David Moyes a Manchester Uniteddel bemutatott kudarc után további két klubtól távozott idejekorán. Vajon mi ment ennyire félre a korábban szebb jövőt ígérő edzői pályafutásban?

Sam Allardyce 67 napot töltöttt az angol válogatott kispadján, ahonnan egy meccs után, 100%-os győzelmi rátával távozott a múlt héten. Kárörvendően ugyan megjegyezhetjük, hogy ez a szégyenfolt méltó fejezete lesz edzői pályafutásának, de a most csapdába csalt exkapitány ügye jóval túlmutat egy olyan apróságon, minthogy éppen ki a válogatott aktuális első embere. Egyáltalán, elegendő apropóval szolgált a leváltáshoz a The Telegraph lebuktató kampánya, és – függetlenül a választól – a diskurzusnak tényleg ezzel a kérdéssel kéne véget érnie? A továbbiakban ezt taglaljuk.

Első részünkben igyekeztünk bemutatni az angol kötődést, amely Josep Guardiola életének legnagyobb részét valamilyen módon végigkövette, és azt, ahogyan a kisgyerek labdaszedőből előbb klasszis középpályás, majd gyakorlatilag segédedző vált Juanma Lillonál. A folytatásban magáról az edzőről lesz szó – vélhetően olyan előadásban, ahogyan azt az olvasó kevésbé ismeri. Amíg a múlt heti írás elsősorban Graham Hunter Pep’s England Calling cikkére épült, most Martí Perarnaunak a mesterről szóló könyve jelenti az elsődleges forrást.

Tavaly decemberben két mega José-poszttal jelentkeztünk – most, hogy a tézis is csatlakozott végre a ligához, illendő valami hasonlóval fogadni őt is. Pep Guardiola ugyanis egy régen dédelgetett álmot él meg éppen. Akárcsak a többi, más futballkultúrából érkező játékost és trénert, őt is magával ragadta a játék bölcsője. Igaz, a sáros mocsárvidékre hajazó elsőosztályú játékterek, az igazi Wembley, és a korábban Európában is domináló, britekből összeállított klubok ma már mindenki számára pusztán szép emlékek - Guardiolának ráadásul a meghatározó fajtából.

Szezonösszegző sorozatunk következő részében összeállítjuk a ligaszüzek álomcsapatát. A szabályok egyszerűek: ha a 2015/16-os idényben szerepet kapó játékos eddig a szezonig nem szerepelt több mint 10 Premier League mérkőzésen, akkor nevezhető. Tehát nem kizárólag igazolások szerepelnek majd a listán.  Egyedüli kivételt az 55 millióért igazolt, vörhenyes ex-Chelsea játékosok képezik, mert az ilyet felesleges úgy külön kiemelgetni. Klikk után lássuk is a medvét.

Mikor 2012 őszén a Borussia Dortmund ellátogatott az Eastlandsre, jó másfél órán keresztül a közönség 90%-a azt sem tudta, milyen rendezvényen van. Akaratlanul is átvette az anyázás szerepét az álmélkodás. Klopp csúcstermékének erődemonstrációját persze előre megírták a csillagok: Mancinit nem egy elvetemült progresszív edzőként jellemeznénk, és a hatást csak fokozta, hogy a City drukkerek saját bőrükön utoljára 1970 körül tapasztalhattak európai csúcsfocit, amikor még a labda is szögletes volt. 

A szombati és a vasárnapi program is különleges első meccsel rukkolt elő, hogy aztán a folytatás már a szokásos mederben folyjon. Ranieri brigádja hátrányból fordított, értelemszerűen Vardy és Mahrez gólokkal; a West Ham tovább osztogatta pontjait a szegényebbnek; van Gaal csapata folytatta a kreatív játék elleni hadjáratát, és a Bournemouth sem bír kilábalni a kilátástalanságból. Kattintás után tovább vizsgáljuk a hétvége történéseit.

Az egyszeri tévénéző először érzi jogosultnak idén a Super Sunday elnevezést, főleg, mert a múltheti Watford - Crystal Palace felhozatal kissé erős viccre sikeredett. Nem mintha a liverpooli derbik tavaly hoztak volna bármi mást is Jagielka álomgólján álmatag szenvedésen kívül, sőt, az Arsenal - MU kapcsán is Gibbs/Blackett öngóljáról szólnak a friss krónikák, nem pedig a Keane vs. Vieira párharcról. A folytatásban mégis rávilágítunk, miért lesz érdemes a TV előtt punnyadnunk az idei utolsó 20+ fokos hétvégén.

A harmadik újonc bemutatására most sort keríteni, folytatva ezzel júliusban megkezdett sorozatunkat, legalább annyira béna, mint átigazolási időszakot üzemeltetni akkor is, amikor épp zajlik a szezon. Így hát mindenféle szégyenérzet nélkül jöjjön is a norfolki klub megéneklése.

Persze nem a csillagászati, hanem az, amelyik a Bajnokok Ligáját is magával szokta hozni. Vajon folytatódik az angol klubok lejtmenete? Ha a Premier League egyre növekvő bevételei valóban fordított arányosságban állnak az Európában mutatott sikerességükkel (lásd a fenti kép), akkor idén továbbjutást sem várhatunk senkitől, jövőre pedig már klubot sem indítanak az angolok. De mi kerestük a pozitívumokat, és találtunk is néhányat.

Egy Premier League-ben szereplő, BL-ben is induló csapat 8 millió fontért manapság fiatalokon kívül csak töltelékembereket igazol, és ha még egy mellékes rendszerbeli hiányosságot is pótol ezzel (név szerint: hazai nevelésű játékosok számának a korrigálása), akkor tényleg felesleges az egésszel foglalkozni. Alapjáraton tehát kijelenthető, a kutyát nem érdekelné Fabian Delph nyári átigazolása...

A Watford FC csapata eleddig mindössze kétszer tett látogatást a Premier League-ben, de 2000-ben és 2007-ben is azonnali kiesés követte a feljutást. Hogy hamradik nekifutásra is leverik-e a lécet a Darazsak, azt egyelőre nem tudni, de annyi biztos, hogy a legutóbbi két próbálkozás óta a körülmények - a tulajdonos Pozzo család megjelenése miatt - jelentősen megváltoztak. Hogy előnyükre-é, avagy sem, az hajtás után derül ki! 

Raheem Sterling (helyesen még: $t€rl£ng) átigazolási ügye hiába ért véget még azelőtt, hogy a Liverpool vagy a City lejátszotta volna első felkészülési mérkőzését, így is épp eleget untatott minden jóérzésű drukkert. Megkésve ugyan, de még egyszer és utoljára blogunk is jelentkezik a témával.

A bennünk élő megkeseredett szurkoló azt mondja, ma már képtelenség milliárdos tulaj nélküli sikersztorit írni az angol klubfutballban. A gyanútlan szemlélő számára erre rímel a Bournemouth felemelkedése is, más kérdés, hogy az orosz Maxim Demin tulajdonlásán túl komoly meló és romantika húzódik a tündérmeséhez hasonlatos történet mögött. Hajtás után a legkisebb újonc bemutatásával kezdjük el a hangolást az előttünk álló szezonra.