Az Újpest tulajdonosa dönti romba London tradicionális klubját
2017 május 02., 07:20
Sir Alex Ferguson utódja és az ő megállíthatatlan szabadesése
2013 májusában David Moyes élete lehetősége előtt állt, és senki nem mondhatta azt, hogy ne dolgozott volna meg érte kellőképpen. Azóta három klubtól távozott idő előtt, de azt sem mondja majd senki, hogy erre ne szolgált volna rá. Mi történt vele azóta, ha történt egyáltalán valami?
Gyorsan tekerjünk is előre három évet, és ízlelgessük a sunderlandi klubigazgató, Ellis Short elégedett szavait, amikor arról számol be, hogy az előző öt edző kinevezésénél az elsőszámú célpont éppen Moyes volt. Sam Allardyce who? Ha a jelenbe helyezzük magunkat, azt látjuk, hogy az összes alternatíva(Di Canio, Poyet, Advocaat, Allardyce) produkált egy lehetetlennek tűnő bennmaradást, csak az eredeti célpont nem.
Nem teljesen alaptalan felvetés, hogy a keret évről évre amortizálódott, és edzőtől függetlenül ez a sors várt rá, de előzőleg nem sokan gondolták volna, hogy Moyes – aki az addig szenvedő Evertonnak korábban akkora stabilitást adott – csapata kiesés elleni harcot is csak nyomokban bír majd felmutatni.
link
Forrás
Ha valaki 2017-ben Victor Anichebe-, Steven Pienaar- és Joleon Lescott-féle igazolásoktól várja a bennmaradást a Premier League-ben, az sétál egyet a levegőn, végiggondolja, hol cseszte el az életét, de végül nyugtázza, hogy legalább ezt a végzetes hibát nem követte el. Kivéve, ha az ember David Moyes. Akkor kihagyja a levegős-átértékelős-nyugtázós részt, és megdobja a fent nevezett hármast egy összesített 80 ezer font per hét summával. Majd végre valahára ő is elér az értékelő fázisba, és válaszokat nem találva inkább lemond a posztjáról.
Hősünk szezon közben szinte minden nyilatkozatával igyekezett felhívni a szurkolók figyelmét arra, hogy ennél már csak szarabb lesz, de nem kizárt, hogy a mindig pozitív skótnak ezt sikerült elhitetnie néhány játékosával is. A teljesség igénye nélkül szemezgessünk néhány idei interjújából:
“Hülyíteném az embereket, ha azt mondanám, hogy a játékosok, akikkel erősíteni szeretnénk ebben a hónapban, nagy különbséget fognak jelenteni” – január 2017, miután a szezon legelején mindenkit megnyugtatott arról, hogy idén sem várhatnak mást a szurkolók, mint vért és verítéket a bennmaradásért folytatott küzdelmekben.
Van még tovább is, figyeld. “Teljesen megértem a szurkolók frusztrációit; egyet kell értenem velük. Ha úgy gondolják, hogy a menedzser okolható a helyezésünkért, rendben. Én úgy gondolom, hogy ennek vannak más okai is” – április 2017. Ez nem sokkal azután volt, hogy a Boro (!) elleni sima vereség apropójára elhintette: szerinte a játékosok képtelenek többre.
Az inner Mészöly Géza pedig akkor bukott ki belőle végleg, amikor arról beszélt, talán túl sok labdarúgást közvetítenek manapság. Nemrég az egészet tetézte enyhén szexista és főleg rettenetesen szar poénnak megfelelő mondataival – a szenvedő alany Vicki Sparks, a BBC riportere volt.
A személyes kedvenc Victor Anichebe aranyos kicsinálása volt. A 28 éves játékost előbb, kissé talán túlzóan, “fiatal Drogbaként” jellemezte, de azért nem restelkedett hozzátenni, hogy “kezeljük a helyén ezt, ő nem egy 20 milliós csatár; én hiszek benne és tudom, mire képes, de lesznek meccsei, amikor top formában lesz, és lesznek, amikor nem”.
A legelborzasztóbb szembesülés Moyes számára viszont egyértelműen az lehet, hogy
Marco Silva kinevezésekor a Hull még a Sunderland mögött állt a tabellán – végül 10 (leírva: tíz!!!) ponttal előzték meg a fekete macskákat. Ha valaki közvetlenül a szezon előtt azt mondja, hogy a Hull a szezon második felében 12 pontot ver rá a Sunderlandre, az valószínűleg túl sokat hallgatta a sunderlandi öltöző motivációs beszédeit.
A Manchester Unitedtől való kivágás idején sokszor elhangzott a médiában, micsoda becsületes, dolgos emberre ismerhetnénk David Moyes személyében – jobb jelzők híján akkor ezeket mindenki elfogadta, és talán egy kicsit még együtt is érzett vele, különösképp, ha figyelembe vette azt a 11 szezont az Evertonnal. Ám azóta mindent elkövet annak érdekében, hogy az érzés inkább valamiféle szánalomba csapjon át iránta, időnként azt hangoztatva, mennyire elbántak vele 2014-ben, és hogy ő amúgy Bajnokok Ligája-szintű edző.
Nemhogy egyszer felelősséget vállalna az eredményeiért, még az elvárásokat is olyan ügyesen lombozza le, hogy a végén véletlenül se jusson senki eszébe sem az alulteljesítés. “Kiindulva abból, mit csináltunk a tavalyi szezonban (lószart, mama, elsősorban neked köszönhetően – a szerk.), az európai kupákra tekinteni egy komoly lépés lenne” – ezt pár hónappal a Real Sociedadból való kirúgása előtt mondta. A szezon végén a baszk alakulat 4 ponttal maradt le az EL-t érő helyekről, de sokkal jobban végzett volna, ha Eusébio nem csak novemberben veszi át Moyes helyét. Összegezve:
Moyes valami olyasmit csinált az elmúlt években, mint Mourinho, csak nem nyert semmit sem, beleértve a szimpla meccseket is.
Lehetetlen - és a jelent nézve felesleges is lenne - innen megmondani, hogy a komplett ember tört meg a Fergie-örökség csúfosra sikeredett ápolásában, vagy a fent citált mondatok hűen visszaadják egy, a realitással kapcsolatát vesztő edzőt. Nem ő lenne/lesz az első brit a Premier League-ben, akinek különböző okokból fényes jövőt jósoltak – Alan Curbishley 15 fantasztikus éve a Charltonnál maximum rajongói memoárokat hozott neki a konyhára, de Steve McClarenre sem úgy emlékezünk már, mint egy igazi kupaspecialistára a Middlesbrough-ból, hanem mint egy csődtömegre.
A másik magyarázat pedig az, hogy egyszerűen képtelen volt változtatni a korábban működő formulákon, és alkalmazkodni az adott kihíváshoz. Erre nemcsak a nyilatkozatai, de a Unitednél mutatott teljesítménye és hozzáállása (pl. az addigi stáb azonnali kiebrudalása) is enged következtetni, sőt extraként említhetnénk megint azt a nagyon kreatív januári transzferszezont is. Vagy talán sosem volt meg benne az önreflekció, csak amíg nem bókolt be neki egy Ferguson nagyságú menedzser, addig szüksége sem volt arra. Nem mutatni hajlandóságot a változtatásra - bár a spanyol munkavállalást írjuk a számlájára - egyet jelent szembemenni a fejlődéssel, és elég volt egyetlen – igen nagy – koppanás ahhoz, hogy abból látszólag sose jöjjön vissza.
Az sem lenne csoda, ha ezt megérezve a játékosai, legyenek akár a régi-újak is, akiket oly nagy lendülettel hozott vissza a Sunderlandhez, többet sosem higgyenek már neki. Márpedig Moyes nem tűnik annak a fesztelen vezetőnek, aki egy ilyen helyzetből könnyen kilábaljon. Akárhogy is, jelentős visszaesés ez, és ki gondolta volna 5 éve, hogy a következő időszakban még Big Samhez képest is futballdinoszaurusznak tűnik majd?
2013 óta négy szezon telt el, ezek alatt pedig a skót szakember összesen 11 és fél év hosszúságú szerződésben egyezett meg három különböző klubbal. Nem egész hármat töltött ki belőlük. Ugyan respektálható körülmény, hogy az utolsónál maga mondott le, kihagyva ezzel a busás végkielégítést – noha játékosaival állítólag annyira megromlott a viszonya, hogy abban a közegben tovább nem maradhatott.
Kérdés, hova tovább innen, de az sem érne fel túl nagy meglepetéssel, ha a sunderlandihez hasonló kaliberű megkeresésekből lenne még egy pár. Az egyik fő motivációja ennek a posztnak éppen az volt, hogy bár az angol mainstream médiában megfigyelhető egy kollektív kussolás a skót felelősségét illetően, egyre nehezebb máshol keresni az okokat.
Ha David Moyes ugyanígy viszonyul a kérdéshez a továbbiakban is, hamarosan gyarapíthatja ezen iparág fedélzetét, mint a következő bukott menedzser.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.