábornoknak, hogy a Monitor lövései átütötték a Merrimac oldalát és pár perccel később utóbbi megkezdte a visszavonulást Sewell's Point irányába; a Monitor pár perccel később követte. A Merrimac biztosan károsodott valamennyire, és egyszer úgy nézett ki, hogy el is süllyed (egy zátonyra futást Roger Jones hadnagy is említett, feltehetőleg ez lehetett az a pillanat, de végül sikerült leevickélniük - GyS). Amikor befutott a Sewell's Point-i lázadó (az eredetiben is rebel szerepel, lehet találgatni, hogy a lap melyik oldalon állt - GyS) ütegek oltalma alá, egyből segítséget kért kísérőhajóitól (...). Gyorsan két vontató vagy ágyúnaszád sietett mellé, és vontába vették, majd megindultak Norfolk felé. Így ért véget az összecsapás." (Harper's Weekly, 1862. március 22. 183. o.)
Bár a magazin tudósítása kissé elfogult - kellett is az addig nem túl sok sikert arató északiaknak - az mindenképp figyelemre méltó, hogy a stratégiai értelemben véve nem túl jelentős összecsapás mekkora sajtóvisszhangot váltott ki. Az is tény, hogy a Virginia szenvedett komolyabb károkat. Roger Jones hadnagy írta, hogy
"A hivatalos jelentés szerint: 'Veszteségünk két halott [ők még 8-án estek el - GyS] és 19 sebesült. A hajóorr megcsavarodott és szivárog be a víz; elvesztettük a döfőkost, a jobb horgonyt és az összes csónakunkat; a páncél is megsérült, a gőzvezetékek és a kémény is több helyen kilyukadt és két löveg csövét is ellőtték. Nem volt egyszerű a zászlót sem a magasban tartani (ez amiatt volt jelentős, mert a bevont zászló megadást jelentett - GyS), az árbocokat ugyanis több ízben ellőtték; a lobogót a csatában elesettek és megsebesültek tiszteletére vontuk fel. Az egyetlen kár, amit a Monitor okozott, a páncélzatot érte. Összesen 41 lövést adott le. A legtöbb ferdén csapódott be. Egy ilyen becsapódás azzal járt, hogy több láb hosszan meghasadtak a fémlemezek (...) a fa alapot ugyanakkor nem törte át. Amikor merőlegesen érkezett egy lövedék, akkor a fa is átszakadt, de nem mozdult ki a helyéről. (...) Néhány találatot a vízvonal körül is kaptunk. A páncélt sehol sem ütötték át; ennek ellenére nyilvánvaló volt, hogy ha két lövedék csapódna be ugyanoda, akkor hatalmas lék keletkezne."
A kétnapos ütközetet egyértelműen a déliek nyerték, a páncélosok összecsapása pedig inkább volt döntetlen, bár a Virginia súlyosabb károkat szenvedett, és a Monitor sikerrel védte meg a gondjaira bízott fregattot. Stratégiai vonalon persze más volt a helyzet; a konföderációsok nem tudták áttörni a blokádot, ugyanakkor tény, hogy egy igen hatékony, kiváló harceszközt sikerült megépíteniük. A Virginia, miután helyreállították, és a döfőorrot is acélra cserélték, immár Josiah Tatnall parancsnoksága alatt április 11-én megpróbálta összecsapásra kényszeríteni a Monitort, de csak pár lövést váltottak messziről; az északiaknak nem volt érdeke harcba bocsátkozni, mert akkor már egyértelmű fölényben voltak. Május 8-án az uniósok akarták előcsalogatni a Virginiát, de ők sem jártak sikerrel. Az északiak szárazföldi támadása miatt május 11-én a déliek kiürítették Norfolkot, ami megpecsételte páncélosuk sorsát; mivel a James folyón nem tudott felhajózni, lövegeit leszerelték és Drewry's Bluff-ot (Fort Darling) erősítették meg velük, a hajót pedig a Craney-szigetnél zátonyra futtatták, majd felrobbantották.
A Monitor sem érte meg a háború végét. Május 15-én részt vett a Drewry's Bluff ellen indított folyami hadműveletekben, de nem zavart sok vizet. Az északiak ekkor kombinált szárazföldi-vízi hadműveletekkel próbálták meg elfoglalni a déliek fővárosát, Richmondot, azonban nem jártak sikerrel; a James folyón felhajózó köteléküket ugyanis a fent említett helyen, ahol a folyó felett mintegy 60 méter magasan emelkedik egy sziklaszirt (a bluff), a déliek jól elhelyezett ütegei, valamint a folyóba süllyesztett hajókból készült torlasz visszafordulásra kényszerítették. A Monitor, mivel lövegei csak alacsony csőemelkedéssel tüzelhettek, nem tudta eredményesen lőni az erődítményeket, igaz azok sem tudtak benne kárt tenni. Érdekesség, hogy ebben az ütközetben két másik északi páncélos, a faépítésű Galena és a Stevensék által tervezett (és végre befejezett) Naugatuck, illetve akkori nevén E. A. Stevens is részt vett.
Ezt követően a Monitor augusztus végéig a James folyón maradt, majd részben a legénység egyre rosszabb morálja miatt szárazdokkba került, de előtte még Lincoln elnök is meglátogatta a hajót. November elejére végeztek a felújítással, december 24-én pedig parancs érkezett, hogy a hajó, két újabb monitorral együtt csatlakozzon Charleston blokádjához. Sokan, a korábbi rossz tapasztalatok miatt erősen tartottak attól, hogy nyílt tengeri útra vállalkozzanak, de nem nagyon volt mit tenni. A Rhode Island vontatta Monitor végül december 31-én indult el, és már aznap elsüllyedt; a Hatteras-foknál hatalmas vihar csapott le a kötelékre, és a beáramló vízzel nem birkóztak meg a Monitor szivattyúi. Miután jelezték a vontatónak, hogy baj van, az egyik tiszthelyettes elvágta a kötelet, miközben a matrózok már láncot alkotva, vödrökkel merték ki a vizet, eredménytelenül. A hajó végül felborult, és 16 tengerésszel a fedélzetén elsüllyedt, 47 hajóst ki tudtak menteni a vontató csónakjai. A roncsokat 1973-ban találták meg, a 2000-es évek elején több részét is kiemelték.
A hajótípus hamar népszerű lett az ekkor még folyami-partmenti műveletekben gondolkodó uniós tengerészetnél - nem sokkal a névadó után már zsinórban épültek pl. a Passaic osztály egységei - és ez sokáig meg is maradt a polgárháború után is, bár eleinte még a Virginia alapján épült "dobozos" hajókat is alkalmazta mindkét fél. Érdekesség, hogy a Merrimack egyik testvére, a Roanoke (amely szintén ott volt a március 8-i harcban, de mivel hamar zátonyra futott, inkább csak nézőként) is páncélosként, sőt, monitor(szerűség)ként végezte; az 1855-ben épült fregattot 1862-ben teljesen átalakították, létrehozva egy hatalmas, három lövegtornyos monitort, amely egyaránt képes volt hajók és szárazföldi célok elleni harcra is.
A Monitor, mint a közel 100 évig meghatározó lövegtornyos-páncélos hajók ősatyja, rövid pályafutása ellenére is szimbólummá vált. Bár páncélos hajók épültek korábban is, a Virginia és a Monitor volt az első két egység, amely egymással csapott össze, és a lövegtorony (annak a brit Cowper Coles által tervezett változata) is ekkor debütált harci körülmények között. Az összecsapás jelentőségét az is növeli, hogy sok külföldi tiszt, köztük Tegethoff admirális is azonnal lecsapott a polgárháborús tapasztalatokra, és igyekeztek új alapokra helyezni a tengeri hadviselést. Ennek megfelelően számos múzeum, szobor őrzi a kis hajó emlékét, amelynek több részletét újra is építették, sőt készült olyan replika is a lövegtoronyról, ami a megtaláláskori állapotot mutatja. Egy nem úszóképes másolata is van a hajónak, amely szabadon látogatható. Viszont aki nem akar Észak-Karolinába látogatni, hogy első generációs monitort nézzen, az megteheti Budapesten is, ugyanis az 1872-ben szolgálatba állított Lajta (Leitha) monitor eredeti állapotában helyreállítva várja az érdeklődőket.
Források és szakirodalom
Catesby ap. Roger Jones: Services of the Virginia (Merrimack). Eredeti megjelenés: Southern Historical Society Papers, Vol. XI. Richmond, 1883. 65-74. A külön nem jelölt idézetek ebből az írásból származnak.
Harper's Weekly 1862. március 22. Vol VI., 273. sz.
Monitor National Marine Sanctuary (múzeum és emlékhely)
USS Monitor - Cheesebox on a raft (rengeteg képpel, videóval, térképpel, nem csak a Monitorról)
A nyitóképen a páncélosok párharca
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.